Előfordult valaha a pályád során, hogy féltél ott lenni, ahol éppen tudósítanod kellett?
Képzeld el, hogy nem. Erre egyébként nem vagyok büszke, szerintem ez egy kockázatelemzési hiányosság, de azt hiszem, ennél a munkánál kell, hogy ne féljen az ember. Egyrészt ilyenkor egyszerűen átkapcsol az agyad az adott feladatra. Másrészt én mindig jobban féltem a szerkesztőimtől, mint a helyzettől.
Láttam magam előtt az ordító Svábyt vagy az adáskezdést árgus szemmel figyelő Pánczél Andit, hogy hol vagyok már, mikor lesz kész az anyag, miért nem beszéltem XY-nal, és ez mindig adott annyi adrenalint, hogy megugorjam az adott kihívást.
Egyébként sem volt igazán félnivalóm, hiszen rendes haditudósító sosem voltam – egyedül Kabulban fordult elő, hogy aggódtunk kicsit: ott azon gondolkodtunk, hogy férfi létére még az operatőrt is burkába húzzuk, hátha az nagyobb biztonságot ad a városban bóklászva. De ott is főleg a hadsereggel mozogtunk, elég biztonságos közegben, segítőkkel.
Felteszem, a 2001-es terrortámadások utáni New York is kemény terep volt. Mégsem a háborútól vagy a terroristáktól féltél, hanem az ordító szerkesztőktől…
A terroristáktól legalábbis kevésbé, mint a szerkesztőktől.
Miért volt ennyire szorongató közeg akkoriban a tévés világ?
A tévéhíradó katonás szakma: időben kell lenni, pontos, jó és hiteles tartalommal. Miután elkészítettünk a helyszínen egy anyagot, vissza kellett rohannunk vágni. Ha nem értünk oda időben a vágóba, és nem készült el a Tények kezdésére a másfél perces anyagom, akkor ment a lecsóba, egész nap fölöslegesen dolgoztunk, hiszen a hírműfajban szinte semmi nem „áll el” másnapig. Amikor később Amerikából tudósítottam, például az elnökválasztásokról, már magam vágtam a videóimat. Előfordult, hogy rossz volt az internet, nem tudtam időben feltölteni, és akkor az aznapi munkám kuka volt.
De olyan is előfordult még gyakornok koromban, hogy a vágóból szaladtam a vezérlőig a Beta-kazettámmal, megbotlottam és elestem. Ez a felállással együtt akkora időveszteség volt, hogy lecsúszott az anyagom az aznapi híradóról.
Katonásan fegyelmezettnek kellett lenni, tiszteletben tartani a másodperceket, figyelni a lényegre – másfél percben elmondani valamit, amiről húszat is lehetne beszélni. Nekem mindez hatalmas adrenalinfröccs volt – és rengeteg tanulás. Nem csináltam volna, ha nem imádom. Ha nem gondolom, hogy egyrészt jól áll, másrészt szívesen csinálom, harmadrészt van benne küldetés, közérdek.
Akkor jó élményként maradt meg ez az időszak minden feszültség ellenére is?
Az volt a legjobb korszakom! A ‘90-es évek vége, a 2000-es évek eleje. Elképesztő élmény volt, kemény meló, szuper szerkesztőkkel. Nagy hálával, egyfajta hőskorként gondolok rá. Azért is, mert akkoriban épp leáldozóban volt a sokak számára unalmas, de magas színvonalú értelmiségi közszolgálatiság: a kereskedelmi tévék előtt a szerkesztők monopolhelyzetben szocializálódtak, ahol hír lehetett, ha Spiró György írt egy új könyvet, és hírek voltak a bonyolult tudományos információk, a gazdasági vagy épp geopolitikai összefüggések, hiszen nem volt hírverseny. Az emberek azt fogyasztották, amit kaptak, ezért leginkább a szerkesztőkön múlt a jó minőségű tartalom. Az idősek még emlékeznek a Deltára vagy a Panorámára – hányan néztük és tanultunk belőlük!
