Szerinte az érzelem és az értelem szétválasztása alapján válaszolható meg, hogy István vagy Koppány. Mindkettő emberi igazság, „Koppány és István is mi vagyunk”. Mint a Magyar Nemzetnek mondja, mindkettő utódai mindmáig jelen vannak a történelemben.
„Szent István mai utódai európai Magyarországot szeretnének, Koppány mai utódai nem akarnak gyarmat lenni. Az ország érdeke az, hogy e két erő ne egymásnak feszüljön, hanem egymást segítve próbálja mind a két elképzelést megvalósítani.”
Szerinte ez lehetséges. Mint mondja: a darab történelmünk alapkonfliktusával „még sokáig érvényes lesz, és minden korban lesz üzenete, amit a nézők időről időre másképp értékelnek és magyaráznak majd, de mindig hatással lesz rájuk”. Azt gondolja, az István, a király nem járult hozzá a rendszerváltás előkészítéséhez, hanem beletartozott az ahhoz vezető folyamatba. Ők, érzékeny művészek előbb vették észre, hogy világosodik.
„Szokták mondani, hogy nem attól hajnallik, hogy a kakas kukorékol, de mégiscsak a kakas jelzi a hajnalt.”
Annak idején rengeteg idegeskedés és nagy izgalom kísérte, hogy egyáltalán bemutatható-e a darab. Bródy nem akarja azt a látszatot kelteni, hogy történelmet írtak Szörényivel, bár dalai „jelentős része maradandónak bizonyult, és néhány régebbi szerzeménynek a mai napig aktuális mondanivalója van”.
Hisz a dalokban.
„A dal nagyon ősi kommunikációs forma. Amikor még nem volt másfajta rögzítési mód, ezek az énekelt ritmusos szövegek sűríttették magukba a közösség számára fontos információkat. Egy jó dal sokkal többet árul el arról a korról, amelyben született, mint egy vaskos tanulmány.”
Kitart a nagy generáció egykori felismerései mellett és úgy látja, 40-50 éves ciklusok „nagy valószínűséggel nemcsak a gazdasági életben vannak jelen, hanem a társadalmi folyamatokban is kimutathatók”. Ő már felismeri, ha „ezek ugyanazok”. Bizonyos jelenségek ismétlődnek, amelyeket egyszer már megélt, és csak remélni tudja, hogy bizonyos tragédiákat sikerül elkerülni azzal, hogy emlékszünk arra, milyen folyamatok vezettek hozzájuk.
“Bár ahogy mondják, a történelem azt tanítja, hogy az emberek sosem tanulnak a történelemből.”
Bródy nem kedveli az uniformizált gondolkodást, magatartást. Szerinte az emberek közötti különbségeket elfogadni kell, nem megszüntetni. Idézi közgazdász édesapját, aki szerint „a nemzeti vagyon túlnyomó többségében az emberek fejében van, abban a tudásban, teremtőkészségben, amivel minden egyes ember rendelkezik.
Az a társadalom lesz gazdagabb, eredményesebb, erősebb, amelyik ezt a tartalékot képes kihasználni, ehhez azonban nagymértékben kell biztosítani és védeni a személyes autonómiát és szabadságjogokat”.
Ő olyan Magyarországot szeretne, ahol a különféle kezdeményezéseket nem kíséri gyanakvás, korlátozás. Ha azt mondjuk, hogy a világ, Európa közepén vagyunk; „ez azt is jelenti, hogy itt minden megtalálható egy kicsit, ami a világban van.
Ennek fényében a kirekesztés nem tűnik logikus és követhető magatartásnak. Ha elfogadjuk, hogy Koppány és István is mi vagyunk, akkor az ország érdeke az, hogy itt mindenki otthon érezze magát”.
