Ha Hajdu Szabolcs valamilyen okból mégis úgy döntött volna, az Ernelláék Farkaséknál forgatókönyvét az Andy Vajna vezette Filmalap elé tárja, hogy pénzt gründoljon hozzá, valószínűleg egy kanyit sem kapott volna, mert vagy kiszórják már a címe hallatán (ami egyébként tényleg nem nézőbarát, hiszen még csak rövidíteni sem lehet rendesen) vagy visszadobják további átdolgozásra, mert a szkriptből hiányoznak az igazi drámák, konfliktusok.
Valójában persze ott vannak, de az Ernelláék pont ezért zseniális mű, amiért a (szintén nem mozis műsorfüzetbarát) VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan is, vagyis hétköznapi eseményeket dolgoz fel, s olyannak mutatja be az életünket, amilyen a valóságban is:
rendszerint különösebb amplitudó nélküli történések sora, amelyek sokszor legalább annyira kellemetlenek, mint amilyen felemelők is.
De amíg a VAN a húszas éveik végén járó, útkereső, még félig-meddig anyjuk emlőjén lógó budapesti fiatalok hétköznapjairól szól, addig az Ernelláék a már gyerekes késő harmincasok szokványos robinzonádjairól mesél:
- gyereknevelési
- megmaradási
- egzisztenciális
- féltékenységi
- korosztályi
problémákról.
Méghozzá annyi intellektussal és humorral, hogy nem csoda, mindenki, aki látta a filmet, vagy az alapjául szolgáló azonos című darabot, azt hiheti, hogy a film két főszereplője, a valóságban is házaspárt alkotó Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya a saját magánéletéről írt terápiás célzatú tanmesét.
“Nem jutok könnyű pénzekhez, mert azoknak mindig ára van”
Interjú Hajdu Szabolccsal, aki jó ideje nem pályázik a Filmalaphoz, emiatt kőművesként is dolgozott, de barátaival és hallgatóival a saját lakásában forgatott minimál költségvetésű filmet. Tovább
Pedig szó sincs ilyesmiről. Az Ernelláék arról mesél, milyenek vagyunk úgy általában, vagy milyenek nem akarunk lenni. A film a tagadásról (is) szól, arról, hogy mennyire nem akarunk ugyanarra az útra lépni, amire a szüleink, hogy nem szeretnénk rossz apákká és anyákká válni, de azt sem, hogy a gyerek éket verjen a családi idillbe és azt sem, hogy váratlanul megérkezzenek a rokonok, akik a jobb élet reményében Skóciába mentek, majd aztán egy évvel később dicstelenül visszatérjenek, s azt sem tudni, mikor távoznak, mert nincs semmijük.
És itt mutatkozik meg Hajdu írói zsenije, mert ugyan a film alapjául szolgáló színdarabot együtt alakította Török-Illyés Orsolya, Tankó Erika, Szabó Domokos, Gelányi Imre és Szilágyi Ágota segítségével, de végül a rendező gyúrta egybe, hogy ezek a piti hétköznapi butaságok végül olyan szituációkká álljanak össze, amin kínjában csak nevet a néző. A múlt heti Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon tartott premieren a nézők talán már túlontúl is hahotáztak, de ez is jól mutatja, Hajdu valami olyan egyezményes nyelvet talált meg, ami mindenkit megérint, aki egy percig is élt családban a mai Magyarországon.
Ehhez pedig elég idézni magát a rendezőt, aki tökéletesen foglalja össze, mi is akar lenni az Ernelláék Farkaséknál:
Megpróbálunk magunkról beszélni. A vágyainkról, a kételyeinkről, a szorongásainkról. A hétköznapjainkról, a családról, a gyerekekről, a szüleinkről. Talán ha magunkról beszélünk, sok mindenki másról is beszélünk. Nem vagyunk különlegesek. A problémáink hasonlóak.
Ezt a személyességet pedig csak tetézi, hogy Hajdu a feleségével és két gyerekével, a saját lakásában veti fel ezeket a kérdéseket. Olyan közel enged saját magához, hogy szinte érezni a Jászai Mari téri egykori bérház falainak szagát is, de ott van az íróasztal mellett a rossz emlékű legutóbbi film, a Délibáb fejtetőre állított plakátja, az emeletes ágy sarkába egy Mirage filmes matrica van felragasztva és Hajdu gyerekkori képei lógnak a falon.
