Arról, hogy miképpen jött létre a szó, két felfogás létezik. Az egyik szerint a túlságosan rövid, súlytalan ma szót a „már” hozzátételével nyomatékosították, és a jelenlegi alak a „márma” összetett szó elhomályosult változata.
A másik elképzelés viszont az, hogy a ma szót elődeink egyszerűen megkettőzték, és ezért mondták a hosszabb, hangsúlyosabb á hanggal úgy: „máma”. (Valahol pedig úgy: „mamá”.)
Az utóbbi vélekedés szerint aztán egyes írástudók vagy szótárírók, akiknek fejtörést okozott a „máma”, leírták inkább úgy: már ma vagy márma, azt gondolván: „ennek legalább van értelme” – és aztán így jött létre a korábban ismeretett, első teória. (A szóalkotásnak ezt a módját a nyelvészet egyébként elvonásnak nevezi.)
A máma időhatározóról egy nyelvészeti folyóirat, a Magyar Nyelvőr még 1960-ban írta ezt: „Helytelennek semmiképpen nem nevezhetjük, de használata a gondosabb stílusban, különösen írásban nem ajánlatos.”
De miért nem? József Attilának például szabadott leírni? Ezt részletet az Altatóból mindannyian ismerjük:
“Alszik a széken a kabát,
szunnyadozik a szakadás,
máma már nem hasad tovább –
aludj el szépen, kis Balázs.”
A máma közkedvelt a gyereknyelvben, így hajlunk rá, hogy József Attila az Altatóban teljesen tudatosan alkalmazta ezt az alakot. És mit mondjunk Karinthy Frigyes egyik zseniális paródiájáról, amelyben Szabolcska Mihály költő szegényes stílusát, egyszerűségét figurázza ki?
“Kicsi hunyhó, szerető sziv,
Messze égbolt, tiszta, kék –
Fulladjon meg Ady Endre
Lehetőleg máma még.”
Karinthy versénél évtizedekkel később született a máma szóról az a leírás, amely szerint „az irodalom nyelvében csak akkor fordul elő, ha az írók a közvetlen, pongyolább beszélt nyelvet vagy tájnyelvet akarják utánozni.”
Na de mi használjuk akkor a szót például egy értekezleten? Véleményünk szerint – ha a hallgatóságunk megérti, és tisztában vagyunk a szó stilisztikai értékével – egész nyugodtan. Aztán ha valaki emiatt beszól, csak elmondjuk neki a fenti két versrészletet, és máris mi kerültünk fölénybe…