A kereskedelmi tévék indulásakor viszont meg kellett tanulnunk olyan nyelven kommunikálni, hogy a kialakuló versenyhelyzetben is sok emberhez eljussanak a hírek és a hírháttér, ne kapcsoljanak el valami könnyedebbre. Akkor még nem a hírműfaj inflálása volt az irány; nem kizárólag pandákról, balesetekről és szenzációkról számoltunk be, hanem sokakat valóban érintő közügyekről – csak közérthetőbben, egyszerűbben, mint azelőtt.
Én ezt egy demokratizálódási folyamatnak láttam: igenis mindenkinek jár, hogy értse, például hogyan működik egy törvényalkotási folyamat.
Kicsit hasonlít ez arra, ami most a politikai Facebook-kommunikációval történik: a kormány képviselői most rövid videókban, nagyon egyszerűen foglalják össze a legfontosabb történéseket, és az emberek megnézik. Működik, mert érthető, emberi nyelven beszélnek, akár bonyolultabb dolgokról is.
Gyakran felmerül kritikaként, hogy ha túlságosan lecsökkentjük a belépési küszöböt…
… azzal infláljuk a színvonalat. De számunkra akkor a nyelvezet egyszerűsítése volt a lényeg, nem a tartalomé. A közérthető nyelvezet az emberekkel szembeni tisztelet és alázat, sznobkodás helyett.
Bárdos András mindig azt mondta: Bomberám, a ló áll.
Ennyiből, vagyis nagyjából három szóból állhat minden mondatod egy tudósításban: egy alanyból, egy állítmányból meg egy névelőből. Akkor is, ha Washingtonból, a kongresszusban meghozott döntésekről beszélsz. Az élőbeszédszerű kommunikáció, amivel akkor kísérleteztünk, most újra divat, a kettő között pedig a propaganda sötét korszaka volt, ami teljesen más műfaj: az egyszerű nyelvezet, amiről én beszélek, nem azt jelenti, hogy hazudunk vagy ostobaságokat beszélünk faék stílusban. Az az emberek megtisztelésének ellenkezője: a hülyébe vételük.
Úgy fogalmaztál egy interjúban, hogy a ‘90-es években korabeli hírinfluenszerek akartatok lenni. Mit értesz ezalatt?
Hogy minél több embert elérjünk és minél több embert érdekeljenek a hírek; az, hogy mi történik a világban, és ne csak a szórakoztató műsorok legyenek nézettek. Hogy a legkisebb faluban is értsék az emberek, hogyan hozzák meg az őket érintő döntéseket, hogy néz ki a gazdaság, mi az a progresszív adó vagy egykulcsos adó, miként működik a törvényalkotás, miért vannak bizottságok a parlamentben, miért kell egészségügyi szűrővizsgálatokra járni, mi a kockázata az alkoholizmusnak, miért fontos, ki az Egyesült Államok elnöke.
A ‘90-es évek óta eléggé megváltoztak a hírfogyasztási szokásaink is: te honnan tájékozódsz, és ami fontosabb, jó irányba tartunk?
Nyilván nem, de hát én már csak ilyen öreg károgó vagyok: a szabad sajtó, a szerkesztői autonómia és a kritikai gondolkodás régimódi iskolájában nevelkedtem, úgyhogy nem tetszik a mostani irány. Persze ma is fontos, hogy drasztikusan demokratizáljuk a hírek hozzáférhetőségét, és ne csak az elit tudjon a mindenkit érintő kérdésekről és döntésekről. Viszont amikor a politika direktben kommunikál a választópolgárokkal, akkor kimarad az a kritikai szűrő, ami a független, szuverén újságírás lényege és kötelessége.
Nem szabad készpénzként, szűrő és tényellenőrzés nélkül elfogadni az információkat. Elengedhetetlen szerintem a szabad, kritikai sajtó szerepe, én nem is látom enélkül a jövőt.
De muszáj önkritikát gyakorolnom, ha már kritikai gondolkodásról beszélgetünk: egész életükben azt hallgatták otthon a gyerekeim, hogy tessék olvasni a sorok között, fenntartásokkal kezelni, amit mondanak neked, ellenőrizni, visszakérdezni, több forrásból tájékozódni. Most ugyanez a két gyerek halálra röhögi magát azon, hogy nem ismerem fel, hogy egy videó mesterséges intelligenciával készült-e. A lányom ránézésből megmondja, nekem viszont gyakran nincs rá szemem vagy érzékem. Ilyenkor annyit mond: anya, légy szíves, gondolkozz.
