Soha, egy szót se
Gyerekkoromban azt hittem, a Gödröst azért hívják Gödrösnek, mert a szánkódomb alatti lapályon fekszik, a völgyben. A gesztenyefák alatt meredek, suvadásos lejtő fut, ősszel tele van gesztenyével, szatyorszám lehet gyűjteni. A szánkódombon egyébként sose szánkózott senki, már akkor se: hamar lekopott a hó és kilátszott a föld. Inkább csak sétálgattunk arrafelé, és meleg teát ittunk a fabódénál. A szüleink mindig mondták, hogy vigyázzunk ám a hülyékkel. Az ápoltak gyakran kiálltak a Gödrös drótkerítéséhez és integettek, mi meg beadtunk nekik teát műanyag pohárban. Örültek neki, nem is itták meg rögtön, csak fogták és néztek. Néha perecet is vittünk. A legtöbb nem is látszott igazi hülyének. Nem mintha tudtuk volna, hogy milyenek az igazi hülyék, de ezek itt többnyire bizonytalan tekintetű, sima arcú férfiak és nők voltak. Szótlanul álldogáltak a késő őszi és a téli hidegben, kilátszott a papucsból a lábfejük. Érdekes, az elmebetegség valahogy azóta is összekapcsolódik bennem azokkal a gyerekesen sima arcokkal és rövid körmű kezekkel. A szüleinknek mind igazi, eres felnőtt-kezük volt, ezeknek az öregedő gyerekeknek meg kortalan és viaszszínű, mintha nem az időben élnének.
Csak felnőtt fejjel tudtam meg, hogy az intézmény neve valójában Dr. Gödrös Ágoston Pszichoszociális Rehabilitációs Központ és Munkaterápiás Otthon. Ide, erre a helyre utaztam le június végén. A szülővárosomba.
Csak azért mondtam el a Gödröst, hogy tudd, mennyire hozzátartozik a gyerekkoromhoz. Ezért is vállaltam el azt a munkát, különben sose szoktam hazajárni. Anyámmal nem vagyunk jóban, a városban már alig ismerek valakit. Egy Cymbalta nevű gyógyszert kellett bemutatni az ottani orvosoknak, és amikor fölmerült, hogy le lehet menni egy egész hétre, rögtön elvállaltam. A két környező kisvárosba is küldtek velem mintákat, de nem bántam, nekem az volt a lényeg, hogy ott vegyek ki szobát és ugyanazokon az utcákon menjek végig, mint huszonöt-harminc évvel ezelőtt. Más egyébként nem is ajánlkozott rajtam kívül: ki akart volna ebben a forróságban a hegyek közé utazni.
Gáborral soha nem mentünk le oda. Egyszer Szlovákiába menet majdnem letértünk, kocsival, de aztán mégse. Az anyámmal találkozott egyszer, de csak Pesten, nem akartam elvinni abba a nyomasztó, szétcigizett lakásba. Azon a besztercebányai kiránduláson még szeretett – legalábbis azt hiszem.
Amikor karácsony előtt elköltözött, sokat gondolkodtam. Nem vettem észre semmit, szinte előzmény nélkülinek tűnt, hogy elege lett. Miből? – kérdeztem. Azt felelte, hogy évek óta nem is beszélünk, hogy úgy érezte, mintha tudomást se vennék róla. Hogy fölkeltem mellőle és lefeküdtem mellé, de nem beszéltem vele. Vagy ha igen, csak a benti dolgokról. Talán igaza volt, tényleg nem gondoltam, hogy mindennap beszélnünk kellene arról, ami evidens, hogy mi vagyunk egymásnak. Ennek már több mint hat hónapja.
Amikor meghallottam a rádióban, hogy országos táncház-találkozót szerveznek, a Cymbalta hirtelen több lett puszta ürügynél, esélynek látszott, végső esélynek, hogy a nyomára jussak valaminek. Egy kicsit előreszaladtam, ne haragudj.
Az első szerelmem néptáncos volt. Túlzás, hogy a szerelmem, de mégis így tartom számon, bár soha egy szót se váltottunk. Ott lakott a Gödröshöz közel, egy régi, földszintes házban. Mi meg a túloldalon, az egyik új panelban. Oda járt a mi sulinkba, hárommal felettem. Szerelmesek voltunk.
