Május 29., vasárnap
Hajnali négykor frissen, kiélezett elmével ébredtem; ráérősen becsomagoltam: gondosan összeválogattam az útipatikát, az egy hónapra elegendő váltóruhát, még egy túrabakancsot is találtam – igazi high-tech amerikai darab volt, soha nem használtam, egy éve vettem, amikor még úgy terveztem, hogy hosszú gyalogtúrákat fogok tenni. Elcsomagoltam a laptopomat, feltankoltam energiaszeletekből, elraktam a vízforralót és a nescafét. Fél hatkor indulásra készen álltam. Az autóm pöccre indult, az autópálya-kihajtóknál egyáltalán nem volt forgalom; hat órakor már Rambouillet környékén jártam. Nem volt határozott tervem, úticélom, csak az a nagyon halvány meggyőződés, hogy délnyugat felé kell vennem az irányt; ha Franciaországban tényleg kitör a polgárháború, akkor is eltart egy ideig, mire átterjed Délnyugat-Franciaországra. Az az igazság, hogy semmit nem tudok Délnyugat-Franciaországról, leszámítva, hogy arrafelé sok kacsamájpástétomot esznek; és érzésem szerint a kacsamájpástétom sehogy sem fér össze a polgárháborúval. De ebben akár tévedhetek is.
Valójában nem nagyon ismerem Franciaországot. Gyermek- és ifjúkoromat Maisons-Laffitte-ben, ebben a par excellence nagypolgári külvárosban töltöttem, ezután Párizsba költöztem, ahonnan nem is mozdultam ki többé; valójában soha nem néztem körül az országban, amelynek – némileg elméleti szinten – a polgára vagyok. Néha nekibuzdulok, elhatározom, hogy jobban megismerem, ezt tanúsítja a Volkswagen Touareg is, amelyet egy időben vásároltam a túrabakanccsal. Jó, erős autó, 4,2 literes, direkt befecskendezéses nyolchengeres dízelmotorral, aminek köszönhetően túlléphetem a 240 km/h-s sebességet is, hosszú autóutakra tervezett, nagyon hatékony terepjáró.
Amikor emellett döntöttem, hosszú autós hétvégékről, erdei utakon tett túrákról fantáziáltam, de végül csak annyi lett az egészből, hogy vasárnaponként elugrottam a Georges Brassens parkban lévő régikönyv-börzére. Néha, szerencsére, dugással töltöttem a vasárnapot – leginkább Myriammal. Az életem nagyon unalmas és komor lett volna, ha legalább időnként nem szeretkezem Myriammal. Közvetlenül a châteauroux-i lehajtó után megálltam az Ezer Tavacska autópálya-állomásnál; a Croissanterie-ben vettem egy duplacsokis cookie-t és egy hosszúkávét, majd visszaültem az autóba a reggelimmel, tűnődni a múlton, vagy a nagy semmin. A parkoló egy emelkedőn állt, a táj kihalt volt, leszámítva néhány tehenet – úgy néztem, charolles-i fajtájúak voltak. A nap már teljesen felkelt, de még ködpamacsok úsztak az alant elnyúló mezők fölött. Völgyes-dombos volt a vidék, elég szép, de én nem láttam egyetlen tavacskát – és egy szál folyót sem. A jövő, nos, arra talán óvatlanság lett volna gondolnom.
Bekapcsoltam az autórádiót: mostanra már elkezdődött a választás, egyelőre normális mederben zajlott, François Hollande már le is szavazott „corrèze-i választókerületében”. Amennyire egy ilyen korai órán egyáltalán meg lehetett becsülni, magas volt a részvételi arány, jóval magasabb, mint az ezt megelőző két elnökválasztáson. Egyes politikai elemzők szerint a magas részvételi arány a „kormánypártoknak” kedvez a szélsőséges pártokkal szemben; de más, szintén elismert politikai elemzők ennek éppen az ellenkezőjét állították. Egyszóval pillanatnyilag semmiféle következtetést nem lehetett levonni a résztvevők számából, és még ahhoz is korán volt kissé, hogy rádiót hallgassak; ki is kapcsoltam, még mielőtt kihajtottam volna a parkolóból.
