Szerencsésnek tartom magam, amiért kíváncsi természetű szüleim mindenre választ szerettek volna kapni. Eljön a nap, amikor szemben állok majd az ellenségeimmel, ők pedig gyűlölnek, amiért az igazságot akarom. Akit folyton csúfolnak, még a saját nevét is elfelejti. Én azonban pontosan tudom, ki vagyok, s reméltem, magam mesélhetek erről. Julian Assange vagyok, akiért egy nap eljött a londoni rendőrség. A történet itt akár véget is érhetne, ha az idő, az események és a személyiségem nem bonyolítaná a helyzetet. A mondás szerint a múltat már magunk mögött hagytuk, de ha nem teszünk semmit, a jövővel is így lesz – nos, egy angol rabszállítóban száguldva az ember másképp látja a világot.
Fotók: Europress
A nevemet és mindenféle kötelező szövegeket ordibáltak. A fotósok úgy nyüzsögtek a zárt furgon ablaka előtt, mint rákok a vödörben. Bár csupán lencsevégre szerettek volna kapni, úgy tűnt, annyira lökdösik a járművet, hogy mindjárt felborul. Mivel nem akartam bűnözőnek tűnni, összekuporodtam, a fejem a két térdem közé szorítottam. Mikor felpillantottam, csak a sötétített üvegre tapadó fényképezőgépeket láttam. A karommal eltakartam az arcom. Aztán hirtelen felbőgött a motor, és elindultunk. A többi rabot megdöbbentette a furgon körüli tülekedés, láthatóan nem sejtették, ki vagyok. Egyesek kikiabáltak a fülkéjükből, mások csak nevettek a felforduláson.
De a műsor véget ért. Úgy negyven perc múlva megérkeztünk a wandsworthi börtönbe. 2010. december 7-ét írtunk.
—
Már egy nappal az iraki hadfelszerelések listájának kiszivárogtatása előtt magunkra vontuk a világ figyelmét azzal, hogy közreadtuk a guantánamói börtön működési szabályzatát. Ez egy elképesztően modern anyag, és könnyen el tudom képzelni, hogy sok száz év múlva is haszonnal forgatják majd azok, akik meg szeretnék érteni korunk ideológiai küzdelmeit. A működési szabályzat alacsony biztonsági besorolást kapott, ami azt bizonyítja, hogy a hatóságok álmukban sem gondolták, hogy a táboron kívül bárki is elolvashatná. Nem épp ez az egyik probléma a titkos dokumentumokkal? Gyakran súlyos előítéletekkel, szinte fétisszerű gyűlölettel terhelt személyek írják, akik szeretnék munkatársaikba is mindenáron belenevelni ezeket az elveket. A guantánamói szabályzat részletesen tárgyalja, hogyan kell a rabokat a börtönbe szállítani, milyen körülmények között kell őket tartani, és mit kell tenni velük. A szöveget akár Attila, a hunok királya, vagy „Karóbahúzó” Vlad havasalföldi fejedelem is diktálhatta volna. Könyörtelen, embertelen, paranoiás, drámai és túlzó. Erre még a legálmatagabb adófizető polgár is felkapja a fejét. Miféle gyengeséget vagy végzetes hiányt leplez el ez a szabályzat, és ez az adóból fenntartott őrült javítóintézet?