És ettől jó az egész film, hisz nincs benne semmi sterilség, a lakás pont olyan, mint a belvárosi lakások általában, a sarokban kupacban állnak a motyók, nincs ikeás letisztultság, halmozódnak egymáson a cuccok, mint a ki nem mondott szavak a lelkekben.
Hogy nemcsak én gondolom így, álljon itt egy másik gondolat, Bodnár Judit Lola kollégámtól, aki kicsit tovább árnyalja a képet:
Az Ernelláék Farkaséknál egy tükör és brutál éles. Így beszélünk egymással, pont, ahogy ők, akkor is, ha épp a problémáink adott esetben tök nem közösek, mert mondjuk nekem nincs gyerekem, téged meg nem csal meg a csajod. De ugyanígy minősítgetjük egymást és magunkat, irigykedünk, vagy éppen fölényeskedünk, figyelemkurválkodunk, majd meghalunk egy kis visszaigazolásért, kitartásunk nulla, átírjuk a történelmet, eszünkbe sem jut, hogy egyfelé is mehetnénk, már úgy megszoktuk, hogy szembemegyünk egymással és győzni akarunk, egymáson köszörülgetjük az intellektusunkat, a hiúságunkat, a szexualitásunkat, mikor mit. Cseréld le a T1-et E1-re, mármint az enyémre, rám biztosan igaz. Csak élek a gyanúperrel, hogy nem csak rám.
Viszont ha elfogadjuk a tényt, hogy ezek generikus üzenetek, és nem kifejezetten Hajdu Szabolcsról és családjáról szól minden a fimben, egy valami még biztos: mindenképp fontos helyet foglal el a rendező és neje életében, hiszen Török-Illyés Orsolya a Fehér tenyér kivételével a rendező mindegyik filmjében szerepelt, viszont ha a többit vizsgáljuk, olyan érzésünk lehet, mintha egy párkapcsolat különböző stációit járnák körül filmográfiájukban:
- Macerás ügyek: megismerkedünk, jaj de jó együtt lenni
- Tamara: elköteleződjek-e vagy sem?
- Bibliotheque Pascal: a gyerek és semmi más
- Ernelláék Farkaséknál: miért vagyunk még együtt?
Utóbbi kérdésre persze nem születik igazi válasz, viszont kapunk rengeteg idézhető mondatot, amik rímelnek mindenki gondolataira, aki valaha is mélázott saját magán, a párkapcsolatán, vagy azon az emberen, akivel együtt él.
Lehet, hogy boldog vagyok, csak nem tudok róla.
Szép vagy. Szépen öregszel.
Az Ernelláékat aztán szépen keretbe foglalja a világ egyik legfurcsább mániákus depressziós zsenijének, az énekes-dalszövegíró Daniel Johnston szerzeménye, a Life in Vain (a filmben pont a lentebbi verziót indítja el a YouTube-ról Török-Illyés Orsolya.), ami négy és fél percben ugyanarról szól, amiről a film maga is:
tök érthetetlen, értelmetlen dolgok történnek velünk, azt hisszük mindenki fura, és mindenki ellenünk van, de valójában mi magunk is sokszor kicsinyesek és seggfejek vagyunk másokkal.
A legszebb pedig az az egészben, hogy ezeket a nézői felismeréseket nem tanítóbácsisan éri el a film, nincs didaktikusság, nincs értelmiségi fennhéjázás (jelentsen ez bármit is), csak egy tabló arról, hogy hé ember, ilyen vagy!
Írhatnék még olyanokat, hogy nemcsak a legjobb magyar-, hanem en bloc a legjobb film, amit idén láttam, meg hogy zseniális, ötcsillagos mozi, de felesleges. Legyen elég annyi, hogy
Ha rajtam múlna, soha többé nem adnék pénzt Hajdu Szabolcsnak, hogy még sok ilyen no-budget, lelkes és őszinte filmet készítsen.
Ernelláék Farkaséknál. Színes, magyar film, 81 perc, 201. Értékelés: 10/10