Nem sokkal ezután észrevettem, hogy nagyon kevés a benzinem, csak negyedéig van tele a tank. Elfelejtettem tankolni az autópálya-állomáson. És az is feltűnt, hogy az autópálya szokatlanul üres. Vasárnap reggelente soha nincsenek sokan az autópályán, ez az a pillanat, amikor a társadalom fellélegzik, kicsit kienged, és tagjai egy röpke pillanatra az egyéni létezés illúziójával ajándékozzák meg magukat. De mégis, már vagy száz kilométert megtettem úgy, hogy nem előztem meg egyetlen autót sem, és szembe sem jött senki, leszámítva egy bolgár kamiont, amely a fáradtságtól részegen cikázott a választóvonal és a leállósáv között – alig sikerült kikerülnöm. Békés volt a táj, piros-fehér csíkos szélzsákok mellett száguldottam el, könnyű szél dagasztotta őket; a nap ragyogott a mezők és az erdők felett, mint egy megbízható, derék alkalmazott. Megint bekapcsoltam a rádiót, de ezúttal hiába: az összes előre beprogramozott állomás a France Infótól kezdve a Radio Monte-Carlón és az RTL-en keresztül az Europe 1-ig csak zavaros búgást és sercegést sugárzott. Franciaországban történik valami, ebben biztos voltam; ám ettől én még nyugodtan repeszthettem tovább kétszázzal az országot átszelő autópályán, és valószínűleg ez volt a legjobb megoldás, úgy tűnt, már semmi nem működik ebben az országban, talán a sebességmérő radarok is bemondták az unalmast, ilyen sebességgel délután négyre már Jonquet-nál, a francia–spanyol határállomáson leszek, és Spanyolországban más lesz a helyzet, és még messzebb kerülök a polgárháborútól, érdemes lenne megkísérelni a dolgot. Leszámítva, hogy nincs elég benzinem: úgy bizony, ezt a problémát nagyon sürgősen orvosolnom kell, rögtön a legközelebbi benzinkútnál.
Ami a pech-montat-i autópálya-állomáson volt. Az útmenti információs tábla alapján semmi nincs itt, ami vonzza az embert: se egy vendéglő, se helyi termékek, egyszóval ez egy puritán autópálya-állomás, kizárólag az üzemanyagnak szentelve; de nem volt már annyi benzinem, amivel eljuthattam volna az ötven kilométerrel odébb lévő lot-i Felföldi Kertekig. Azzal vigasztaltam magam, hogy előbb megállok egy gyors tankolásra Pech-Montat-ban, de attól még megállhatok élvezkedni a lot-i Felföldi Kertekben, ahol kacsamájat, cabécou kecskesajtot és cahors-i bort vásárolok, és még az este elfogyasztom őket a Costa Brava-i szállodai szobámban. Ez szép, kerek, értelmes terv volt – megvalósítható terv.
A benzinkút parkolója kihalt volt, és rögtön láttam, hogy valami nem stimmel. Lelassítottam, majd nagyon óvatosan a benzinkúthoz hajtottam. Az állomás üvegfala milliárdnyi üvegszilánkra robbanva borította a betont. Kiszálltam az autóból, és közelebb mentem: odabent, az üzletben betörték az üdítőtároló üvegét, és az újságtartó állványok is fel voltak borítva. Hirtelen megpillantottam a pénztárosnőt: a földön feküdt nagy vértócsában, a kezét nevetséges védekező mozdulattal a mellkasára szorította. Teljes volt a csend. Kimentem a benzinkutakhoz, de nem működtek, le voltak blokkolva. Nyilván a pénztárnál lehetett üzembe helyezni őket. Visszamentem a benzinkút üzletébe, vonakodva átléptem a holttesten, de nem találtam olyan szerkezetet, amivel be tudtam volna indítani a kutat. Rövid habozás után leemeltem a polcról egy tonhalas-salátás szendvicset, egy alkoholmentes sört és egy Michelin-útikönyvet.
Több szállodát is ajánlott a környéken, a legközelebb az Haut-Quercy Pihenő volt, Martelban; ha a D 840-es úton megyek tovább, tíz kilométer múlva ott vagyok. Amikor elindultam a parkoló kijárata felé, mintha két fekvő testet láttam volna a kamionparkoló mellett. Kiszálltam az autóból, odamentem hozzájuk: két arab fiú feküdt a földön a külvárosi fiatalok jellegzetes egyenviseletében; lelőtték őket. Kevés vért veszítettek, mégis, vitathatatlanul halottak voltak. Az egyikük még ott szorongatott egy géppisztolyt a kezében. Mi a fene történhetett itt? Találomra megpróbáltam befogni egy adót, de továbbra is csak légyzümmögés hallatszott a rádióból.
Michel Houellebecq: Behódolás
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Magvető, 2015
