Akárhogy is, egy pozitív hatása legalább van Trump elnökségének: az amerikaiak elkezdtek minőséget olvasni. Mióta ő az elnök, , azóta ugyanis Orwell 1984-e a sikerlisták élére tört. Persze ne legyünk naivak, nem a közízlés változott meg egy csapásra, csupán annyi történt, hogy a nem trumpista helyiek szeretnének legalább lélekben felkészülni arra, mi vár még rájuk, mert bár alig egy hét telt el Trump beiktatása óta, kétségkívül vannak közös pontok a Nagy Testvér korával.
Elég csak azt megnézni, hogy teljes meggyőződéssel képes hinni két egymást kizáró állításban – teszem azt, hogy több millió illegális szavazat született az elnökválasztáson, ezzel együtt az ő győzelme teljesen igazságos és érvényes úton született. De ahhoz sem kell különösebb spekuláció, hogy az 1984-ben lefestett történelemhamisítások derengjenek fel, amikor a Fehér Ház sorra kommunikál nemes egyszerűséggel valótlan adatokat – alternatív tényeknek nevezve azokat.
De tény, hogy George Orwell a regény megírásakor, 1948-ban erősen az akkori fő félelmekre alapozott, így az 1984-beli államrend a sztálinizmusra hasonít leginkább, ami a Trump-érában aligha fog bekövetkezni – ez ügyben tehát szegény amerikaiak nem tudhatják, mire számíthatnak. Ám van egy jó hírünk – vagy rossz, nézőpont kérdése – akadnak még alternatívák bőven. Íme, 5 disztópiaregény, amelyre szintén kísértetiesen hasonlít a trumpi világkép.
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje (1985)
Atwood erősen Orwell-inspirálta regénye az összeomlás utáni Amerikában játszódik, melynek romjain létrejött a Gileád Köztársaság nevű ultrakonzervatív állam, ahol a nőket leginkább tenyészkancaként kezelik: mivel az atomerőművek sugárszennyezése a legtöbb nőt terméketlenné tette, aki mégis nemzőképes, azoknak kutyakötelességük az uralkodó osztály utódaival benépesíteni az országot.
Ehhez átnevelő tábor jár, ahol a fejükbe verik, miként kell olyan gyereket nevelni, aki ebben az új világban helyt tud állni, ha pedig bárkinek bármi nem tetszik, arra halál vár: vagy gyors, ha felakasztják, vagy lassú, ha a sugárfertőzött Telepekre száműzik. Donald Trump politikai karrierje előtt és annak kezdete óta is többször nyilvánvalóvá tette, hogy a nőkről alkotott nézetei nagyjából annyiban különböznek a Neandervölgyi ősemberétől, hogy annak idején Samuéknál még nem volt Twitter, ahová lehetett a bicskanyitogató ostobaságokat posztolgatni. A regénybeli Gileádban az abortusz illegális – Trump e hét hétfőn egyik első elnöki intézkedéseként aláírt egy dokumentumot, amelyben megvonja az USA támogatását azoktól a civilszervezetektől, amelyek terhesség-megszakítást vagy családtervezési információkat biztosítanak a rászorulóknak.
Aldous Huxley: Szép új világ (1932)
Huxley regényében a fogyasztói társadalom kiteljesedett, a szórakoztatóipar kéz a kézben jár az állammal, hogy a kenyér és cirkusz elvét megvalósítsa, az esetlegesen mégis felbukkanó lelki nyomorokra pedig ott a szóma, ez a mindent ködös derűvé simító antidepresszáns, amit a kasztrendszer minden lakója nyakló nélkül dönt magába. Ám tény, hogy van itt egy fontos különbség, amivel alighanem sok trumpista érvelhetne – már ha ez szokásaik között szerepelne –, jelesül, hogy Huxley regényének világa nem elég republikánus, épp ellenkezőleg, a liberális értékrend egyes elemeinek kitekert, sarkított verziójával operál, mint például a kötelező fogamzásgátlás és az azzal járó szabad, tárgyiasult szexualitás. Ez valóban nem szerepel a trumpi kommunikációban – legalábbis ami a propagandát illeti. Akad viszont valami, ami nagyon is amerikai: a regény világában diktatúra van ugyan, de biztosítandó, hogy ne nagyon akarjon lázadozni a nép, ez a diktatúra olyan, amiben azért egészen kellemes az élet.
