Előfordult valaha a pályád során, hogy féltél ott lenni, ahol éppen tudósítanod kellett?
Képzeld el, hogy nem. Erre egyébként nem vagyok büszke, szerintem ez egy kockázatelemzési hiányosság, de azt hiszem, ennél a munkánál kell, hogy ne féljen az ember. Egyrészt ilyenkor egyszerűen átkapcsol az agyad az adott feladatra. Másrészt én mindig jobban féltem a szerkesztőimtől, mint a helyzettől.
Láttam magam előtt az ordító Svábyt vagy az adáskezdést árgus szemmel figyelő Pánczél Andit, hogy hol vagyok már, mikor lesz kész az anyag, miért nem beszéltem XY-nal, és ez mindig adott annyi adrenalint, hogy megugorjam az adott kihívást.
Egyébként sem volt igazán félnivalóm, hiszen rendes haditudósító sosem voltam – egyedül Kabulban fordult elő, hogy aggódtunk kicsit: ott azon gondolkodtunk, hogy férfi létére még az operatőrt is burkába húzzuk, hátha az nagyobb biztonságot ad a városban bóklászva. De ott is főleg a hadsereggel mozogtunk, elég biztonságos közegben, segítőkkel.
Felteszem, a 2001-es terrortámadások utáni New York is kemény terep volt. Mégsem a háborútól vagy a terroristáktól féltél, hanem az ordító szerkesztőktől…
A terroristáktól legalábbis kevésbé, mint a szerkesztőktől.
Miért volt ennyire szorongató közeg akkoriban a tévés világ?
