Krakkó a lengyelek Esztergomja – ezeréves püspöki székhely, a koronázások színhelye. Bár 1795-ig hivatalosan Lengyelország fővárosa maradt, a 16. század legvégén az idegenből érkezett – svéd – király már Varsóba tette át a székhelyét. 1901-ben, amikor Stanisław Wyspiański megírja a Menyegző című drámát, a 85 ezres város szinte eltörpül a közel 700 ezres Varsó mellett.
Csak hát akkor már bő egy évszázada nem egy ország részei, Lengyelország 1795-ben 125 évre eltűnt Európa térképéről. Varsó Poroszországhoz került, és a 19. század nagy mozgásai nyomán a Német Császárság része lett, Krakkó pedig az Osztrák-Magyar Monarchia területét gyarapította. A harmadik országrészt Oroszország kaparintotta meg.
Galícia a legszerencsésebb
1900-ban a három részre szakított ország közül az ausztriai számított a legszerencsésebb résznek, ahol a Monarchiára jellemző liberalizmus szelleme uralkodott. Az 1867-es kiegyezés után az Ausztriához tartozó lengyel terület, Galícia is autonómiát élvezett, a helyi hatóságok viszonylag szabadon dönthettek az oktatás, kultúra kérdéseiben. A bécsi parlamentben ott ültek a lengyel képviselők, Bécs támaszkodott a Birodalom nem német arisztokráciájára is, így pár évvel a századforduló előtt lengyel származású miniszterelnöke is volt a lajtántúli területeknek a galíciai Kasimir Felix Badeni gróf személyében.
A lengyel tartomány szellemi központja Krakkó volt – a mozi még nem tört be, az újság mellett a legfontosabb médiumnak a színház számított. 1900-ban két színház működött itt: a nemzeti nyelvű színjátszás kezdeteire emlékeztető, 1801-ban alapított Régi Színház, valamint az 1893-ban átadott Városi Színház. Krakkó pont elég kicsi volt ahhoz, hogy a közönség állandóan új és új darabokat követeljen. Ennek az igénynek a szorításában született meg a Menyegző is, amely egy valós eseményt helyezett színpadra.
Megszokott eset, mégis ünnep – az egész dráma és a belőle készült film egy lakodalom forgatagában játszódik, amelyen Wyspiański maga is részt vett. Ám szokatlan, hiszen a nemesi származású városi költő egy „romlatlan” parasztlányt vesz feleségül, így a násznép szokatlanul vegyes: városi tanácsostól kezdve az egyszerű kisföldű paraszton át a falusi zsidó kocsmárosig a korabeli lengyel társadalom szinte teljes spektruma jelen van. Ez egyrészt alkalmat ad a szerzőnek, hogy bemutassa a nemesség és a lengyel parasztság évszázados konfliktusait, illetve érzékeltesse a népi antiszemitizmust, ami különösen a 70 évvel későbbi wajdai rendezésben kap különös többletjelentést mind a holokauszt, mind a hatalom által antiszemita kampánnyal lereagált lengyel 1968 ismeretében.
Kihull a fegyver a kezekből
Másrészt viszont Wyspiański és Wajda műveit áthatja az újkori lengyel történelem nyomasztó atmoszférája, amelynek a menyegző rendkívül alkalmas közege: a násznép lerészegedett, nagy nekibuzdulások, nemzeti indulatok és tehetetlenség, bénultság egyszerre, miközben a részeg emberek tudati állapota a társadalmi kollektív tudatalattiját hívja elő.
Esküdtek, harcoltak…
A lakodalom önfeledt zajos vidámsága hamarosan szürreális látomásokba fordul – az állandó kényszeres tánc közepette felbukkannak a lengyelek mítoszai, az elbukott lengyel felkelések szimbólumai. Így megjelenik Wernyhora, a Vén Lantos, aki átadja a múlt ködéből kilépve a felkelésbe hívó aranykürtöt: ő a lengyel-ukrán összefogás alakja, hiszen a lengyelek sem tudták másképp elképzelni államiságuk helyreállítását, mint a Nagy-Lengyelország 1772-es határaival. Az aranykürt jelére a parasztok kiegyenesítik kaszájukat, mint tették azt 1794-ben, amikor a parasztruhába öltözött Tadeusz Kościuszko vezetésével a raclawicei csatában legyőzték az orosz hadsereget.
Ám ott van a fejekben 1846 is, amikor a galíciai reformnemesség hiába hirdetett jobbágyfelszabadítást, a kaszák a nemesség ellen fordultak, akárcsak a film zárójelenetéhez közeledvén. Kölcsönös vádaskodások, bizalmatlanság, ami megfojtja a tetteket: a kiegyenesített kaszával rohanó Jasieknek hajnalban idegen katonaság állja az útját a határon, de a kocsmában is csak mereven térdelő, önmagukat magadó embereket talál, akik kezéből kihull a fegyver. Mind az összefogásnak, mind a felkelésnek hiányoznak a feltételei.
Ez utóbbi értelmezéséhez tegyük hozzá: Wajda 1972-ben vitte filmre a Menyegzőt – két évvel a tengermelléki munkáslázadás után, amelynek kiváltó oka rendkívül prózai volt: a gazdasági nehézségekkel küzdő lengyel pártvezetés szűk két héttel karácsony előtt jelentett be a korszakban – egy szocialista országban – szinte elképzelhetetlen mértékű, 20 százalékos áremelést. A gdański, majd a gdyniai, elblągi és szczecini munkások sztrájkba léptek, a LEMP vezetése nem engedett, a rendőri és katonai tűzparancsnak negyvennél is több halálos áldozata lett.
Brezsnyev nem segítette ki Gomułkát, helyébe lépő Edward Gierek árcsökkentéssel, béremeléssel és nagy ígéretekkel megfékezte a tüntetéseket. 1970-ben a munkásság, 1968-ban az értelmiség mozdult meg – újra csak nem egyszerre. Ez volt Wajda új jelenje, amelyben ott élt az egész lengyel múlt, ahogy a jelen is hajlamos a múltban élni.
