Miután átadtuk a díjat a magyar filmtörténelem eddigi leghosszabb címéért, térjünk rá a lényegre. El tudok képzelni nekem kedve El Camino-filmet: vagy nagyon csendes lenne, vagy humoros – azaz vagy nagyon be akarna/tudni mártani az élmény kellős közepébe, vagy kívül tartva éreztetné velem, amit ez a zarándoklat tud. Mert bár nem voltam még ott, láttam olyat, aki volt, s láttam rajta, amit tényleg tud.
Dr. Tokaji Ferenc elindult a barátjával, Szabó Péterrel, hogy másodjára is végigjárja az El Caminót, azaz a Szent Jakab-utat, melynek kiindulópontja többféle lehet, ám minden útvonalon a cél eljutni Santiago de Compostelába a katedrálisba, Szent Jakab sírjához, ahol kérni is lehet a szent sírja felett valamit. Tudjuk, ez a zarándoklat olyan látványossággá vált, mint Disneyland, japán turisták csatlakoznak be úgy, hogy holmijukat busz viszi, szállodában laknak stb. Ezért aztán az autentikus jelenlét, s főleg ennek filmes lenyomata elég nagy kihívás.
Birinyi József filmje annyira nem tudja, mit akar, ahogy Dr. Tokaji sem tudja, mihez kezdjen magával – az 50 és 60 közötti férfi érezhetően neurotikus alkatú, komoly kérdések foglalkoztatják, az elmúlás is nyugtalanítja. Ám a filmje csak belekóstol a személyességbe, az óvatos és félelmekkel küzdő férfi bár végig belső monológot mond Papp János hangján, rendre megakad olyan közhelyes megállapításoknál, mint “nem jó, hogy a magyarok széthúznak” és hasonlók. Az alkotók elfelejtik, hogy a számukra egy radikálisan más helyzetben hatalmas ráébredésnek ható gondolatok csak úgy előadva laposak és szimplák lesznek. (Nyilván nem Tokajiék élményeit kritizálom vagy kicsinyelem le, hanem arra akarok rámutatni, hogy ezeket nem lehet egy az egyben úgy átrakni filmre).
De ha nem tud személyes élménnyé válni a film (azaz csak pillanatokra tud, erről majd később), akkor mivé tud? Sokszor mintha a fiktív Másfél millió lépés Spanyolországban (és Portugáliában) mondatait hallanánk: információk, legendák, érdekességek. Ehhez azonban nem elég részletes és részletgazdag a film, mert hát mégsem e célból jöttek hőseink olyan sokat.
A kitisztító gyaloglás, a zarándokút infrastrukturális felépítéséből adódó emberi szeretet, vagy csak simán a találkozás élménye pár pillanatra megjelenik, átjön (pl. egy utcai árus öreg nénivel Dr. Tokajinak tényleg szép és megrendítő a találkozása, sőt Találkozása), de a műfaji eldöntetlenség (mely képileg is okoz gondokat), a folyamatosan duruzsoló zene nem hagyja, hogy igazán elmerüljünk az élményben.
Igazából ez a film arra igazán jó, hogy akik azt gondolják, a forma másodlagos, nem érdekes, ráébredjenek, a jó forma maga a tartalom.
Kinek ajánljuk: akik bármilyen formában szeretik az ismeretterjesztést
Kinek nem: akik falra másznak a falvédőbölcsességektől
