Azt például, hogy mi az emberi méltóság. És látjuk, ahogy a kislány Violeta apja szó szerint lemegy kutyába egy kis tapsért, egy kis szeretetért. De látjuk azt is, ahogy Violeta, már befutott, a kormányfogadásra díszvendégként meghívott énekesként nyilvánosan elküldi az anyjába az őt érzéketlenül lekezelő tisztviselőt.
Azt a kérdést is felteszi a film, hogy mi a siker. És látjuk, ahogy a Louvre az utcáról besétáló, ismeretlen félindián nő faliszőnyegeit kiállítja, s világszerte elemzik a zsákvászonra szőtt víziókat. De látjuk azt is, ahogy szépen elmaradoznak a korosodó énekesnő tisztelői, szerelmei, magára hagyják elképesztő diszharmóniákból szívet tépő énekbeszédet szövő dalaival és amúgy galériákba való, mégis egy sátorponyva alatt ázó képeivel.
Lehetett volna máshogy? Lehetett volna. Ha elég okos, elég számító, elég kompromisszumkész – ha „fogyasztható” a nehéz életű s ezért érzékenységét és sérülékenységét ugyancsak nehéz természete mögé rejtő asszony.
Aki, nem mellesleg, Chile egyik ikonja. Hivatkozási pont és nemzeti büszkeség. Az ő életét végigkövető, mozaikos szerkesztésű film maga is olyan, mint egy politikai közlendőktől telezsúfolt, erőteljes gesztusokat és élénk színeket sorakoztató, dél-amerikai freskó. A kommunista, szélsőbalos eszméktől sem idegenkedő alkotóművész társadalmi elkötelezettsége erősebb volt, mint az az egyébként mérhetetlen kreativitás, az a kivételes őstehetség, az a kiapadhatatlannak látszó belső töltés, amely őt ismertté tette. 1967-es öngyilkosságát aligha magyarázza kizárólag szerelmi csalódás – elhagyatottsága a film szerint is az értő közeg híján maradt művész elhagyatottsága.
Mert a film azt a kérdést is felteszi, hogy mi a boldogság. A boldogság pedig: képesség. Amelyre nem lehet szert tenni. Ajándékba kapjuk, talán születésünkkor, s akit egyszer megfoszt tőle a szegénység, szenvedés, üldöztetés vagy erőszak, az sosem (tehát: sosem, semmiképpen sem) nyerheti azt vissza. Az nem tehet egyebet, mint átkot szór, látván azt, ami a szegénységet és a szenvedést újjáteremti napról napra és korról korra, és átkot szór, mert mindig van, aki elnyomni akar, s erőszakot tenni merészel. Violeta Parra versszakokba szedett átka izzik, mint a kifosztottságból, meggyötretésből újjáéledni máig sem tudó földrész, Dél-Amerika elfojtott indulatai.
Egy képileg és akusztikailag is invenciózus film tárja ezt elénk. Egyáltalán nem hibátlanul, de erős, hiteles közölni akarással.
Ajánljuk: új, talán egzotikusnak tűnő sorsokra és dallamokra fogékony embereknek.
Nem ajánljuk: azoknak, akiknek komfortzónájáig már az utcai koldus éneke sem hallatszik el.
TPP
Violeta se fue a los cielos – színes, feliratos chilei–argentin–brazil életrajzi dráma, 2011. Rendezte: Andrés Wood. Szereplők: Francisca Gavilán (Violeta Parra), Thomas Durand (Gilbert Favre), Christian Quevedo (Nicanor Parra), Gabriela Aquilera (Hilda Parra), Roberto Farias (Luis Arce), Marcial Tagle (Alcade), Juan Quezada (Don Guillermo). 110 perc. Forgalmazó: Cirko Film
Hazai bemutató: február 28.