William Gibson: Virtuálfény (1993)
Gibson irodalmi öröksége elsősorban arról szól, hogy hozzá kötjük a cyberpunk zsánerének megszületését. A műfaj gyakorlatilag egy kérdés körül mocorog: a technológiai fejlődés lehetővé tudná tenni, hogy a világ bármely problémáját megoldjuk, ám ezt lehetetlenné teszi a kapitalizmus és a vele járó, egyre növekvő társadalmi egyenlőtlenségek.
A Híd-trilógia első regénye, a Virtuálfény sok mindenben a jövőbe látott, a tömegmédia és a celebvilág működését például mintha előre látta volna, ám a legkísértetiesebb az, ahogy lefesti a kettészakadó világot, ahol egyre kevesebb ember kezében összpontosul egyre nagyobb vagyon és a vele járó, sokszor politikai hatalom is, míg a középosztály lassan eltűnik és egyre többen élnek szegénységben. Ami nagyjából a jelenkor fejlett országainak egyik legordítóbb problémája – és amelynek Trump személye az egyik legerősebb szimbóluma közel négymilliárd dolláros, finoman fogalmazva is kétes utakon – például dollármilliós adócsalások révén – szerzett magánvagyonával, amelynek egy jelentős részét éppen a szórakoztatóipari vállalkozásaival szerezte, újfent aláhúzva Gibson állításait a szektor jelentőségéről.
Brian K. Vaughan: The Private Eye (2015)
Míg az eddigiek alapdarabok, Vaughan képregénye/grafikus regénye már kevésbé közismert, bár ehhez az az egyszerű tény is sokat hozzátesz, hogy az azóta már kétrészesre bővült széria első része csak 2015-ben jelent meg. A Private Eye története is súlyosan realisztikus: egy óriási webkatasztrófa után vagyunk, amelyben az internetes adatbiztonság gyakorlatilag teljesen összeomlott, ezzel nyilvánossá téve gyakorlatilag minden felhasználó minden személyes adatát. Hogy ez ne fordulhasson elő többször, az internet jelenlegi formájában megszűnt és a társadalom új rendező elve a privátszféra őrzése lett, amivel nem is lenne gond, csak éppen ebben a világban ez fontosabb, mint a szabadság vagy a biztonság, ráadásul Los Angeles városát pusztulás fenyegeti, mivel a klímaváltozás miatt megemelkedett vízszintet csak a partra épült óriási fal tartja kívül.
Nos, az elnök úr a már a kampánya során is hangoztatott globálisfelmelegedés-tagadó elveit aláhúzván a keddi napon befagyasztotta azokat a forrásokat, amelyek a klímaváltozással kapcsolatos kutatásokat finanszírozta. Azóta egy nemzeti park állt az „ellenállás” élére: a Twitteren posztolgatnak a témáról szóló tényeket.
P. D. James: Az ember gyereke (1992)
2021-et írunk, és huszonöt éve nem született egyetlen gyermek sem, így sokan az emberiség kihalásától tartanak, e félelem köré szerveződött az angol társadalom is, rettegő idősek és kegyetlenkedő fiatalok feszülnek egymásnak a diktatúrában – de természetesen itt is felvillan az ellenállás lehetősége. A regényből Alfonso Cuarón filmet is készített, még ha nagyon sok közös pont nincs is, nála a fő gondolat a többi, még nagyobb káoszban élő országból Britanniába menekülők elleni gyűlöletkeltés volt. Trump kampányában is központi szerepet kapott a bevándorlók ügye, egyik fő ígérete a mexikói határra tervezett fal, mondhatnám, hogy GYODA-mód, de azért Orbán azt nem tudta meglépni, hogy a szírekkel fizettette ki a költségeket, amint azt Trump tervezi a mexikóiakkal.
Via: Guardian