Ez megijeszt?
Na, ha valamitől félek, hát ettől. A szerkesztőktől és az MI-től.
Beszéltünk arról, hogyan változott meg a közszolgálatiság a ‘90-es években és hogyan változik a média. Most, amikor éppen felállóban van az új közmédia, mi lesz szerinted a legfontosabb feladata?
Ugyanaz, amivel mi is próbálkoztunk, csak ha lehet, még erősebben. Most, hogy bárki elér bárkit bármilyen gondolattal és témával, teljesen direktben, még fontosabb, hogy vannak-e szerkesztőségek, amelyek segítenek az embereknek a józan gondolkodásban, az értelmezésben, vagy abban, hogy hallgassanak meg ellenérveket is, mielőtt véleményt formálnak. Ma bárki lehet hírszolgáltató anélkül, hogy ennek a felelősségét komolyan venné. A valódi médiának azonban van felelőssége, számonkérhetősége, büntethetősége, etikai szabályai. Vagyis rendes körülmények között egy újságíró kétszer is meggondolja, hogy rendben van-e, amit az emberek elé tesz.
Egy újságíró soha nem teheti meg azt, amit a közösségi médiás influenszerek igen,
akik bármit megkajáltathatnak az emberekkel a laposföldtől a chemtrailig – kivéve, ha az adott „újságíró” egy propaganda-szerkesztőség tagja, mert ott is a kajáltatás a lényeg. A propaganda is kemény szakma, csak nem újságírói. Egy valódi újságírónak muszáj az egyenletbe behozni a kritikai hangot, a kontextust, a tények józanságát. Van az a mondás, hogy a véleményéhez mindenkinek joga van, de a tényeihez nem. Iszonyatosan nagy kockázat szerintem, hogy a közösségi médiában elvész az ellenőrzés, és mindent tényként lehet tálalni.
Emlékszem, hogy amikor beindult az internet, kinyílt ez az addig nagyon szűk világ, és mindenkiből lehetett hírszolgáltató, véleményformáló vagy influenszer, én nagyon boldog voltam. Virágozzék minden virág! Mivel pontosan tudtam, milyen nehéz bejutni egy szerkesztőségbe, örültem, hogy többen rúghatnak majd labdába: bárki, aki tehetséges, arról beszél majd a neten, amiről csak akar, amit csak fontosnak tart, és így az emberek mást is kapnak végre, mint amit mi fontosnak tartunk a szerkesztőségekben! Egy nagy tévében dolgozni önmagában privilegizált helyzet volt, ma is az: én a fővárosban voltam egyetemista, egy nagyon menő médiaszakra jártam, ahonnan aztán el tudtam jutni a TV2-be – ezt nem teheti meg bárki, pedig sokan mások is megérdemelnék. Ezért örültem a netes hírinfluenszerek kezdeti szakaszának.
Úgy éreztem, ha a neten végre mindenki esélyt kap, jobb minőségű és színesebb lesz a hírek világa. Amikor aztán a minőségi tartalmak mellett az orbitális hülyeségcunami is elöntötte a netes világot, elkezdtem újra megbecsülni a hagyományos szerkesztőségi munkát, ahol a fegyelmet, a felelősséget és a tényekkel szembeni alázatot belénk verték. Mindez teljesen hiányzott sok netes tartalomgyártóból. Aztán mégis megtörtént a neten a csoda:
Úgyhogy az új közmédiától is a kritikai kontextus biztosítását várnám el. Azzal a kétharmaddal kormányzó politikai közösséggel szemben is, ami egyébként most zseniálisan kommunikál direktben a választópolgárokkal. De őket is ellenőrizni kell, meg kell hallgatni más hangokat, fenntartani a pluralitást, ütköztetni a véleményeket – ez mind a közmédia dolga. Plusz a kultúra őrzése: hogy a nemzeti és globális kulturális örökség kincseihez azok is hozzáférjenek, akik nem engedhetik meg maguknak a kultúrafogyasztást. A legnagyobb kihívás szerintem az, hogy hogyan tudja magát szórakoztatóvá, szexivé, széles körben fogyasztásra alkalmassá tenni a közmédia, fel tudja-e venni a versenyt a zajjal, a hülyeséggel és a szórakoztatóiparral és a direktben remekül kommunikáló politikusokkal.
