Ha valaki azt a karaktersort látja leírva, hogy ફારોખ બલસારા, vagy egy kicsit “európaibb” betűkkel leírva Farrokh Bulsara, talán nem is tudja, kiről beszélünk. 70 éve az akkori Zanzibárban, a Brit Koronagyarmat részeként működő szultanátusban született kisfiúról akkoriban azt lehetett tudni, hogy fényűző, de minden bizonnyal átlagos élet vár rá a párszi közösségben. A zoroasztriánus vallás követőihez tartozó, Indiából származó szülők, Bomi és Jer azért költöztek az Afrika keleti csücskében található országba, mert az apa az ottani brit gyarmati hivatalnál kapott könyvelői állást.
A kis Bulsara fiúra szolgák vigyáztak, a visszaemlékezések szerint a széltől is óvták, aztán 1954-ben elküldték a mai Mumbaitól nem messze található, brit mintára kialakított bentlakásos iskolába. Itt kezdett zongorázni, és korábbi bálványai, jellemzően indiai énekesek helyett olyan rock’n’roll rosszfiúkat hallgatott, mint Little Richard. Egy volt iskolatársa szerint bármit képes volt lejátszani, amit a rádióban hallott, ezért hamar megalakította első zenekarát The Hectics néven. Vajon ki találja meg a Freddie-t akkor még csak becenévként használó fiút a következő képen?
1963-ban az általános iskola befejezése után visszaköltözött szüleihez, ám egy évvel később újabb utazás várt rá, teljesen más okból. Zanzibárban forradalom tört ki, amelynek sok arab és indiai származású betelepülő esett áldozatul, ezért a család London egyik külső kerületébe költözött, egy kis lakásba a le- és felszálló repülők útvonala alatt. Nagy váltás volt ez számára, a gazdag, egzotikus környezet után ő lett “az a barna srác”, aki nehezen illeszkedett be új lakhelyén, és csendes, visszahúzódó fiúnak ismerték az Ealing Art College-en is, ahol grafikusnak tanult. Aztán egyszer csak újra jött a zene.
A hatvanas évek végén Jimi Hendrix babonázta meg: a félvér gitárosban sok hasonlóságot talált, és a pszichedelikus művészete is rabul ejtette. Ekkor kezdett excentrikusabban viselkedni, különc ruhákban járni, és kipróbálta magát több helyi zenekarban is, immár énekesként. Állítólag ekkor hangzott el az azóta híressé vált mondata:
Én nem rocksztár leszek. Én legenda leszek.
Időközben összeismerkedett egy művészkörökben forgó zenekar, a Smile tagjaival, köztük bizonyos Brian May gitárossal és Roger Taylor dobossal – utóbbival egy ideig hippikre specializálódott használtruha-butikot is üzemeltetett London Kensington negyedében.
A Királynő uralkodása
Amikor a Smile feloszlott, Freddie azonnal rábeszélte a többieket, hogy alakítsanak új zenekart, ám immár nagyobb show, bombasztikusabb előadás, és összetettebb zene kíséretében. Miután sok keresgélés után megtalálták John Deacon basszusgitárost, 1971-ben véglegesedett a Queen négyes felállása, amely változatlan maradt egészen Freddie haláláig. Apropó, a Queen-időszak kezdete egyben a Bulsara név vége is, a klasszicizáló művészi ágakért rajongó Freddie ekkor választja az istenek hírnökének nevét, és Merkúr után felveszi a Mercury nevet.