A dokumentumban részletesen leírják, miként kell a nyilvántartást úgy meghamisítani, hogy a rabok helyzete ne szúrjon szemet a Vöröskeresztnek. Megérkezésük után egy hónapig a legszigorúbb biztonsági körülmények között tartják őket, hogy megtörjenek a vallatás előtt. „Az első fázis utáni két hétben folytatódik az őrizetes elszigetelése és a vallatótól való félelem kialakítása.” A dokumentumból kirajzolódik a Gyors Reagálású Erők (QRF) agresszív gondolkodásmódja. Ez a csapat állandóan készenlétben áll arra az esetre, ha „a létesítményben zavar keletkezne”. Rejtély, hogy az ilyen szigorú körülmények között tartott foglyok miként okozhatnának bármiféle zavart. Ha mégis megtörténik, akkor „a QRF tagjai rohamfelszerelést húznak, amely kevlárhoz rögzített arcvédőből, nem ballisztikus lábszárvédőből, pajzsból és gumibotból áll.” A dokumentum ékes példája annak, hogyan vezet a félelem brutalitáshoz. A foglyokat nem ellenfélnek vagy átlagos embernek tekintették, hanem hollywoodi főgonoszoknak, akik puszta létükkel is felmérhetetlen biztonsági kockázatot jelentenek. Mint az ördögök, akiket kutyákkal kell őrizni. Az egyik rabot arra kényszerítették, hogy női bugyit húzzon a fejére. Tombolt a lélektani hadviselés. A szabályzat megengedte, hogy meghülyítsék és megalázzák a fogvatartottakat. Letaglózó az ebben megnyilvánuló bizonytalanság. Rávilágít, hogy Bush Amerikája veszélyesnek kikiáltott fantomok ellen küzdött, és a küzdelem során minden alkotmányos jogot képes volt felfüggeszteni. Mint arról később a Washington Post is beszámolt, ugyanezeket a módszereket használták Abu Ghraibban is. A kegyetlenség és a gyűlölet benne van az emberek természetében, de én az „igazságtalanságot” politikai és társadalmi rendszerre vonatkoztatva értem. Az Abu Ghraib-i kínzási formákat nem az a néhány munkásosztályból származó amerikai katonai rendőr és rendőrnő találta ki, akiket kikiáltottak bűnbaknak. Ők csak részei voltak a rendszernek, az erkölcsi felelősség azonban a döntéshozóké.
A börtönszabályzatot előzetes bejelentés nélkül, rövid bevezetővel tettük közzé. Reklámra amúgy sem lett volna szükség, mert első pillantásra látszott, mekkorát fog szólni. Egy hétig nem történt semmi, azután kaptunk egy levelet a Guantánamót is felügyelő Déli Parancsnokságtól. Arra kértek, távolítsuk el az anyagot. Ez jó hír volt, mert igazolta a nyilvánosságra került dokumentum hitelességét. Nem reagáltunk. Ezután a Wired magazin kapta fel a témát, majd a New York Times és a Washington Post is ráharapott. Mindig is így képzeltem el, ahogy az igazság napvilágra kerül: először a blogokban és kisebb újságokban tűnik fel, majd a meghatározó médiumokban. Az első támadások során nem közvetlenül rám céloztak. Hivatalosan oknyomozó-szerkesztő voltam, és a mostani helyzettől eltérően akkor még nem kapcsoltak minden WikiLeaks dokumentumot hozzám. Tisztában voltam azzal, hogy elítélt hacker múltam nem igazán segítene az ügyünknek, ezért a valódi pozíciómat igyekeztem a lehető legnagyobb titokban tartani. De az üzleti világ törvényei és egy kisebbfajta árulás miatt várható volt, hogy előbb-utóbb én leszek mindennek az oka és okozója.
Az ügy egyre nagyobb sajtófigyelmet kapott, mire Edward M. Bush alezredes, Guantánamóért felelős katonai szóvivő úgy reagált a kiszivárogtatott információkra, hogy rég elavultak és még Geoffrey Miller idejéből valók. Erre közzétettük a 2004-es szabályzatot, hogy a kettő összehasonlítható legyen. Kiderült, hogy a második verzió még az elsőnél is rosszabb. Leírták benne, hogy a börtön miként intézi a kirakatpereket, és hogy az őrizeteseknek el kell fordítaniuk a fejüket, ha egy magas rangú látogató érkezik. Ilyenekről és hasonlókról szólt. És vajon hova helyezték át Millert Guantánamóról? Abu Ghraibba.
Azt akartuk, hogy az emberek megértsék, bűzlik, ami a szemük előtt zajlik. Be tudtuk mutatni, hogy zajlik a foglyok átadása, és közzétettük a repülőgép alaprajzát, amely a szigetre szállította őket. Valamiért mindig szemüveget, sisakot és csuklyát kellett viselniük, és kötelező volt a padlóhoz bilincselni őket. Miért feltételezték az amerikai hatóságok, hogy emberfeletti képességekkel rendelkeznek? Vajon saját fantáziájukból merítették ezeket az ötleteket?