Lehetséges, hogy a közmédia politikai szándékoktól teljesen függetlenül működjön?
Volt már rá példa. Ott van mondjuk a BBC a hőskorában. Szabályozási és finanszírozási bástyák kérdése ez, és persze szuverén vezetőket kell választani.
Mi kell hozzá, hogy itthon független lehessen a közmédia? Hogy ne történjen majd ugyanaz a Tisza-kormányzás idején, mint a Fidesz alatt?
Én nagyon ígéretesnek találom azokat az önkorlátozó döntéseket, amiket idáig láttunk. És sok olyan személyi döntést is, ahol a megválasztott vezetők nyilvánvalóan nem bábok, a szuverenitás, a kritikai gondolkodás a lényegük, az életművük alapja. A közmédiában ugyanerre van szükség.
A nem független médiával személyes tapasztalatod is volt, egy korábbi interjúban egészen pontosan úgy fogalmaztál a 24.hu-nak: „Egyszer már átéltem a fentről kapott utasítások világát, gyorsan ki is rúgtak abból a tévéből”.
Igen, ez volt a Magyar Televízió 2010-ben.
Hogy nézett ki ott „a fentről kapott utasítások világa”?
Pontosan úgy, ahogy azt azóta nálatok, a Partizánban és egyéb helyeken elképesztő interjúkban lefestették az egykori kollégáim, akik tovább maradtak a tévében, mint én. Direkt befolyás volt azzal kapcsolatban, hogy mit mondj, ez pedig gyakran nem felelt meg a valóságnak. Nagyon hamar kirúgtak, de ha tovább ott maradok, idegösszeroppanást kaptam volna. Minket Mészáros Antóniával elég gyorsan kitakarítottak a hírosztályról és átraktak a kulturális osztályra. Nagyon büszke voltam rá, hogy úgy érezték, el kell minket kotorni az útból.
A kirúgást hogy élted meg?
Amikor elkezdtem nagyon-nagyon szégyellni, hogy még mindig ott vagyok – pedig már lassan 2011-et írtunk –, akkor nekiálltam szabályokat szegni, minél problémásabb lenni, hogy elérjem, hogy kirúgjanak. Azt mindig elmondom ebben a témában, hogy D. Tóth Kriszta volt az ismert emberek közül azon nagyon kevesek egyike a hírműfajok környékén, aki volt annyira tökös, hogy magától felállt. Én féltem a munkanélküliség időszakától.
25 évvel ezelőtt, 2001. szeptember 11-én New Yorkban voltál, amikor terrortámadás érte a Világkereskedelmi Központ ikertornyait. Hogy kerültél oda?
Civilként voltam kint, a férjem akkor már egy éve New Yorkban PhD-zett. Elég nehéz volt még akkoriban kommunikálni, friss házasként rossz volt külön élni, úgyhogy utánamentem. Gondoltam, New Yorkban ellébecolni is érdemes egy évet. Volt benne kockázat, mert akkor már híradóriporter és reggeli műsorvezető voltam a TV2-nél, nagyon jó lehetőségeket kaptam, amikor egyszer csak fizetés nélküli szabadságra mentem Amerikába. Emlékszem, a főnökeim és kollégáim a hasukat fogták, hogy otthagyom a műsoromat, és elmegyek háztartásbelinek New Yorkba. Pár hét után, körülbelül épp szeptember 10-én elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen mit is keresek New Yorkban.
Mire emlékszel 11-éről?
Aznap reggel éppen az ABC nevű tévécsatornához mentem volna meghallgatásra: gyakornoknak jelentkeztem oda egy kinti kapcsolatomon keresztül.
