Szívesen ömleszteném ide öt sorba az összes problémámat ezzel a filmmel, letudva ezzel az egészet, de profizmus jelszóra inkább nem teszem, elosztom szépen a cikk hosszában egyenletesen. De azt azért előre kell bocsátanom, hogy ez itt nem egy újabb aléltan rajongó kritika lesz: amennyire akartam szeretni ezt a filmet, annyira nem sikerült. Ettől most kicsit zavarban vagyok, mert felfordul a gyomrom a „népszerű, tehát én utálni fogom, mert olyan különleges vagyok” attitűdtől, de a Carolban egyszerűen nem találom azokat a pontokat, amelyre ennyire ráfüggött úgy a szaksajtó, mint a közönség, azt meg nem akarom elhinni, hogy én vagyok a fifikás bölcs, aki átlát a szitán, míg mindenki más lyukra futott. Kritikába fojtom zavarom.
Adott Therese, a huszonéves eladólány az ötvenes évek hidegháborús, ám így is lehetőségekkel teli Amerikájában – nem is tud a sok lehetőséggel mit kezdeni, sem munkája, sem fiúja nem lelkesíti túlzottan, hobbiból fotózgat, de leginkább csak lebeg a világban. Mígnem találkozik Carollal, aki idősebb is, céltudatosabb is nála, és szimpátiájuk ismerkedős vizitekben folytatódik. Carol épp válna férjétől, aki viszont – elmondása szerint szerelemből, tettei alapján azonban inkább csak a társadalmi elvárásoknak megfelelni vágyásból – inkább maga mellett tartaná gyermeke anyját, annak ellenére, hogy pontosan tudja, hogy Carol nemhogy őt nem szereti, de általában is inkább saját neméhez vonzódik. Karácsony jön, a férj pedig, feldühödvén azon, hogy Carol ismerkedik, mi több, nem akarja vele tölteni az ünnepet, szerez egy bírósági végzést, mely értelmében kislányuk jó ideig nem találkozhat az anyjával. Minthogy a végzés ellen tiltakozni tökéletesen értelmetlen, Carol utazni készül, melyre meginvitálja Therese-t is. Az ártatlannak indult utazás során a két nő eddig kimondatlan vonzalma testiségbe fordul, amivel az egyetlen gond, hogy mint kiderül, végig magánnyomozó követte őket, mégpedig hangrögzítővel, így egyértelmű bizonyítékát szerezve a két nő „perverz, beteges” viszonyáról a megbízónak, aki, mily meglepő, a férj.
Miről lehet beszélni egy film kapcsán? Forgatókönyvről, rendezésről, alakításokról, látványról, zenéről, üzenetről. Nagyon kényelmetlen egy szénné díjazott filmnél ilyet állítani, de a Carolnak minden fronton van baja. Kezdjük a forgatókönyvvel: azzal nem mondok meglepőt, ha leírom, hogy a művészet, és így a filmtörténet uralkodó többségének témája a szerelem, és – bár bevallom, nem olvastam a film alapjául szolgáló Patricia Highsmith-regényt –, de a filmből kiindulva ennek a szerelemnek a története nem igazán érdekes. Vonzalom, lassú közeledés, plátóiság, beteljesülés, bonyodalom, azt hadd ne lőjem le, hogy lesz-e happy end, de az az eddigiekből is ki kell derüljön, hogy elég sokszor előtt patront látunk már, és bármennyire is adná magát, itt a leszbikusság mint sorsüldözöttséget csak akarják a zászlóra tűzni, de valójában nem érezzük ezt problémának.
Egyfelől ez csodálatosan újító, és alighanem ezért rajong olyan nagyon a filmért a világ: üdítő olyan szemléletű mozit látni, ahol az a tény, hogy a szerelmesek azonos neműek, teljesen mellékes, jó lenne ide eljutni össztársadalmi szinten is. Másfelől viszont akár leszbikusok, akár nem, ennek a párnak valójában nem áll az útjában olyan komoly bonyodalom, ami érdekessé tehetné a történetüket, ami pedig a jó történeteknél alapkövetelmény. Therese és Carol gond nélkül tudnak együtt időt tölteni, szerelmüket úgy lelkileg, szellemileg, mint testiségben kiélni, nyilvánosan együtt mutatkozni – a férj egyetlen megvető félmondatát nem igazán lehet atrocitásként értelmezni. Tény ugyan, hogy kislánya eltiltása igen kőkorszaki és emberi jogi szempontból erősen aggályos ügy, melyet azóta szerencsésen meghaladt a jogrendszer, de Carol azért nem szenved ettől olyan nagyon: képes feláldozni anyaságából szerelmi boldogsága, ezzel emberi jól-léte javára. Ami egy nagyon fontos, előremutató üzenet, a film egyetlen igazán erős jelenete az erről szóló monológ, és érthető, hogy annak idején miért volt botrány a regényből, de szigorúan a love story szempontjából azt látjuk, hogy ez a két ember együtt akar lenni, hajlandóak ezért áldozatot hozni, amibe azért egyiküknek sem szakad bele a szíve, ergo együtt is vannak/lesznek. Hát izé, bocsánat, de ez nem akkora történet.
