Szabó István az utóbbi időben irodalmi remekműveket (2006-ban Móricz Zsigmond Rokonok, két évvel korábban Somerset Maugham Színház című műveit) értelmez újra, visz filmre. Valljuk be, ezek a kísérletek nem mindig sikerültek. Ezúttal Szabó Magda – sok nyelvre lefordított, s nemzetközi tekintetben egyértelműen a legnépszerűbb – Az ajtó című regényéhez nyúlt. Az életrajzi elemekre épülő történet – első ránézésre – egyáltalán nem filmszerű, hiszen lényegében a két főszereplő érzelmi hullámzásáról, gondolatairól, belső lelki folyamataikról szól.
Az írónő, Magda felfogad egy fura, zárkózott, rigorózus, saját törvényei szerint élő bejárónőt, Szeredás Emerencet, hogy semmi ne vonhassa el figyelmét az írásról. Emerenc senkit nem enged igazán közel magához, a határokat ő szabja meg, legyen szó az elvégzett házimunkáról a rábízott lakásban, vagy személyes kapcsolatairól. Kis lakása ajtaja mögött, magányában féltve őrzi súlyos titkait. Ezekre a történet során lassan-lassan derül fény, ahogy a két asszony egyre jobban megismeri egymást. Szereti és gyűlöli Emerenc Magdát és viszont, mindkét fél bizonyos értelemben gyerekként tekint másikra.
A történet végén a magányos öregasszony megbetegszik, hetekre bezárkózik a szimbólummá váló ajtaja mögé. Segítséget csak úgy kaphat, ha betörik, és a féltve őrzött titkokat rejtő szobából (amelyet egy vihar alkalmával az írónő már láthatott, de megesküdött, hogy senkinek nem árulja el) kórházba szállítják. Az asszonyt mocsokban, fertőben találják, lakását fertőtleníteni kell, holmijait elégetik, hét – szobába zárt – macskája elmenekül. Magda úgy menti meg az életét, hogy elárulja.
Na jó, de hogy lesz ebből film? Itt jön a mi egyetlen Oscar-díjas játékfilmesünk. „A film különleges adottsága vagy lehetősége, hogy meg tudja mutatni egy emberi arcon a megszülető, megváltozó érzelmeket, gondolatokat, titkokat. Nyilván más rendezők mást mondanak, de szerintem ez a filmművészet egyik legizgalmasabb területe… Fantasztikus ereje van az arcokon, a tekintetetekben a néző előtt megszülető vagy megváltozó érzelmeknek” – fejtette ki Szabó István lapunknak nemrég. A lényegében kamaradarab Az ajtó abszolút erre a hatásra épül. Ráadásul úgy, hogy végig fenntartja a feszültséget, egy percre sem ül le a film.
A másik (két) titok a két főszereplő, az Oscar-díjas Helen Mirren (Emerenc), illetve az egyik legnépszerűbb, nemzetközileg is ismert német színésznő, Martina Gedeck (Magda). Szabó Magda azt írta, hogy Emerenc királynő. Szabó István olyan embert keresett, akinek egészen különös belső tartása, ereje, sugárzó önazonossága van, ami mindenkit rabul ejt. „Olyan színésznőre gondoltunk, akinek ezt nem kell eljátszania, mert mindez a sajátja” – mondta. S ez Helen Mirren. Az eleinte rácsodálkozó, majd kissé megkeseredett írónő pedig Gedeck. Férjét, a Magdát elfogadó, türelmes ügyvédet Eperjes Károly alakítja hitelesen, és sokszor – főleg az Emerenc különcségére rácsodálkozó, vagy éppen attól kiboruló jelenetekben – humort csempészve a különben keserű történetbe.
Egy alkalommal Emerenc giccses porcelánkutyát állít ki a könyvespolcra. Amikor a házaspár megpróbálja eltüntetni az ízléstelen tárgyat (amit a házvezetőnő szeretet jeléül adott nekik), kenyértörésre kerül sor: Emerenc felmond. Majd megvárja, míg Magda visszasomfordál, mondván, oda teszi a kutyát, ahová akarja. Emerenc kis színjáték után összetöri a porcelánt. Magda döbbenetére. Férje szívből nevet a jeleneten.
“Minden családban, minden emberi kapcsolatban vannak olyan törekvések, hogy az egyik ember megpróbálja érvényesíteni a maga világképét, a maga céljait a másik emberen. A kérdés, hogy meddig megy el. Hogy legyűri-e a másik embert, kényszeríti-e a másik embert vagy sem. Ez ugyanígy megvan kisebb emberi csoportokban is, és társadalmi szinten is. Nekünk ebben van tapasztalatunk. Végigéltünk sok mindent, sokféle rendszert, amikben mindig egy-egy ideológiát akartak érvényesíteni, még a magánéletünket is ezek szerint kellett volna rendezni.”
Interjúnk Szabó Istvánnal itt olvasható.
Szabó ezúttal nem Koltai Lajossal, hanem a szintén régi operatőr-harcostársal, Ragályi Elemérrel dolgozott. A filmről elsősorban az utcát állandóan, szinte kényszeresen sepregető feketeruhás öregasszony képe fog beugrani, illetve a sok közeli arc, amit ráérősen, hosszú ideig mutat a kamera. Emerenc múltjának feltáruló, fájó epizódjai ugyanakkor fura színvilágukkal, elmosódott képeikkel egy kicsit talán erőltetettnek, közhelyesnek hatnak. Pedig ezekben a visszatekintésekben igazi drámákat láthatunk, vihart, halálos villámcsapást, kútbaugró asszonyt, megmentett zsidó kislányt, a szeretett borjúért a padlásról is leugró kislányt stb. S mégis e drámai képek kevésbé erősek, mint az arcokon lejátszódó lelki viharok. Mint ahogy a film igazi vége, amikor az Emerenc által boszorkányos jelként értelmezett kutyaugatásból Magdáék megtudták, hogy a házvezetőnő meghalt, s erről a kórházban meg is bizonyosodnak. Kicsit didaktikus az ezt követő rész, amikor megjelenik a valaha Emerenc által megmentett zsidó lány, s Magdával megbeszélik az árulását-életmentését. Majd kimennek a temetőbe, ahol a – történetben egyébként különösen fontos szerepet játszó – vihar hirtelen elmúlik, s kisüt a nap.
Tulajdonképpen Az ajtó egy kissé szentimentális, régimódi történet, egy hagyományos kamara-film, kiváló színészi alakításokkal. Érdemes megnézni, még akkor is, ha bizony megnő az a bizonyos gombóc a torkokban, s elbizonytalanodunk, mennyire ismerjük, mennyire fogadjuk el a szeretteinket, egyáltalán, mennyire figyelünk egymásra.