Végül sosem jártam az ABC stúdiójában. Épp azelőtt vásároltunk tévét, hogy az interjúm előtt képbe kerüljek. Reggel be is kapcsoltam, és láttam, ahogy lángol az egyik torony, amibe a tudósítások szerint repülő csapódott.
Szinte azonnal hívott egy barátnőm, Pigniczky Réka filmrendező, aki az AP riportere volt akkor, hogy induljak el, láttam-e, mi történt. Mondtam neki, hogy nézem a tévét, de nem értem; ilyen Orson Welles-i hangulatban voltunk, nem tudtuk eldönteni, hogy igaz-e, amit látunk. Réka rám kiabált, hogy azonnal kifelé, ezért neki köszönhetem, hogy elindultam Manhattanbe. A metrók addigra már nem jártak, szereznem kellett egy taxit, végül délelőtt nem is jutottam át Manhattanbe, csak a brooklyni oldalról láttam, mi történik. Minket is elért a fojtogató porfelhő, ami annak is felejthetetlen, aki csak felvételeken látta. Ha valami trauma maradt bennem, az ez az érzés: most, amikor a nepáli katasztrófa képeit néztem, tisztán előttem volt az élmény, ahogy jön feléd egy befolyásolhatatlan fizikai erő, amivel szemben nem tudod felvenni a kesztyűt.
De te azért a katasztrófa irányába indultál…
Mire végül bejutottam, már nem ott volt a porcunami, csak a mindent beborító por és fojtogató bűz, az égett anyagok szaga. Délelőtt végül hazamentem, mert a városban nem működtek a telefonok, és tudod, már akkor is a szerkesztőktől féltem a legjobban. Biztos voltam benne, hogy már keresnek, és hogy bármi áron, azonnal munkába kell helyeznem magam. Otthon lenyomtam egy sor telefonos tudósítást, aztán kora délután indultam vissza. Addigra a TV2-gyártás megszervezte a műholdas kapcsolatot, hamarosan volt operatőröm, forgathattunk a Ground Zero környékén – már amennyire odaengedett az FBI és a rendőrség.
Nehéz volt a sajtó, pláne a magyar sajtó képviseletében közel jutni az eseményekhez?
A Ground Zero körüli szűkebb területre csak a legnagyobb tévétársaságok juthattak be, és ők is csak az FBI-jal együtt forgathattak, vagyis folyamatos ellenőrzés, tulajdonképpen cenzúra alatt álltak. De be tudtam jutni a közvetlen közelbe, mindenfelé forgattam a városban. Azt láttam, hogy mindenki segít mindenkinek. Az egyetlen helyzet, ami ledöbbentett, hogy kvázi jelentéktelen magyar riporterként a segítségemet kérték a hozzátartozók, akikkel forgattunk.
Rengetegen mentek ki az utcákra, táblákat tartottak az eltűnt szeretteikről, és minden lehetséges kamerába elmondták, hogy milyen ruha volt azon, akit keresnek, hány éves, melyik emeleten dolgozott, ha valaki látta, jelentkezzen, ha hallja őket az illető, tudja, hogy szeretik, várják haza.
Robotként mondták el újra és újra ezeket az üzeneteket a nyilvánvalóan halott szerettükről minden egyes kamerába – nekem is, pedig rögtön szóltam, hogy mi egy európai tévé vagyunk, a felvételt nem New York-iak látják majd. De nem ez volt a lényeg, hanem hogy elmondhassák. Kivették a kezemből a mikrofont és mondták.
Erre te?
Részt vettem a rítusban, mint mindenki más. Szükségük volt rá, hogy ott elmondhassák ezeket a mondatokat, így hát én is megengedtem. Ez volt a legnehezebb része az első napoknak: ezek között az emberek között forgatni.
Lelkileg hogy viselted ezeket a helyzeteket?
Én is robotpilóta üzemmódban voltam addig. Ez volt az első alkalom, amikor nagyon sírtam. Megrázó volt találkozni az érintettekkel. De a többi napot, mint a robot, úgy nyomtam, általában pár óra alvással. Bent maradtam Manhattanben, aludtam, ahol tudtam: portán, barátnőnél, földön, kölcsönkapott lakásban.
Hogy működött az itthoni közvetítés?
