Mario patológiai adminisztrátor Santiago de Chilében. 1973-at írunk, Allende országa pár éve ambiciózusan elszakadt volna az USA acélos öleléséből, de a baloldali fordulat megfojtotta a beruházásokat is – az életszínvonal zuhan, az elnök pedig érzi, hogy a hadsereg, az élén egy fiatal tiszttel, bizonyos Augusto Pinochttel már elég támogatást kapott Kissinger amerikai külügyminisztertől ahhoz, hogy megindítsa puccskísérletét, Chilét pedig háborús és diktatorikus időkbe vonja.
Mindezt nem hűvös, Szabó Gyula-i hang közli velünk a film elején, mi csak annyit látunk, Mario dolgozik, kinéz otthon az ablakon, elmegy szórakozni a kabaréba, ahol stand-up komikusok és tánckar szolgáltatja a színvonalas szórakoztatást. Az egyik táncosnő, mellesleg szomszéd Nancy Puelma kelti fel a sovány, Pandacsöki Boborjánra emlékeztető férfi figyelmét – Nancy Puelma túl van már pályája csúcsán, a kabaré vezetője úgy bánik vele, mint a kapcaronggyal, és ki akarja tenni a show-ból, mivel a nő már nem olyan teltkarcsú, mint volt.
Furcsa találkozás lesz az övék, amit még furcsább esemény zavar meg: Chile legnagyobb tömegdemonstrációjába fut bele Mario autója (700 ezer ember tüntet Allende mellett – ezt megint csak én teszem hozzá, a képsorokon 20 statisztát látunk), a viharos idők elsodorják egymás mellől a kevésbé határozottakat, az érzékenyebbeket. Amikor Mario legközelebb bemegy a munkahelyére, szomszédjából mindenkit elvitt a katonaság, majd lényegében fel is robbantották a lakást – Nancy Puelma is eltűnik. A patológián pedig fegyveres katonai őrizet és rengeteg halott várja a szakembereket.
Pablo Larrain filmje hátterében a megmásíthatatlanság szelídségével hömpölyög a történelem, amely a latin-amerikai filmek és könyvek nagy százalékánál párosul a tehetetlenség érzésével. Túl a felháborodáson – ám nem túl a morális állásfoglaláson, az igazság(osság) utáni vágyon, a normális élet iránti vágyakozás emlékén. Chile nem állhatott a saját lábára, mert túl közel volt az USA-hoz – így Mario sem kapja meg az esélyt, hogy szerelme úgy teljesüljön be, úgy alakuljon, ahogy szokás. Az igazságtalanságok, durvaság, kegyetlenség nem eltörölhető, nem eltemethető, hanem így vagy úgy hat rád és befolyásolja a sorsod, a léted. A Santiago ’73 erre figyelmeztet a maga mariói módján: csendesen, picit ügyetlenül, de épp ezért fájdalmasan, és hosszan tartó hatással.
Kinek ajánljuk: akik szeretik az olcsó, de erős filmeket
Kinek nem ajánljuk: akik a történelmet csak szélesvásznon és tízezres statisztériával szeretik látni.