A világhír nem jött azonnal, és bár az első három (egyre zseniálisabb) lemez lassan sikereket ért el, főleg Japánban, a tagok a kezdeti üzleti ballépések miatt szinte az utolsó gatyáig eladósodnak. A negyedik lemezzel azonban szakítanak a régi menedzsmenttel és kiadóval, a béklyók nélkül pedig az album is hatalmasat durran, többek között az akkoriban szokatlanul hosszú, valamint meglepő opera-betétet is tartalmazó Bohemian Rhapsody sikerének köszönhetően. Bár a furcsa dal önmagában is üt, az őrületet egy további véletlen is tovább srófolja: turné miatt nem tudnak elmenni egy tévéműsorba, ezért pár fontból felveszik a világ első klasszikus értelemben vett videoklipjét is a dalra. Akkor még nem tudták, hogy ezzel teljesen megváltoztatják a popzenét, és pár éven belül klip nélkül már nincs is sláger, a később érkező MTV tévécsatorna pedig már az új trendnek köszönheti felemelkedését.
A Queen 1991-ig töretlenül uralkodott, bár voltak apróbb mélyrepülések. Az igénytelen és harsány punk miatt a 70-es évek végén sokan ekézték őket a túláradó zeneiség és a színpadi excentritás miatt, majd a 80-as években nekik is be kellett építeniük diszkós hatásokat a zenéjükbe, mivel attól féltek, az új divat elmossa őket. Az amerikai piacot pedig szinte Freddie haláláig elvesztették ’84-ben, amikor a prűdebb tengerentúli közönség elfordult tőlük az I Want To Break Free klipje miatt. Nem tudták, hogy a videóban nőnek öltözött zenekartagok csak egy angol vígjátéksorozatot parodizálnak, túlzottan frivolnak vélték az egyébként teljesen ártatlan és humoros képi világot.
Ennek ellenére a zenekar csodát csodára halmozott, ’85-ben a Live Aid egyértelműen legjobb produkcióját adták elő, majd az 1986-os budapesti koncerttel az akkori Vasfüggöny mögé is betörtek.
Freddie külön utakon
Bár Mercurynak 1985-ben egy könnyedebb hangvételű szólólemeze már megjelent Mr. Bad Guy címmel, az Amerika visszahódítását megcélzó, habkönnyű pop-album nem aratott azonnali sikert. A ’86-os Magic gigaturné után pedig pihenésképpen kezdett dolgozni új szenvedélyén, hogy a rock és az opera világát összefonja a világhírű Monsterrat Caballé közreműködésével. A Barcelona albumot szintén vegyes fogadtatás várta, akkoriban a crossover műfaj még szinte nem létezett, és a közönség egyszerűen nem értette, hogy fér össze ez a két műfaj.
Időközben az énekes számára nyilvánvalóvá vált, hogy korábban kicsapongó élete sem folytatódhat: valamikor ’86 és ’87 között HIV pozitívnak bizonyult egy vizsgálaton. Ugyan Freddie még londoni fiatalként évekig élt együtt szerelmével, Mary Austinnal, a ’70-es évek közepére az akkor még kifejezetten “melegellenes” Angliában is felvállalta (bár egyelőre csak önmaga és Mary előtt), hogy inkább a férfiakhoz vonzódik. Szenvedélyes, folyamatosan újra és újra szerelembe eső típus volt, ezért gyakran váltogatta partnereit, a nyolcvanas években pedig megismerte a sokkal szabadabb szellemű München gay-szcénáját, valószínűleg a fertőzést is ekkoriban kaphatta el. Ugyan a betegség diagnosztizálása idején már stabil kapcsolatban élt egykori fodrászával, Jim Huttonnal, azonnal felhagyott a korábbi partizós, kicsapongó élet maradékával is.
Pár év hallgatás után a Queennel újra dolgozni kezdtek, és a Miracle lemez még szinte el se foglalta a helyét a boltokban, már újra stúdióban voltak. A többiek akkor még csak sejtették, mi lehet a sietség oka, majd Freddie később be is vallotta nekik, hogy a HIV fertőzésből immár AIDS lett, amely akkor még gyakorlatilag egyenlő volt a halálos ítélettel. Ő pedig az utolsó pillanatig dolgozni akart. A zenekar Montreux-ben vásárolt stúdiójában megírták az utolsó, Mercury életében készített lemez, az Innuendo dalait, és amit akkoriban senki sem tudott, az énekes gyakorlatilag mindent felénekelt, amit csak elé tettek: azt akarta, hogy a többi zenekartagot minél több használható anyaggal hagyja ott.
