Hosszú és kacskaringós volt a gyógyászat útja a mai, modern orvostudomány kifejlődéséig, tele a jelenből visszatekintve már megmosolyogtató módszerekkel. Ám a korai doktorok munkája, tévedései, de főleg elhivatottsága nélkül ma sehol nem lennénk. Az itáliai Paracelsus, a botrányhős, a meg nem értett reneszánsz zseni munkássága igazi mérföldkő volt a XVI. század elején – 1493. november 11-én született.
Az elsők között volt, aki szakított az ókor óta egyeduralkodó galénoszi elvekkel az orvostudományban. A Krisztus előtti II. században élt Galénosz orvos-filozófus önmagában is nagyot alkotott számos orvosi tudományágban, de érdeme, hogy összegyűjtötte és rendszerbe foglalta a korábbi évszázadokban felhalmozott orvosi ismereteket.
Száraz, nedves, hideg, meleg
Galénosz gyógytana viszont szükségszerűen pusztán elméleti alapokra támaszkodott.
A kezelést pedig nyilvánvalóan az ellenkező tulajdonságúnak tartott anyagokkal kell végezni.
Hosszú évszázadok során sokan kritizálták a galénoszi orvostudományt, hibáit hosszan sorolták, de “jobbal” senki nem tudott előállni. Egészen addig, amíg a doktorok el nem kezdtek a természettudományokhoz, elsősorban a kémiához és a fizikához fordulni segítségért. A XVI. században történt meg először, hogy a betegségeket kémiai folyamatokra próbálták visszavezetni, ami mindenképp hatalmas újítás volt.
És itt alkotott nagyot a svájci Theophrastus Bombastus von Hohenheim, azaz Paracelsus, a Fuggerek bányaorvosának fia. Szerencsés egybeesés volt ez, korán megismerkedhetett az orvoslással, és fémbányászat-, kohászat közelében cseperedve átlagon felüli kémiai tudás birtokába kerülhetett. Szinte egész életét vándorlással töltötte:
a természetet országról országra kutatjuk. Ahány ország, annyi lap. Ez a természet kódexe, amelynek lapjait forgatni kell
– vallotta.
Kémia a gyógyítás szolgálatában
Filozófiája meglehetősen bonyolult volt, és mai tudásunk alapján teljesen téves. Gyakorlati eredményei azonban, a vegyészet és a gyógyítás összekapcsolása korszakalkotó tett volt. A betegségekért az isteni gondviselést, a csillagok állását, az ember testi-lelki állapotát, a környezeti hatásokat okolta. És persze a kémiát: az általa három alapelemnek tartott só, kén és higany aránytalanságait, keveredési zavarait.
Úgy vélte, a betegség mellett a természetben megtalálható a gyógyír is, ami színével vagy formájával jelzi rendeltetését. A szív alakú növényi részek például szerinte szívbetegségeket gyógyítottak, míg a sárga színűek epebajt. Mégis e spekulációk alapján – tapasztalattal karöltve – sikeresen gyógyított és maradandót alkotott.
Azt mondta, “a mennyiség teszi a mérget”, vagyis egyes anyagok kis dózisban gyógyítanak, míg a nagyobb adag halálos lehet. Helyes volt azon meglátása is, hogy a vesekő, epekő, az érfalak meszesedése mind-mind a szervezeten belüli kémiai folyamatok eredményei. Nyugodtan nevezhetjük őt a jatrokémia és a toxikológia úttörőjének.
Kocsmai verekedő
A nagy koponya viszont a “magánéletben” rettenetesen rátarti, elviselhetetlen ember volt, életét hangos botrányok kísérték. Szokatlan módszerei miatt sok kortársa kuruzslónak bélyegezte, miközben sikeres gyógyításaival csak növelte kollégái irigységét. Ő pedig, a magának való ember nem is igyekezett jó színben feltűnni. Sőt.
A régi klasszikus szerzők műveit egyszerűen szamárságnak bélyegezte, nem egyszer nyilvánosan égette el műveiket. A baseli egyetem katedráját például azért kellett elhagynia, mert nagy közönség előtt a tűzre vetette a megkérdőjelezhetetlen tekintély, a híres muszlim orvos, Avicenna munkáját.
Nem véletlen, hogy élete gyakorlatilag magányban, folytonos vándorlással telt. Ahol megfordult, gyorsan magára haragította nemcsak az orvosokat és a gyógyszerészeket, de gyakran a városi hatóságokat is. A vég sem ágyban, párnák közt érte: kocsmai verekedés áldozata lett 1541-ben.
