A rómaiak éjjel-nappal tógát hordtak
Dehogy, dehogy. Igaz, hogy a köztársaság korai éveiben mindenkin tóga volt, aki élt és mozgott, hiszen az időtálló utcai viseletnek bizonyult, de az i.e. II. századra szép lassan leszoktak róla, sőt, egyenesen vérciki volt egy nőnek tógát viselnie. Újabb száz évvel később a ruhadarabra már úgy tekintettek, mint egy nehéz, kényelmetlen lepelre, és temetések, valamint vallási események kivételével már egyáltalán nem hordták, bár a tehetősebb réteg akkor is is inkább a – gyapjútartalma miatt kimondottan drága – tunikát választotta.
Na jó, de akkor mit viseltek? Hát paenulát, amiben úgy néztek ki, mint egy sötét ruhás középkori szerzetes.
A Harmadik Birodalomban mindennapossá vált náci karlendítést a rómaiak találták ki
Nem, erre semmiféle bizonyíték nem mutat, sőt, a Mussolini Olaszországában már antik római gyökerűnek tartott mozdulat jó eséllyel a francia festészet egyik nagy alakja, Jacques-Louis David 1784-ben elkészült Horatiusok esküje című képének hatására settenkedett be a fasiszta vezetésbe.
Hitlernek ez megtetszett, a következő évtizedben pedig kezek tízmilliói emelkedtek ugyanúgy a magasba.
Julius Caesar utolsó mondata köztudottan a következő volt: “Te is, fiam, Brutus?” (“Et tu, mi fili, Brute?”)
Ez egyáltalán nem biztos, hiszen már az I.-II. században élt történetíró, Caius Suetonius sem hitt ebben, noha megemlítette, hogy egyesek szerint a haldokló császár szájából mégis elhangzott a mondat, a következő formában: καὶ σὺ τέκνον, azaz Te is, fiam?
Az Et tu, mi fili, Brute? alak felbukkanásáról ma semmiféle biztos információt nem ismer a történelemtudomány, de az Et tu, Brute? (Te is, Brutus?) először Shakespeare Julius Caesar címet viselő drámájából terjedt el.
Köszönjük, Shakespeare!
A gladiátorok mind férfi rabszolgák vagy börtönbe vetett gonosztevők voltak, és halálig harcoltak
Legtöbben igen, de sokszor az is megesett, hogy szabad, de nem túl tehetős emberek – köztük nők (őket gladiatrixnak hívták), valamint egykori katonák is – léptek az arénába, hogy némi szerencsével rengeteg pénzt vihessenek haza, és egy vadállat, vagy egy másik ember legyilkolásával rögtön A-kategóriás hírességgé váljanak.
Természetesen nem gyakorlás nélkül tették kockára az életüket, hiszen előbb csatlakoztak egy egykori gladiátor, vagy tehetős politikus birtokolta csapathoz, ahol lehetőségük nyílt felszedni néhány trükköt, ami segítette őket a túlélésben.
A pénzre vágyó polgárok mellett a tehetős nemesek gyermekei is egyre nagyobb számban akarták bizonyítani a bátorságukat, így a római szenátus 11-ben korhatárt vezetett be a szabadok harcára: a nők csak húsz, a férfiak pedig huszonöt éves kor felett csatlakozhattak egy ludushoz, így legalább kisebb eséllyel halhatott ki egy évszázados dinasztia. Nyolc évvel később, 19-ben minden gazdag család nőtagjai számára tilossá vált a részvétel a hasonló harcokban, 200-ban pedig Septimus Severus császár pedig egy rendeletével férfisporttá nyilvánította az arénákban folyó harcot.
A harcok mindemellett nem mindig végződtek halállal – a történész Georges Ville szerint az első században száz ember ember elleni harcból csak 19 esetben halt meg az egyik fél, bár a helyzet a negyedik századra jócskán durvult, hiszen akkor már az összecsapások fele végződött halállal. Ez érthető, hiszen a gladiátorok drágák voltak, és egy-egy népszerű harcos maradandó, vagy lassan gyógyuló sérülése, esetleg halála rossz hatással lett volna a szórakoztatásra. A halottak számának alacsonyan tartása érdekében a súlyosabb sérüléseket egy elsőrangú orvosokból álló csapat kezelte, rögtön az aréna elhagyása után. Más kérdés persze, hogy a kétezer éves orvoslás módszereivel mennyivel több kárt okozott, mint hasznot…
A hatalmas római gályákat tucatnyi rabszolga által irányított óriási lapátok tartották mozgásban
A római és görög gályák tényleg emberi erővel haladtak, de rabszolgák helyett bizony jól fizetett szabad emberek keze által. A rabszolgáknak bizony sem motivációjuk, sem képzettségük nem lett volna a dologhoz, és a harcok közepén egyszerűen beszüntethették volna a munkát a korbácsütések ellenére is, az ellenség pedig pillanatok alatt megszállhatta volna a hajókat, felszabadításuk után pedig akár gazdáik ellen is fordulhattak volna.
Ettől függetlenül persze nem kizárt, hogy békeidőben egyszerűbb volt a rabszolgákkal átvinni a hajókat az egyik kikötőkből a másikba, de a harcok során balga dolog lett volna megbízni bennük.
A római társadalomban mindennaposak voltak az orgiák
Az ókori Rómában játszódó filmekben ritkán hagyják ki a lehetőséget arra, hogy ne mutassanak be egy jó fekve evést és orgiát, vagy legalább ne utaljanak rájuk, de van ezzel némi probléma: elég kevés, orgiáról szóló beszámolót találtak eddig, ez pedig egyértelműen arra enged következtetni, hogy azokból jóval kevesebb volt, mint amit a XX. századi mozgóképek sugallnak.
Gondolhatnánk persze arra is, hogy a rómaiak egyszerűen prűdek voltak, és eszük ágában sem volt írásban szexről beszélni, de ez egyáltalán nem igaz, hiszen káromkodtak, mint a kocsis, egy átlagos családfő pedig több rabszolgával is közösült.
A filmekben bemutatott jelenetek gyökere a középkori kereszténységre vezethető vissza, mikor az egyház hű szolgái egyszerűen minél rosszabb színben kívánták bemutatni a történelem süllyesztőjében eltűnt birodalmat.