Akkor még műholdkapcsolat volt, ami kicsit olyan, mint a Mátrixban a telefonfülke: mindig adott egy nagyon konkrét koordináta a városban, ahova egy adott pillanatban oda kell érni, különben nincs meg az élő kapcsolat a budapesti stúdióval. Nagyon költséges műfaj volt ez, később, amikor 2007-től ismét New Yorkból tudósítottam, már internetes összeköttetéssel élőztem, ami a műholdhoz képest szinte ingyen van.
9/11-el kapcsolatban sokszor előkerülnek médiaetikai kérdések: hogy az ilyen katasztrófahelyzetekben mit és hogyan lehet megmutatni. Ezzel szembesültetek ott a munka során?
Aki olyasmit vett fel, amit a hatóságok nem akartak, például hogy valaki zuhan ki a toronyházból, attól egyszerűen elvették a kazettát. Kőkeményen cenzúrázott az FBI: Amerika megsebzettségét egy szinten túl nem engedték vizuálisan megjeleníteni. De nekem olyan jellegű szenzitív képem, amire például az FBI ugrott, nem volt, hiszen nem engedtek olyan közel. Például nem láttam halottakat a romok közül kihúzó tűzoltókat. Ez a cenzúra egyébként abszolút kettős mérce volt, hiszen a világ bármely más pontjáról az amerikai sajtó gond nélkül mutogatott véres képeket – de a saját sebzettségük vizuális lenyomatait igyekeztek nem a világ elé tárni.
A későbbi forgatások során, mondjuk a hozzátartozók esetében sem fordult elő, hogy mérlegelned kellett, hogy valami belefér-e vagy sem?
Azért nem, mert nem volt bulváros téma, és sosem volt öncélú az anyag. Annyira intenzív közösségi élmény volt a gyász, hogy ennek mi magunk – a tudósítók és a média – is részesei lettünk, nem külső kukkolóként kapcsolódtunk be, és ebből a perspektívából egyszerűen nem is lehetett tisztességtelennek lenni.
Volt olyan pont az események után, amikor meg tudtál állni feldolgozni azt, hogy mi történt veled, minek voltál a részese?
Írtam egy könyvet, ami tulajdonképpen egy napló arról az időszakról – ez sokat segített a feldolgozásban. De igyekeztem nemcsak magamról írni, hanem arra figyelni, hogy a magyar olvasónak mi lehet érdekes, hasznos információ.
Ebben, a Felhőkarcolat című könyvben a támadások utáni időszakról is írsz. Hogyan befolyásolta a szeptember 11-ei támadás a hétköznapi életet odakint? Hogy kell elképzelni a következő hónapokat, volt például valamiféle pánik az emberekben?
A pánik New Yorkban volt a legalacsonyabb. Mikor a következő hónapokban elkezdtünk ide-oda utazni, érdekes módon azt tapasztaltam, hogy New Yorkból kifelé exponenciálisan növekedni kezdett a felhalmozott konzervek, fegyverek és „Make America Great Again” jellegű, akkori stílusú, hazafias plakátok száma. New Yorkon belül én annak a megsebzett közösségnek a legszebb arcát láttam.
Nem kezdték el gyűlölni vagy bántani egymást az emberek, nem törték be a kirakatokat, kihasználva a káoszt. Mindenki mindenkit nyitott ajtóval várt, és próbált segíteni, ahol csak tudott; teljesen összefogott a közösség. Ennyi év után is megérint, amit akkor ebből láttam.
A véradók sorai sokáig kitartóan kígyóztak, pedig nem voltak túlélők. Az egyetemeken megbeszéléseket, közösségi gyűléseket tartottak, a Union Square-en minden este volt gyertyagyújtás, ott gubbasztott a téren együtt a fél város egy nagy, egymásra érzékeny, valódi közösségként. Rudy Giuliani, New York akkori polgármestere minden reggel tartott egy tájékoztatót a polgármesteri hivatalnál, és ezen minden nap sorban imát mondtak a vallási vezetők is. Minden alkalommal elhangzott arab nyelvű ima is, hogy arra intsen ez mindenkit: attól, hogy szaúdi hátterű terroristák voltak az elkövetők, nem minden muszlim hívő vagy arab nyelven beszélő polgártársuk terrorista. A gyűlöletnek vagy megosztottságnak nagyon kevés jelét láttam akkor.