Évekig bámultuk egymást, sokszor elaludni se tudtam egy-egy találkozás után. Ha anyámék a nagyközértbe küldtek, mindig előre vert a szívem, hogy vajon összefutok-e vele. Néha tényleg találkoztunk, de csak álltunk, mintha valami üvegfal lenne közöttünk. Ő se szólított meg, csak toporgott, kezében a kiflikkel, és nézett. Nem volt különösebben jóképű vagy magas, sőt az osztálytársainál valamivel alacsonyabb is. Egész rövidre nyírt, sötét haja volt. Szerettem volna egyszer megsimogatni. Ha az iskolában néptáncműsor volt, mindig fellépett, én pedig néztem őt a közönségből. Tudta, hogy nézem, szerintem semmi másra nem is figyelt, csak az én nézésemre, de ritkán találkozott a tekintetünk. A többiek később mind abbahagyták a táncot, de ő nem. Anyám szerette összegyűjteni nekem a helyi újságot, abban olvastam, hogy mindenféle fesztiválokra ment, még külföldre is.
Évekig folytatódott közöttünk ez a fura pantomim, egészen addig, amíg el nem kerültem egy másik városba, koleszba. A gimnáziumi években csak kéthetente jártam haza, neki meg lett közben igazi barátnője. Egy hosszú hajú lány, láttam őket, mikor biciklivel elmentem a cukrászda mellett. Valaki azt is elmondta, hogy Andinak hívják.
Még akkor is szerettük egymást, az nem múlt el. Úgy rémlik, egy ideig haragudtam is, dühös voltam rá utólag, amiért egyszer sem jött oda. Hogy miért volt ilyen gyáva. Közben persze tudtam, hogy én sem adtam semmi jelet, csak bámultam folyton. Ez volt a mi játékunk: hallgatás, nézés, távolodás.
Fotó: Facebook / Photo Page / Alicia Savage
Aztán egyetemre mentem, később meg külföldre. Nem, nem állítom, hogy végig őt szerettem, de a mai napig megdobban a szívem, ha mondjuk egy hozzá hasonló hajú férfit látok. Sok ilyen alkatú, zömök ember van egyébként, a tarkóját például rendszeresen látni véltem. Idegen emberekre ránézve hirtelen az volt az érzésem, hogy most itt van, hogy ő az, és gyorsabban kezdett verni a szívem, hogy megint nem fogok tudni szólni hozzá. Bécsben egyszer egy buszon kapaszkodott. Aztán megfordult, és nem ő volt. Londonban egy összehajtott dzsekin feküdt a reptéren, legszívesebben megsimogattam volna a vállát. Aztán megfordult, és nem ő volt. Pedig az eszemmel tudtam, hogy ha hirtelen én magam megfordulnék és visszamennék az időben, akkor nem őt találnám ott, ahol az emlékét hagytam. Hogy nyilván megváltozott, talán felesége és gyerekei vannak, mit tudom én. Arra is gondoltam párszor, hogy talán már nem él. Aztán meg arra, hogy az nem lehet: megéreztem volna a pillanatot, amikor eltűnik a világból. Amikortól nem jöhet többé szembe sehonnan.
Gábornak nem beszéltem erről. Erről se, mondaná erre rögtön – de hát mit mondhattam volna egy éretlen kamaszszerelemről, hacsak nem azt, hogy volt egyszer valaki, aki sokat jelentett nekem, de sose beszéltem vele és szépen táncolt. Főleg a legényest. Szerintem Gábor azt se tudja, mi az a legényes. „Az valami tánc?”
Szóval hallottam a rádióban, hogy országos táncház-találkozó lesz. Olyan érzés fogott el, mintha megint megpillantottam volna valahol a tarkóját. Tudtam, hogy oda kell mennem. Hogy beszélnem kell vele.
Akármiről, de beszélnünk kell, mert muszáj hallanom a hangját ahhoz, hogy megtaláljam a saját hangomat. Régen az iskolában volt olyan feladat, hogy saját szavainkkal kellett elmondanunk egy történetet. Ez nagyon megmaradt bennem, a saját szavak. Most már egyébként abban se vagyok biztos, hogy van saját történetem, hogy nem azt élem-e még mindig, ami akkor elkezdődött.
Azt gondoltam, hogy ha nem ment el az országból, akkor most ide el kell jönnie. És akkor össze fogunk futni. Rengeteg változatban lejátszottam a fejemben a találkozást. Legtöbbször a Gödrös melletti úton közeledett, a képzeletemben mindig biciklin. Tudom, hogy ez hülyeség, nyilván kocsival jár, de valamiért erről fantáziáltam.
