A neves brit filmrendező két dologban volt erős mindig is: egyszerű emberi sorsok megrendítő ábrázolásában, és elkötelezett tiltakozásban. Mindkettő szociológiai érzékenységéből, a kitaszítottak, megalázottak, lenézettek és megvetettek iránti mély rokonszenvből, együttérzésből ered, a sorsuk iránt érzett felelősségből – amelyet minden emberi lénynek éreznie kellene, hiszen egy szabad társadalom alapja a szolidaritás és a kölcsönös tisztelet. Roppant meggyőző erővel tudta mindig is ábrázolni a mindennapi küzdelmek kívülállók számára kicsiny, az abban részt vevőknek azonban mindent meghatározó tragédiáit (Kes, Tekintetek és mosolyok, Nevem Joe stb.) éppúgy, mint a nagy történelmi kataklizmák embert próbáló és jellemet átalakító drámáit (Haza és szabadság, Felkavar a szél).
Az utóbbi zsánerhez tartozik a brit rendezőnek ez az igen szerencsétlenül magyarított című filmje is, amely két testi-lelki jóbarát megrendítő történetén át az iraki háborút övező üzleti mesterkedések, manipulációk valóban visszataszító világába avat be. A máig tartó nyugati katonai jelenlét nem hozta el a szabadságot a diktátorától megszabadított országnak, a terroristák általi fenyegetettség a mindennapok részévé vált, s ugyancsak a mindennapok részévé vált a paranoia, amely egyre inkább eluralkodik a Közel-Keletre rendfenntartói célokból érkezett, ám kénytelen-kelletlen megszálló-szerepet betöltő katonákon. Ezek közül való a film két hőse is: jól fizető munkára utaznak a háborús területre, még ha nem is a reguláris hadsereg, hanem „csak” egy életvédelemre szakosodott magáncég, afféle elit őrző-védő vállalat fegyvereseként. Amikor egyikük koporsóban érkezik haza, és halálának körülményei több mint gyanúsak, akkor az elárvult barát veszélyes nyomozásba fog, hogy hazulról, Liverpoolból kiderítse, ki, hogyan és miért okozta a számára mindenkinél fontosabb ember halálát – és meg is bosszulja, minden áron.
A rendező ezúttal is erős atmoszférát teremt: fojtogató, erőszakos közegben élünk, nem csak a háborús övezetekben, de a világ szerencsésebb felén is, állítja. És hozzáteszi: bár a Nyugat szeret tetszelegni a férfias, kérlelhetetlen rendteremtő szerepében, akitől retteghet a fehér ember világának ún. értékeit el nem fogadó ellenség (és mindenki ellenség, akinek kétségei támadnának ezen értékek egyedül üdvözítő voltát illetően), a Nyugat háborúi mégis azt a hideg számítást, üres érdeket leplezik le, amely a demokráciára és a szabadságra való örökös hivatkozások mögött minden esetben felbukkan. A Halál sugárútban is látunk bőséggel cafatokra tépett arab gyerekeket, lélektelen vadászatot képzelt ellenségre, s egyéb, ma már sajnos közhelynek számító borzalmakat, és persze említésre kerülnek a „felszabadítók” által elkövetett, az egész nyugati civilizációt megrendítő és felháborító kínzások is. Ám a valóságos konfliktus ezúttal nem az okozott és átélt szörnyűségeket követő meghasonlásból bontakozik ki, hanem abból a felismerésből, hogy még a hűséges zsoldos, a fehér civilizáció képviselője sincs biztonságban attól a gépezettől, amelyet amúgy maga szolgál, és ő maga is bármikor feláldozható, ha a folyamatokat a konfliktusövezettől távoli, gazdag országokból (a film esetében Angliából) irányító döntéshozók érdekei úgy kívánják.
Csakhogy túl népszerű, túl kézenfekvő alaphelyzet ez. Ma már minden magára valamit adó háborús thrillerben kiderül, hogy a szálakat a háttérből titokzatos, gonosz erők mozgatják, s úgy nagyjából meg is maradnak ezek a thrillerek ennél a megállapításnál. Loachnál sincs most másként. Megtudjuk, hogy egyedül a profit befolyásolja a világpolitikában zajló folyamatokat, hogy a cégeket lelketlen pénzemberek irányítják. Arról is értesülünk, hogy a háború feldolgozhatatlan sérüléseket okoz, mindenekelőtt az abban részt vevők pszichéjében. Amely állítások igazságát amúgy aligha lehet kétségbe vonni, ám ha a kiindulópont és a drámai csúcspont is ugyanazt az állítást teszi, akkor teljesen fölösleges volt elkészíteni a nyolcvanharmadik háborús mozit, világrengető leleplezésnek beállítva azt, amit mindenki tud, mert a csapból is folyik.
Ha a mű történelemszemlélete nem lép is túl a bulvárújságírás színvonalán, talán lehetett volna a dráma emberi oldalával kezdeni valamit. A főszerepet játszó Mark Womack karizmatikus férfi, hihetetlen intenzív jelenlétet, izzó pillanatokat produkálni képes színész, ám még egy ilyen kiváló aktor sem lehet képes meg nem írt, ki nem bontott szituációkban mélységet adni az egyébként közhelyes magányos hős figurájának.
Így marad egy leginkább oknyomozós thrillerként fogyasztható, számtalan előző filmből (csak találomra: Eltűntnek nyilvánítva, Szarvasvadász, Elah völgyében) ismerős elemekből felépített, közepesen izgalmas zsáner-darab, amelyben a jók is meg a rosszak is meglakolnak.
Ajánljuk: Azoknak, akik kedvelik a feszültséget, a valamilyen szinten elgondolkodtató háborús filmeket.
Nem ajánljuk: Gyengébb idegzetűeknek. Randevúhoz maximálisan ellenjavallt.
Route Irish – színes, feliratos angol-spanyol-francia-belga-olasz filmdráma, 2010. Rendezte: Ken Loach. Szereplők: Mark Womack(Fergus), John Bishop (Frankie), Andrea Lowe (Rachel), Trevor Williams (Nelson), Stephen Lord (Steve. 109 perc. Forgalmazó: Mokép-Pannónia.
