Honnan jövünk,hová értünk az elmúlt húsz éve alatt – ez lenne a Hajónapló sorozat rövidfilmjeinek alapötlete, vagyis az ország sorsának, az emberek életének, jellegének bemutatása. Ott vagyunk hát a magyar film egyik legnagyobb vágyakozásának titokzatos tárgyánál, a valóságnál. A Hajónapló sorozat 12 rövidfilmet tartalmazott, ebből most négy alkotja az East Side Storiest.
Kortárs írók novelláit filmesítette meg egy sereg kortárs rendező, közülük Bollók Csaba (Summertime, Balázs Attila novellájából), Török Ferenc (Itthon, Spiró György), Bodzsár Márk (Levegőt venni, Zoltán Gábor) és Hajdu Szabolcs (A Te országod, Tar Sándor) filmjeiből lett ez a szkeccsfilm. Ez a négy alkotás elég jól bemutatja azokat a manírokat, modorokat, stiláris lehetőségeket és csapdákat, melyek a magyar filmre elég jellemzők.
Bollók Csaba tovább bontja a dolgot, kisfilmjében három idősík jelenik meg, az elmúlt húsz évből így lesz az elmúlt száz. Mert valahol Szerbiában kezdünk, Gavrilo és egy fiatal lány szavak nélküli kapcsolatával 1914-ben – nem nehéz az első világháborút kirobbantó Gavrilo Prinzipre asszociálni, de Bollók a gyengébbek kedvéért belepuskaropogtat a történetbe. Ugrás, a 70-es évek Jugoszláviájában ugyanaz a két ember találkozik, és most szerelmük be is teljesedik. Végül 2006 Budapestjén találjuk magunkat, a nagyjából prostituált lány az utcai harcok idején értesül Gavrilo jugoszláv polgárháborúban történő haláláról. Bollók a vázlat vázlatát adja, így esélye sincs a sekélyességet megúsznia. Láthatóan a két főszereplő kisugárzásának kéne elvinnie a filmet, de nem támogatja meg őket ez az érzelgős történelemszemlélet. Ez a próbálkozás kudarc.
Nem sokkal jobb Török Ferenc filmje. Egy magányos, középkorú, de inkább idős nő felkerekedik, és elindul a városba. Postára megy, ahol nagy sor kígyózik, ezáltal rövidesen konfliktus alakul ki, amely generációssá válik. Üde színfolt a filmben Garas Dezső élettel teli jelenléte, amelynek fénytörésében jól látszik az egész film mesterkéltsége, bezárkózó esztétizmusa – Török a beállításokhoz, kompozíciókhoz fordul, hogy súlyt, hitelt adjon a gyér és erősen publicisztikai Spiró-történetnek. Művészet helyett művészkedés, elégikus hangvételű tárca a valóság reményével – egy nem túl perspektivikus (és elég nagy hagyománynak örvendő) filmes irányt láthatunk.
Bodzsár Márk filmje messze kimagaslik a mezőnyből, de ez sem tökéletes. Zoltán Gábor novellájában egy cég vezetőjének napi rutinját láthatjuk. A főnök fogyni akar, ezért úszni kezd járni – többes szám első személyben beszél önmagáról, mindig hűvös kijelentéseket tesz. Rég nem érez már semmit, hideg és kegyetlen – Rába Roland kicsit talán sok a szerepében, de jó. Univerzuma kisugároz az egész környezetére – sosem beszél, csak halljuk a gondolatait, de ezzel így vannak a körülötte lévők is. Ebben a hideg világban történik valami, ami megzavarja „hősünket”, de a világrend helyrebillen hamar. Ebben a hideg, kegyetlen világban látjuk, érezzük megteremtve a valóságot – így működik talán a film, nem kétségbeesve hajkurássza a valóságot, hanem megteremti azt. Persze a „szemét, kegyetlen mocsok gazdagok” alapvetéssel lehetne vitatkozni, de hagyjuk – ez a film kárpótol az első kettőért.
És talán a harmadikért is. Hajdu Tar-feldolgozása egy erdélyi munkanélküliről, aki egyre lejjebb süllyed a tétlenség és környezet lehúzó ereje folytán a Tar-írások alulnézeti világjába visz minket. A film híján van bármiféle ritmusnak, megpróbál laza és nagyvonalú lenni, de inkább kusza és formátlan lesz. Színészi erőnek nincs híján a film, erősen nyomasztó a hangulata, de ezen túl nagyon nem lehet mit kezdeni vele. A semmi, a nihil, a veszteség is megformáltságot igényel ugyanis.
Tanulságos filmes keresztmetszet lett az East Side Stories, amely inkább beszél akaratlanul is a magyar filmes valóság problémáiról, mint a mai magyar társadalom problémáiról.
Kinek ajánljuk: akik még mindig hisznek a magyar filmben
Kinek nem: akik türelmetlenek a magyar filmmel
(Mivel nincs előzetes, a Bodzsár-féle filmét lehet megnézni)