A WikiLeaks kezdett beindulni. A guantánamói kiszivárogtatásnak és a nagy sajtófigyelemnek köszönhetően újabb titkos dokumentumokhoz jutottunk. A fallúdzsai összecsapásról készült amerikai katonai jelentést huszonöt évre titkosították, de amint 2007 decemberében hozzájutottunk, mi rögtön kitettük az oldalunkra. 2004. március 31-én az amerikai Blackwater biztonsági cég négy alkalmazottját iraki lázadók elrabolták, megverték, majd felgyújtották, maradványaikat pedig lelógatták egy hídról. Az amerikai csapatok ellentámadása kudarcba fulladt. A jelentés elismerte, hogy az akciót nem készítették elő, nem ismerték a helyi politikai viszonyokat, és a médiát sem készítették fel. A polgári sebesültek és áldozatok számának növekedése miatt az iraki kormányzótanács nyomást gyakorolt az Egyesült Államokra, amely április 9-én egyoldalú tűzszünetet jelentett be. A WikiLeaks által közzétett dokumentumból azonban kiderül, hogy a harcokat nem állították le („a tűzszünet némiképp téves megnevezés”), sőt, magát a hadműveletet is leginkább a média kedvéért szervezték meg.
A kiszivárogtatott dokumentumokból kiderül, hogy a támadást Donald Rumsfeld rendelte el, akit zavart, hogy Fallúdzsa „az ellenállás szimbólumává vált”. A térségben sok civil tartózkodott, de ezt az amerikai hadsereg illetékesei figyelmen kívül hagyták. Ahmed Mansour, az al-Dzsazíra televízió általam is ismert egyik tudósítója az utolsó ostrom idején a városban tartózkodott. Kollégájával együtt megpróbálta a világ tudomására hozni az igazságot az összecsapásról és a módszerekről. A kiszivárogtatott anyagban az szerepelt, hogy a „150 légitámadásban 75 épület, köztük két mecset pusztult el”, a hadművelet miatt pedig „felbolydult az al-Anbar tartománybeli darázsfészek”. A tűzszüneti megállapodás részeként az Egyesült Államok ragaszkodott ahhoz, hogy az al-Dzsazíra visszahívja tudósítóit a városból. A dokumentumban ez állt: „Az al-Dzsazíra állítása szerint közel hatszáz iraki civil halt meg az amerikai offenzíva során. A világ tévécsatornái folyamatosan halott gyerekek fényképeit mutatták.” A jelentés készítői azon keseregtek, hogy a térségben nem voltak beépített nyugati tudósítók, akik a „hatósági” álláspontot közvetítették volna.
Novemberben az USA újra megostromolta Fallúdzsát. Ez az ostrom a háború legvéresebb csatájaként szerepelt a hírekben. A támadás során az amerikai hadsereg fehér foszfort is bevetett, amelynek használata feltehetően nem volt törvényellenes, de alkalmazását mégis rendkívül ellentmondásosan ítélték meg. Amikor Szaddám Husszein 1991-ben a saját népe ellen vetett be foszforbombát, azt háborús bűntettnek minősítették, és ez is ürügyül szolgált a Szövetségesek 2003-as inváziójához. Az első és a második fallúdzsai ostrom között került a világsajtóba az Abu Ghraib-i botrány, mely szivárogtatást az amerikaiak felelősségét visszautasító jelentés szerzője a következőképpen foglalt össze: „a lázadókra rámosolygott a szerencse”. A munkát egy pillanatra sem hagytuk abba. A fallúdzsai kiszivárogtatás anyagát háromezer embernek küldtem el, és vártam, hogy mikor robban. Nem történt semmi. Minden korábbinál érthetetlenebb volt a helyzet. Egyszerűen nem reagált senki. Az előző három évben sokat írtak Fallúdzsáról, és bár egyetlen olyan dokumentum sem volt az újságírók birtokában, amelyik az amerikai hadsereg gondolkodásmódjának belső mechanizmusát leplezte volna le, erre az információra mégsem repültek rá. Meg kell mondanom, nemcsak elképesztett újságíró-kollégáim magatartása, de szégyelltem is magam miattuk. A külföldi tudósítók felületességétől egyenesen elszállt az agyam. Azon kezdtem töprengeni, vajon a nyugati újságíró-társadalom nem egyszerűen csak – elnézést a fogalmazásért – seggfejek gyülekezete? Hosszú távon azonban tanulságos volt az eset, jól jött, amikor később nyilvánosságra hoztuk az afganisztáni háború műveleti naplóit. Mert milyen követelményeknek kell megfelelnie a modern újságírásnak? Magas eladások, sikertémák, különlegességek, exkluzivitás. Ezeket nekem is meg kellett tanulnom ahhoz, hogy tényleg képes legyek nyilvánosságra hozni a történeteket.
Julian Assange: A letiltott önéletrajz
TranzPress Könyvek, 2013
