– Aha, szóval ide, a Sportpalota helyére akarjátok felhúzni azt a falunyi embert elnyelő, hosszú paneltömböt.
– Ja, itt lesz egy nagy placc, arra meg van még némi zöld, szóval miért ne.
– De hát itt egy böszme nagy bunker a telek szélén, mellette meg egy négysávos út!
– Körbeépíttetjük az egészet egy tízemeletessel, vagy mittudomén. Fene se fogja ezt az egészet lebontani!
Minden bizonnyal hasonló párbeszéd zajlott le a Nyugat-Berlin képét alakító városépítészi hivatal munkatársai közt, akik végül a nehezebb megoldást választották: A város legnagyobb, riadó esetén közel ötezer embernek menedékkel szolgáló légvédelmi bunkere (amit egyébként 1943-1945 közt szovjet hadifoglyok építettek) és a Pallasstraße maradt, az 1910-ben megnyílt Berliner Sportpalast (Berlini Sportpalota) – ami az 1918-1919-es német forradalomtól egészen a második világháborúig tucatnyi politikai kongresszusnak, illetve óriási beszédeknek adott otthont, sőt, 1943-ban Joseph Göebbels totális háborút hirdető beszéde is itt hangzott el – hatvanhárom év után pedig a földdel vált egyenlővé.
A Sportpalota 1973 novemberére tűnt el a föld színéről, majd haladéktalanul megkezdték a Wohnen am Kleistpark (Otthonok a Kleistparknál) néven bejelentett, 2,6 hektáron elterülő projekt építését. Az ötszáztizennégy lakásával több, mint kétezer embernek otthont teremtő, tizenkét szintes épülettömb terveinek elkészítésében Jürgen Sawade, Dieter Frowein, Dietmar Grötzenbach és Günter Plessow vett részt, munkájuk pedig négy év alatt, 1977-re vált valósággá.
Kezdetben az épület a modern élet jelképének számított, de a magas népsűrűség miatt hamar elvesztette vonzerejét. Ez persze magával hoztak a lakók kicserélődését, a bevándorlók számának növekedését, valamint a vandalizmus és a kábítószerdílerek megjelenését. Nem csoda tehát, hogy a kilencvenes évek végén az egész, sokszor már Pallasseumként, vagy Sozialpalastként emlegetett tömb lebontása is szóba került.
A szociális munkások és segítők azonnal akcióba léptek, valamint a lakók is dolgozni kezdtek a régi színvonal helyreállításáért, így 1999 óta rengeteg pozitív változás történt, de a folyamat még nem ért véget.
A lakók jó része ma is – főként Törökországból érkezett – bevándorló, akik a brutalizmusba csúszó szürke formákat egyedi, kedvenc futballcsapatuk logójával, családi fotókkal, vagy épp egy szép képpel díszített műholdas antennáikkal dobják fel.
Fotók: Manfred Brückels, Wikimedia Commons/Sozialpalast, Ritchie Yao, Wikimedia Commons/Bundesarchiv