A hagyaték
Végül aztán 1991. november 23-án hozta nyilvánosságra (persze akkor már segítői által) azt a közleményt, melyben beismerte, AIDS-ben szenved, és felhívja a figyelmet a betegség valódi veszélyeire. Nem csoda, hogy az utolsó pillanatig várt: a 80-as években még gúnyosan “buzi-pestisnek” nevezett kórról akkoriban még tonnányi téveszme keringett, ezért Freddie nem akarta tönkretenni a zenekar, vagy épp családja életét a sajtó támadásaival. A közlemény kiadása után egy nappal, 1991. november 24-én az AIDS szövődményeként fellépő tüdőgyulladást már nem bírta ki a gyakorlatilag megszűnt immunrendszere, 45 évesen hunyt el londoni otthonában.
Temetése nagyszabású volt, zenészek és művészek vettek tőle búcsút, bár végső nyughelyének hollétét biztosan még ma sem lehet tudni. A híresztelések szerint a zoroasztriánus szertartás kíséretében elbúcsúztatott legenda hamvait a szélbe szórták – igaz, 2013-ban felfedeztek egy emléktáblát a londoni Kensal Green temetőben, amely arra utalhat, hogy a hamvak ott nyugszanak.
Fontosabb volt azonban Mercury szellemi hagyatéka. Bár dalait egy ideig jogi kiskapuknak köszönhetően szanaszét gyalázták (borítsunk fátylat a technóritmusú Living on My Own-ra és társaira), az 1992-ben megrendezett londoni emlékkoncert egyrészt újra felidézte a dicsőségét, és még több figyelmet fordított az AIDS elleni küzdelemre, valamint a betegség valós megítélésére. A sztár nevében létrehozott Mercury Phoenix Trust azóta is az AIDS-kutatás egyik fontos szereplője.
A Queen 1995-ben megjelentette a félkészen felénekelt dalok befoltozásából összerakott Made In Heaven lemezt, majd látszólag feloszlott. Azonban – bár John Deacon tényleg teljesen eltűnt a zenei életből – Brian és Roger párszor újra együtt próbálkozott. Először a Free egykori énekesével, Paul Rodgersszel indultak turnéra, majd egy The Cosmos Rocks című közös albumot is kiadtak, ám ezt a legtöbbek szerint nem kellett volna, a hagyományos blues torokkal és a megkopott zenei múlt mellett is kissé túl nagy arccal rendelkező Rodgers Freddie árnyékába se léphetett, a lemez pedig sajnos középszerű maradt. Nagy sikert aratott azonban a We Will Rock You musical, amelyet a Queen dalai alapján, egy sci-fi történetbe ágyazva játszottak több ország színházai is. Maga a zenekar az elmúlt években bukkant újra fel, ezúttal a fiatal Adam Lamberttel a fronton, aki bár szintén sok támadásra és összehasonlításra adott okot, ám abban mégis sokan egyetértenek, hogy hangban kifogástalan, viselkedésében pedig egyszerre alázatos Freddie emléke előtt, valamint nyíltan felvállalt homoszexualitása és excentrikus színpadi jelenléte révén valóban képes megidézni az egykori király(nő)t.
Azt pedig nem tudni, milyen lenne Freddie, ha megéri a mai napot. Egy 70 éves Freddie Mercury? Talán még mindig polgárpukkasztó módon parádézna a színpadon, fittyet hányva a korra és az elvárásokra. Talán elfogadta volna az új idők új irányait, és visszavonulva élne imádott macskái körében. Vagy akár valami igazán meglepőt villantott volna, amire most még gondolni sem tudunk – és ha egy kicsit is visszagondolunk a személyiségére, ennek volna a legnagyobb valószínűsége.
