A román film újabb darabja érkezik hozzánk – ismert árucikk a világ mozis kínálatában, és mint minden sikeres márka, itt sem érezni az alapvető karakterrel ellentétes jegyeket. Ahogy egyszer Cristian Mungiu mondta egy interjúban, egy román rendező mindig a valóságot veszi alapul, onnan indul ki, aztán következik a saját véleménye, karaktere, jellegzetességei (míg egy magyar rendezőnél épp fordítva van, de erről majd az East Side Stories kapcsán írok).
És tényleg, itt vagyunk megint a nagy román valóságban, ami valahogy mindig jobban működik, hitelesebb, mint amikor egy magyar film akarja mindezt elénk tárni. Egy kis lakásban értesülünk róla, hogy Alex mamájának agyvérzése volt, a férfi nem is rest Bukarestből hazavonatozni. Folyamatosan megy a telefonálgatás, mindenki a legjobbat szeretné az anyukának, aki amúgy nincs rosszul, annyira nincs, hogy már-már beledőlünk egy afféle virtigli román groteszk komédiába. De Adrian Sitaru erős kézzel fogja a filmet, maradunk a határon. A kórház most nem a kiszolgáltatottság és a működésképtelenség kelet-európai metaforája lesz, mint a román új hullám egyik nyitófilmjében, a Lazarescu úr halálában, csak egy kórház.
Nem is történik szinte semmi, a minimális, jól beosztott cselekmény között pedig elképesztő mennyiségű duma, szöveg, párbeszéd rakódik. Nem pótcselekvésként, ahogy azt rosszabb magyar filmekben szoktuk érezni, a szöveg, a telefonálgatás a film szövetének a része. Amely szövet végső soron az idő, az elmúlás szövete is: a napokat ugyanis számolja a film, a lassú felépülés napjait, és amikor az egyik szereplő – éppenséggel a magyar Szikszai Rémusz a magyar Tóth Orsi oldalán – előadja kronológiai gondjait a húsvéti feltámadást illetően (Jézus halála után hány nappal is ünnepeljük a feltámadását), lehet sejteni, hogy itt az idővel lesz valami.
De semmi végítélet, Tarr Béla-i látomás, kis világ kis dolgai ezek, melyeket a kamera lustán bólogatva követ, olykor pedig beugrik valakinek a szemszögébe – ezt a megoldást már láttuk Sitaru 2007-es filmjében, a csodás Sporthorgászatban.
Hát ez unalmas, mondhatnánk, pedig nem az, de tény, nincs hollywoodi dramaturgiai gépezet, csak jó színészi alakítások, pár rózsaszín pizsama fekete macskával a mellrészen, a leginkább a hátával játszó Török-Illyés Orsolya, apró, banális dolgok, melyek mégiscsak velünk esnek meg.
Kinek ajánljuk: a figyelmes, apró dolgok iránt fogékony nézőknek.
Kinek nem: akiknek egy kórház elviselhetetlen Dr. House és/vagy a Vészhelyzet nélkül.