Aztán a rendezés: itt a fő gond a tempó. Én értem, hogy Nagyon Szép Szerelmi Történetet, mit történetet, Drámát nézünk, de ettől miért kellett mínuszba állítani a bpm-et? Hajlanék rá, hogy Todd Haynes rendező a forgatás során szerelmesedett bele annyira saját mozijába, hogy nem bírta rávenni magát, hogy használja a vágóollót (miért hagyunk benn egy tökéletesen felesleges képet arról, hogy főhősünk megkeresi, hol kell be- és kikapcsolni egy játékvasutat?), de a helyzet az, hogy a legtöbb jelenet önmagában is a vontatottságig lassú, nem csak a vágás miatt. Párosunk minden találkozása nagy csendekből és egy-kétszavas, igen lassan elgördülő mondatokból áll, amivel nem lenne gond, ha a vonzalmuk ettől függetlenül a szemünk láttára bontakozna ki, ehelyett viszont az történik, hogy Cate Blanchett merengő-vadászó, mindentudó tekintettel mosolyog a rémült-félszeg Rooney Marára, a leghosszabb beszélgetésükben pedig egymás keresztnevét elemzik.
Ehhez kapcsolódnak az alakítások is, amelyekkel sajnos szintén vannak gondok. Mindkét főszereplőnk elegánsan visszafogott, talán túlságosan is – erre sajnos rámegy a kémia, vonzalmukat nehéz átérezni. Amint fentebb elhangzott, Cate Blanchett egy szavakat tud, ami ugyan forgatókönyvi-rendezési hiba, az viszont színész modorosság, hogy ezeket az egy szavakat is csak búgni képes, jelentőségteljes nézésekkel kísérten, mintha benne ragadt volna A Gyűrűk Ura Galadrieljének tizenöt évvel ezelőtti szerepébe. Mellette Therese szerepében Rooney Mara színészete zavart pillogásban csúcsosodik ki, karakterének – amint a filmben nevezik – égből pottyantsága írói cél ugyan, viszont azért nem ártott volna, ha karaktere azért valamilyen, mert jelen formában nagyjából az történik, hogy Therese pusztán a Carollal való találkozástól kap valamiféle irányt vagy tartalmat, ami elég középkori üzenet.
A film erősségének a látványt szokás nevezni – már amennyiben a pasztelles derengéssel bevont szentimentalizmusra bukunk. Kétségkívül átgondolt a látvány, a jelmezek, a díszletek, a frizurák, a smink, viszont elfeledkeztek arról, hogy életet leheljenek ezekbe a nagyon stílusos keretekbe: minden túl új, túl csillogó, túl hibátlan, az utcákon csak jólétben élő emberek és vadiúj autók járnak, mindenki mindig tökéletesen elegáns, mintha egy ötvenesévek-katalógusból húzták volna elő a film teljes világát. Ugyanilyen aránytalanságokkal támad a zene is, sőt, megkockáztatom, filmzenét ilyen kiszámíthatóan, olcsón, sziruposan nem használtak még a filmtörténetben soha, pedig azért történt egy Titanic ugyebár. Carter Burwell pedig igen impozáns filmográfiával bír, ő írta egyebek mellett az eredeti Fargo, A nagy Lebowski, A John Malkovich-menet filmzenéjét, mégis, a Carol esetében sokszor a komikumig fokozódik a kiszámíthatóság: szomorkodáshoz lassú zongorák, drámánál felsír a hegedű, útra keléshez pedig kedélyes swing dukál, mint tripla, vastag, vörös tintás aláhúzás, didaktikus lesz tőle az érzelmi húrokat önmagában is bőven megpengető jelenet.
A Nagyon Szép Szerelmi Dráma ettől az erőlködéstől túlfut a síneken, és még ami működött volna, az is átfordul valamibe, amire nem találok jobb jelzőt, mint az elhasznált „szirupos”. A szuvenírboltok giccsbe hajló képeslapjainak esztétikája ez: olyan cizellált, olyan túlretusált, hogy pont ahhoz nincs köze, amit megörökíteni akart.
Carol (2015) – színes, amerikai-angol romantikus dráma, 118 perc – 7/10
