Nehéz volna kétségbe vonni, hogy Jankovics Marcell minden bizonnyal a magyar animációs film egész történetének legfontosabb, legjelentékenyebb alkotója. A mezőny rettentően erős; a fantasztikusan tehetséges és szellemes, innovatív és izgalmas alkotók közül Jankovicsot részben az emeli ki, hogy mindig alaptémák felé fordult (népmesék, mondák, mítoszok), s volt benne művészi erő eredeti és méltó formában megfogalmazni az emberi élet alapkérdéseit. Ezt teszi ezúttal is, amikor a Tragédia felé fordul. Nem kevésbé fontos azonban az a kitartás, amellyel érvényt szerezni volt képes törekvéseinek. A ma mozikba került film csaknem negyed századon át készült. Ennyi erőfeszítés, munka, újrakezdés, küzdelem aligha van még egy filmben, amit valaha bárhol is készítettek.
A magyar (és a világ)irodalom egyik legnagyszerűbb műve a bukásból bukásba szédülő emberi nem történetét a Teremtő és Lucifer párharcaként próbálja megérteni. Ádám nem alanya, hanem tárgya az Úr és az elemző, hideg ész nevében lázadó Angyal csatájának. Az ember Jankovics olvasatában az elemző ész (Lucifer) és a vak ösztönösség (Éva) között keresi a teremtés titkát, a felszabadító tudatosságot. Az életet magát azonban álmodja csak, s ez a momentum ezúttal rendkívül hangsúlyos. Ez az álom az élet mibenlétét „tükör által homályosan” szemlélő, saját szemlélői tökéletlenségének kiszolgáltatott ember tudattartalmaiból képződik meg – amelyet, persze, valamennyien történelemnek vélünk. Jankovics, akinél kevesen járatosak inkább a jelek és szimbólumok világában, s aki animációs filmjeiben nem egyszer kapcsolta az európai (de leginkább: a magyar) jelképiséget távoli mitológiák szimbólumrendszereihez – amúgy: magától értetődően, a tradícióban gyökerező emberi tudás egységét felmutatva –, ezúttal végig a kereszténység keretei közt marad, nem csak a képi megformálást tekintve, de a dráma értelmezésében is. Péter apostol az Úr hangján beszél, s végül a keresztről szól le; az utolsó színben az addig formátlan, távoli fénypontként érzékeltetett Teremtő keresztet formázó fénycsóvaként is megjelenik.
Ám éppen itt, ahol Jankovics keresztény allegóriába fordítja a madáchi művet, s a Megváltás felől olvassa azt, támad zavar. Az Úr hangja (Szilágyi Tibor összetéveszthetetlen orgánuma) ugyanis nem csak az Úré, s nem csak az apostolé – de a Konstantinápolyi Szín a hittételek értelmezését magával a hittel összekeverő (s ekként személyében az inkvizíció és minden fanatizmus bűnös erőszakosságát megelőlegező) Pátriárkájáé éppúgy, mint a Falanszter embertelen és gépies Aggastyánjáé is.
Van más is, amit kevéssé megoldottnak érzek. A Londoni Szín korunkig történő kiterjesztése szinte magától értetődő gondolat, ám a tömegsírjelenetnél zavaróan keveredik a végiggondolt szimbolika és az aktuálpolitikai heveskedés. A két világháború halottai, köztük hangsúlyosan a koncentrációs táborokban elpusztultak, illetve a kommunista tömeggyilkosságok áldozatai a jelenet „természetes” kiterjesztéseként szállnak sírba a madáchi alakokkal együtt, ám korunk őket követő hírességei (Sztálintól és Teréz anyától kezdve Marilyn Monroe-n, a Beatlesen vagy Puskás Öcsin át Einsteinig vagy – hát igen – Gyurcsány Ferencig, sőt, a Mikulásig) önkényesen követik őket, megjelenésük legfeljebb valami kevéssé emelkedett fricskaként értelmezhető.
A film gyenge pontja a színészi játék. Eleve szerencsétlen választás volt két azonos karakterű hangot választani Ádám és Lucifer szerepére, ráadásul az alkalmazott játékmodor is érthetetlenül deklamáló. Pedig egy film esetében nem kell átkiabálni a rivaldát, lehetett volna sokkal intimebben is megszólalni.
Mindezek némileg elhomályosítják a film szerzőjének eléggé nem értékelhető érdemeit. Jankovics ugyanis páratlan dolgot vitt végbe. Filmje hihetetlenül kidolgozott, bravúros képi megoldásokban tobzódó, szakmailag elképzelhetetlenül magas színvonalú munka. Az egyes színek az adott kornak megfeleltethető formavilágban képesek megjelenni (pl. az Egyiptomi Szín a papirusztekercsek, az Athéni az amforák ábrázolásmódját követi). És e megmozdított formák egyúttal reflektálnak is: nem csupán magára a korra, s a Tragédia e kor közegében kifejezett állításaira, de magára e formavilágra is (a görög váza repedései érzékeltetik a sérülékenységet, az így keletkezett lyukakon jár ki-be a sok jóléttől unatkozó polgár; a málló római mozaik mögött feltűnik a tégla – a mozaikként megmozdult kép mégis tovább mozog). Mindehhez egy hallatlan kultúrtörténeti tudást felvonultató szimbólumrendszer csatlakozik. Nem csak a megformáltság mutat valóságos művészettörténeti áttekintést az emberiség évezredeiből, de a mű nem nélkülözi az emberi gondolkodás történetét meghatározó eszmék, jelképek felvonultatását sem, csillagmítoszi analógiáktól (pl. Konstantinápolyban a Rák, Prágában az Oroszlán asztrológiai attribútumai jelennek meg, és így tovább) filmtörténeti utalásokig. Abszolút élvonal.
Nem olyan zseniális munka, mint a Magyar népmesék, vagy a Fehérlófia (amelyet 1984-ben a világ legjobb rajzfilmjének választottak, méltán). Nem is olyan szerethető, mint a János vitéz (hogy csak a hosszúfilmeket említsem). Az ember tragédiája nem hibátlan, s befogadni is többszöri megtekintés után lehet csak. De a maga nemében valóban remekmű, az elmúlt évtizedek legjelentősebb mozgóképes vállalkozása, nem mellesleg: az alkotói kitartás és hit még magánál a műnél is fontosabb példázata. Alapfilm.
Ajánljuk: azoknak, akik nem riadnak vissza attól, ha egy rajzfilmen esetleg gondolkodniuk is kell.
Nem ajánljuk: könnyű szórakozást keresőknek.
Az ember tragédiája – magyar animációs film, 2011. Rendezte: Jankovics Marcell. Szinkronhangok: Szilágyi Tibor, Usztics Mátyás, Széles Tamás, Bertalan Ágnes, Molnár Piroska. 160 perc. Forgalmazó: Mozinet.
Hazai bemutató: december 8.