Ez azért is volt érdekes élmény, mert én először ‘91-ben éltem Amerikában, éppen a Rodney King Beating néven elhíresült eset idején, amikor egy kamera megörökítette, hogy a Los Angeles-i rendőrök indokolatlan brutalitással megvernek egy fekete embert. A rendőröket később felmentette a – kizárólag fehérekből álló – esküdtszék, és akkor Los Angeles lángba borult: szétverték a tereket, betörték az ablakokat, kocsikat gyújtottak fel, egy ideig nem is mehettem iskolába, rendőrök választották el a fehéreket a feketéktől. Ott Amerika legrosszabb arcát ismertem meg. Faji és társadalmi szegregációt, belső egymásnak feszülést, erőszakot, társadalmi és jogi igazságtalanságot.
Ehhez képest 2001-ben, egy külső támadás esetén épp az ellenkezője történt: New York a legjobb arcát mutatta. Később, amikor a washingtoni politika elkezdte tolni a terrorizmus elleni háborút, New York azt is fenntartásokkal kezelte. Az ottaniak azt mondták: „Ne öljünk meg ártatlan embereket; mi láttuk, hogy az milyen, és nem kívánjuk ezt másnak”. Sosem felejtem el egy szendvicsemberen a feliratot, amivel a várost járta: „szemet szemért és mindenki megvakul”.
25 év telt el azóta. Mit gondolsz, levonták a megfelelő tanulságokat?
Jó lenne, ha a történtek jobbat hoztak volna ki belőlünk ebben az elmúlt negyed évszázadban. De például szeptember 11. termelte ki később az amerikai szélsőjobb megerősödését, utána mélyült el az állami megfigyelés, a törvénytelen fogvatartások, a deportálások, a rendes vitákat mellőző megosztottság. És részben szeptember 11. öröksége a kritikai sajtó hanyatlása is.
Milyen értelemben?
Például akkor mondta először a Fox News, hogy amikor gyilkosok támadnak minket, akkor a sajtó hagyományos elvei felfüggesztendők; hogy külső fenyegetés esetén máshogy kell működni, mint addig.
A te szakmai utadat hogyan befolyásolta, hogy akkor, 25 éve éppen a helyszínen voltál?
Szakmailag sokat köszönhetnek ennek. Előtte még fiatal újságíróként nehezen tudtam magam a hírműfajban, politikai területen elég határozottan definiálni. Sokszor megpróbáltak átnyomni más területekre, kaptam is show- és kvízműsorvezetésre ajánlatokat, mielőtt kimentem New Yorkba. Onnan viszont már úgy jöhettem haza, hogy a hírműfajokhoz tartozom, és sosem leszek műsorvezető egy show-ban.
Mivel foglalkozol azóta, hogy a tévézést otthagytad?
Amikor az ATV-t abbahagytam, már régóta foglalkoztam főleg üzleti, tudományos és egészségügyi konferenciák moderálásával – most is ezt csinálom, és ez a szabadúszó lét jó pár éve nagyon jól működik nálam. Ha egyszer már voltál a magad ura, nehéz visszatérni a 8-tól 5-ig tartó munkarendhez. Egyelőre maradok ezen a területen. De nagyon jó látni, hogy a kollégáim újra lehetőségeket kapnak, a szerkesztőségek rendbejönnek, öröm, hogy a 24.hu és más, jó műhelyek élnek és virulnak, az egyik legnagyobb örömöm most az, hogy Gulyás Marci vidékre költözik… vagyis, hogy helyrebillen ez a világ, amiben vagy leszek még játékos én is, vagy nem.
Ha már említettük az éppen magát újradefiniáló közmédiát: vállalnál ott szerepet, ha most érkezne ilyen felkérés?
Kontextustól függ. Nem kizárt, de egyelőre még nem éreztem azt, hogy irány vissza a médiába. Egyelőre megelégszem azzal, hogy őszintén örülök annak, amit látok.