Hogy jön, megáll, aztán megkérdezi, mit csinálok itt. És nem fogunk hallgatni, hülyén állni, sőt könnyed leszek és vicces. Olyanokat mondok majd, hogy az agyi dopaminerg-transzmisszió purinerg modulációjának neurofarmakológiai következményeiről adok elő. Aztán ezen nevetünk. Ő is mond valami szellemeset, és csak ülünk és beszélünk. Bármiről, könnyedén, mint a felnőttek. Nem tudom, miért a tarkójára gondoltam mindig, mintha örökké csak távolodott volna.
Az előadást megtartottam hétfőn, utána rögtön rohantam a központba. A hajdani Gödrös összement, az egykori tágas lejtő keskenynek tűnt és szemetesnek, a park gondozatlannak. A szánkódomb oldalában már nem állt semmiféle kisház. A kisárgult fűben locsolófejek forogtak, az épület egyik szárnya fel volt állványozva. A teret viszont szépen rendbe hozták. Emlékszem, ide jártunk napköziben pingpongozni, és itt működött a könyvtár, ablakaiban a poros, megsavanyodott földű szanzavérákkal.
Rengeteg busz parkolt kint, úgy látszik, több környező városból is hoztak vendégeket. Forgolódtak a nagy visszapillantó tükrökkel, mint a rovarok. Előre szólt a jegyem, jól akartam látni. Végig azt képzeltem, hogy bent van valahol az épületben. Nem tudom ezt pontosan körbeírni, biztosan ismered ezt a zsigeri nyugtalanságot: amikor az ember tudja, hogy a másik ott van a közelében. Egy ember, akit jóformán nem is ismerek. Hát nem hülyeség?
Figyeltem a táncosokat. Csupa fiatal gyerek szaladgált a folyosón. Valaki egy halom szoknyát cipelt befelé, a falhoz húzódtam. Egy fehér harisnyás kislány sírt, az anyukája vigasztalta. Sajnáltam a kicsiket a harisnya miatt, mert már az előcsarnokban is fülledt meleg volt, a teremben meg szinte elviselhetetlen hőség. Egy idősebb nő közeledett az öltözők felől, kezében egy csomó hajfonattal. Néztem utána: olyan volt, mint aki skalpokat cipel. Aztán valaki rám szólt, hogy a közönségnek a másik ajtónál kell várakozni, úgyhogy visszamentem az előcsarnokba. Megcsapott a teremből kiáramló erős szag. A régi iskolai műsorokat juttatta eszembe, a poros bársonyszékektől és kimelegedett gyerekektől sűrű kultúrtermi levegőt. Aztán besodródtam a videózó szülőkkel, pásztáztam a tanárokat, fürkésztem a közönséget. Egymás után néztem bele az arcokba. Az előadás végén lassan oldalaztam kifelé, hátha mégis meglátom valahol a tömegben. Nem volt ott.
Este anyám csinált vacsorát. Újságolta, hogy telefonáltak neki az ismerősök: látták a nyitóestet. A városi tévé közvetítette az előadást, és mutatták a közönséget is. Anyám szerint mindenki azt mondta, hogy semmit se változtam, és nagyon hasonlítok a bátyámra. Büszke volt rám, és hülyeségeket beszélt. Mindenkinek eldicsekedett, hogy egy nagy multicégnél dolgozom, és külföldön jártam egyetemre. Megsértődött, hogy motelban alszom, és megint elkezdte, hogy persze ez a lakás nekem nem elég jó, meg hogy szégyellem őt, és mit szólnak majd, ha kitudódik, hogy szobát béreltem. Ezt nagyon ismertem, ezt a lemezt – nem válaszoltam semmit. Nem lett volna értelme, anyám úgyis csak a végszavakat várta.
– Miért nem hagyod soha nyitva az ablakot – mondtam neki tizenegykor, és felálltam. Megköszöntem a vacsorát. Kiszellőztetett, bámult rám idegenül, mintha ő is a tévében látna.
Másnap megint elmentem az esti előadásra, aztán harmadnap újra. Szerencsére a többi műsort már mind a kinti színpadon játszották, megvilágították a reflektorok az egész terecskét. A legényesnél nagyon vert a szívem. Eszembe jutott az a régi iskolai ünnepség, amikor észrevettem, hogy engem keres a tekintetével a színpadról. Megtalált, rémülten néztem másfelé. De az a szempár most nem volt sehol.
Este felhívtam anyámat. Állítólag megint benne voltam a helyi tévében. Elmesélte, hogy a bátyám felesége szerint többször is közelről mutattak. Akkor már mindenképpen meg akartam találni, amiért jöttem. Csak az zakatolt bennem, hogy nem szabad úgy hazautaznom, hogy legalább egyszer ne lássam. Az nem lehet, hogy ne legyen itt. Úgy képzeltem, akkor majd visszajön a hang a képernyőre. Hogy átléphetek az üvegfalon, és onnantól minden más lesz. Anyámat megkérdezhettem volna, de képtelen voltam. Bár lehet, nem is emlékezett volna rá, hiszen csak az osztálytársaimat tartotta számon, és azok közül is inkább csak azokat, akiknek lett gyerekük.
