Január 31-én meghalt Jancsó Miklós.
Február 2-án a The New York Times fotókkal illusztrált nekrológgal búcsúztatta Jancsót. A rangos amerikai napilap méltatása szerint a 92 évesen elhunyt rendező “nemzete történetének epizódjait arra használta fel, hogy a kritikusok által magasztalt példabeszédeket készítsen a háborúról és az elnyomásról”.
A magyar kormány február 3-án reagált: az Emberi Erőforrások Minisztériuma közleményben tudatta, hogy saját halottjának tekinti a Balázs Béla-díjas, kétszeres Kossuth-díjas alkotót, kiváló művészt.
Máskor mennyire gyors a kormány?
Jancsó esetében érthető volt az óvatosság, hátha mégsem volt olyan nagy rendező, ezért a New York Times visszajelzése után (márpedig nagy rendező volt, kedves magyar kormány!) az EMMI parádés gyorsasággal intézkedett. De milyen gyors a magyar kormány egyéb haláleseteknél? Buda Béla neves pszichológus még a halála napján az EMMI saját halottjává vált (2013. júl. 7.), Szokolay Sándor zeneszerző esetében egy napot csúszott a közlemény kiadása, de Szokolay vasárnap hunyt el (2013. dec. 8-án). A sajtóközlemény másnap 14:50-kor került ki a kormany.hu-ra. Török Gyula olimpiai bajnok ökölvívó január 12-én halt meg, másnap már reagált a kormány, és részvétéről biztosította a gyászoló családot. Valahogy a filmrendezők esetében lassul le az EMMI, Maár Gyula 2013. december 20-án halt meg, másnap már hír volt mindenütt, az EMMI viszont csak idén január 9-ére (!) alakította ki álláspontját: saját halottjának tekinti a kiváló rendezőt. Ezek szerint Jancsó esetében kifejezetten gyorsak voltak?
