Azt hihetnénk lassan hetven év távlatából, hogy 1944 decemberére, a nyilas hatalomátvétel utánra, a szövetséges légitámadások közepette megállt az élet Budapesten. Ehelyett a filmkockákon vagy kéttucatnyian múlatják az időt a Végvári Tánciskolában, mások közfürdőben gyűjtenek erőt a sefteléshez, a filmszínház vetítőtermében pedig legalább félházzal fut a bűvész előadása. Működnek a romos udvarokról nyíló kuplerájok is, ami kész szerencse, mert Andrisnak a legfőbb problémája az, hogyan veszítse el a szüzességét, akár annak árán is, hogy mindenkit – szó szerint – kabátlopási ügybe kever.
Csak a döntő maradt el
Budapest valóban nem tetszhalottként jutott túl az október közepi sikertelen kiugrási kísérlet és az ostromgyűrű karácsonykor történt bezárulása közti időszakon. A villamosok az utolsó napig jártak, pár nappal karácsony előtt még első osztályú labdarúgó mérkőzéseket rendeztek több ezer néző előtt. Igaz, ez csak egy tizenkét csapatos budapesti hadibajnokság volt, mégis az egész idényből mindössze egyetlen egy mérkőzés maradt el.
Ám pont az, amelyik az elsőségről lett volna hivatott dönteni: az október 29-i Ferencváros–Újpest rangadó pár perccel a vége előtt légiriadó miatt félbeszakadt. A december 25-ére kiírt újrajátszás az aznapi Nemzeti Sport még meghirdette, de aztán megkezdődött a február 13-áig tartó ostrom.
Partizános mainstream
Nem minden realitástól elrugaszkodott tehát az a perspektíva, amit Mándy Iván 1961-ben Mélyvíz című zenés színművében választott – a musical szó nem volt bevett a korban, akárcsak a média a hírközlési eszközök helyett. Ennek ellenére a darabot tizenkét előadás után levették a műsorról, noha a Szinetár Miklós vezette Petőfi Színház a hatvanas évek elején kifejezetten kísérletező műhelynek számított. Formálisan a ruhatáros Adorjánnét alakító színésznő váratlan halála miatt, de mi tagadás, a kritika és a közönség sem fogadta jól a darabot.
Mindebben nem is kultúrpolitikai hibát kell elsősorban keresni, még ha adódik is: a háború bemutatásának volt egy egyre halványuló „mainstream” sémája a szocialista államokban 1948 és 1989 között, ami a győztes államoknál a partizánfilmek pátoszában, nálunk inkább a borzalmak érzékeltetésében fejeződött ki. Ebbe a Mélyvíz – és az az alapján készült Szabadíts meg a gonosztól – nem illeszthető bele.
Katonát ha hármat látunk az egész filmben, a kimenőn lévő frontszolgálatost, és azt a kettőt, aki elfogja őt. Groteszket látunk. Légiriadót ugyan elrendelnek, de a bombatámadás elmarad, az eset egyetlen halottja az őt tévesen üldözők szorításában szenved balesetet, és zuhan le egy emeletnyi magasságból. Ám mégsem hal meg: egy nagybőgő tokjában a fürdőbe csempészik, ahol egy nyilas nyomozó nyomja víz alá, hogy kiderüljön mégiscsak él – valószínűleg nem sokáig, hiszen neki sincsenek iratai, korábban őt is levetkőztették.
Rögeszmékbe menekültek
Le, mert a vásznon minden egy kabát körül forog, amely eltűnt a tánciskolából a légiriadó forgatagában – pontosabban Andris lopta el, hogy húsz pengőt szerezzen, s Fussbaum Aranka lába közé vethesse magát. Ez a költői, látomásszerű vízió volt túlságosan merész 1961-ben, és vált feldolgozhatóvá 1979-re. A műkritika a hetvenes évek végén elfogadta, hogy a kabátkeresést, amelynek útját halottak szegélyezik, metaforaként értelmezze, és ne kérje számon az öntudatos, haladó erők jelenlétét a szerzőkön.
Mániákus, számos jellemhibával megvert, kisstílű bűneiknek – és bűneikből – élő kisemberek ragaszkodnak kicsinyes dolgaikhoz, miközben a nyilasok bármelyiküket elvihetik, vagy lerombolhatja otthonukat egy bomba. A ruhatáros Adorjánné a szakmai becsületéhez, miszerint nála nem tűnhet el kabát; a megkárosított igazgató ahhoz, hogy kell lennie egy belső ruhatárnak; Svéd pedig Redő Klári iránti érzéseihez. Az ellenállás látszólag abban merül ki, hogy Adorjánné lehordja a nyilas tisztet, minek állt közéjük, magas is, jóképű is, a tánciskolában is kedvelték a nők, térjen észhez.
Valójában az egész kabátkeresés őrülete egy másik téboly, a háború és a nyilas uralom elutasítását jelenti. A szereplők nem fogadják el a magát rájuk kényszerítő realitásokat és saját világukba menekülnek azáltal, hogy rögeszmésen üldözik az eltűnt kabátot. És végül meg is találják, ám ezzel hiába áll vissza az erkölcsi világrend, mert Svédet – a kávéház egész közönségével együtt – elviszik: visszazökkenünk a rideg valóságba.