Eltelt a péntek is. Minden délutáni és esti előadást végignéztem, aztán szédelegve, izzadtan sétáltam vissza a motelba. Az ablakom előtt egy utcai lámpa világított egész éjjel. Nem tudom, a fény nem hagyott-e aludni, a meleg vagy az eltökéltség, de alig hunytam le a szemem a hat nap alatt.
Szombatra esett a zárónap. Buszok álltak a téren, kimelegedett emberek sürgölődtek, ruhákat és kellékeket cipeltek. Anyám este megint látott a tévében, közvetítették a délutáni záróműsort. Izgatott volt, ismeretlen nevű rokonok történeteivel traktált és folyton a véleményemet kérdezte. Nem tudtam, és nem is akartam követni. Azt feleltem, hogy fáradt vagyok. Szombat délben még utoljára fölmentem hozzá ebédelni, aztán engedelmesen bepakoltam a táskámba a fóliába csomagolt szendvicseket. Mindjárt negyven leszek, könyörgöm – mondtam már a kocsiban, inkább csak a visszapillantónak.
Hullafáradtam értem vissza Pestre, alig vártam, hogy végigdőljek az ágyon. A szendvicseket rögtön kidobtam. Anyámat láttam magam előtt, ahogy sután integet az autó után. Aztán meg a Gödrös hosszú drótkerítését és a loncsos bokrokat az eldobált papír zsebkendőkkel. Megint nem bírtam elaludni, éjfélkor bevettem egy altatót. Nem használt.
Éjjel három körül arra riadtam fel, hogy erősen dobog a szívem. Eszembe jutott valami.
Nem használom a közösségi oldalakat, mert idegesítenek. Pedig a cégnél ez lassan követelmény, fontos az ember profilja. De én egy ideje már nem is nézem és nem is küldök privát üzeneteket. Minek. Körülöttem mindenki rá van kattanva erre, még Gábor is. De én nem akarok levelezgetni, nincs mit mondanom senkinek.
Akkor éjjel viszont bevillant, hogy akár meg is kereshetném. Sokkal előbb eszembe juthatott volna.
A gondolatra, hogy ott van valahol a virtuális térben és rákattinthatok, megint pánikba estem.
Mit írjak neki, ha megtalálom? Írjak-e egyáltalán valamit, vagy csak győződjek meg róla, hogy létezik, mintha egy nagy levegővel egyszer csak lemosnám a köztünk lévő ablakot.
Felkeltem, bekapcsoltam a gépet. Fölmentem a nyitóoldalra és beütöttem, hogy keresés. Elég ritka neve van, Hübner. Utánanéztem egyszer régen, valahogy a lovas parasztokkal van összefüggésben. Nem a hübrisszel, pedig az is szép lenne. De ez illett is hozzá, mármint a néptáncos csizmához meg a fehér inghez. Jól el tudtam volna őt képzelni a nyeregben ülve.
Fehér lovon a Hübnert.
Beírtam a keresztnevét is, meg a várost, aztán vártam. Egyetlenegy találat volt. Rákattintottam. Lassan töltötte le a képet, először a haja látszott. A már őszes, rövid haja, amit soha az életben nem érintettem meg. Aztán a szeme. A tekintete. Az semmit nem változott. Hosszan néztem a kicsit elhízott, gyűrött, bajuszos férfiarcot. Hirtelen nem tudtam, mit kezdenék vele, ha most előttem állna: olyan más volt, közben meg mégis annyira hasonló ahhoz, akire emlékeztem. Kihangosította a szoba a szívverésemet, mintha a falak dobognának.
Kétszázhuszonegy ismerőse van és három gyereke. Meg egy kutyája. Ugyanott él. Vajon mi lett belőle. Megnéztem.
A helyi televízió operatőre.
Nem igaz. Ott volt a kamera túloldalán. Végig ott állt a közelemben, és az én arcomat vette. Engem filmezett a közönségben, figyelt, és aztán engedte, hogy szó nélkül hazautazzak. Hogy otthagyjam a neki szánt mondatokat abban a városban.
És ne találjam meg őket akkor se, amikor még egyszer, utoljára ott volt. Nézett a szemembe a monitoron túlról, és már nem volt mit üzennem neki.
Tóth Krisztina: Pillanatragasztó
Magvető, 2014
