2024 legjobb képét te készítetted. Ezt nem én mondom, hanem a World Press Photo zsűrije. A fotóújságírásban ez a legnagyobb elismerés. Miben változott az életed, amióta megkaptad a díjat, már azon kívül, hogy híresség lettél?
Először is tisztázzuk: nem az év legjobb képét készítettem, hanem az „Év afrikai képe” díjat nyertem meg a négy regionális kategóriából. Mindemellett fontos elismerés. Ez nem jelenti azt, hogy az újságok hirtelen sorban állnának, hogy dolgozzanak veled. A nemzetközi média világa széttöredezett, és bár a díjak bizonyos mértékig érdekesek, nem jelentik azt, hogy hátradőlhetsz, és abbahagyhatod a munkát. A díjak valamiféle elismerést jelentenek, de menned kell tovább. Ahogy a zenbuddhista mondás tartja: a megvilágosodás előtt vágj fát és hordj vizet, a megvilágosodás után vágj fát és hordj vizet.
Sokan temetik napjainkban a professzionális fotográfiát. A mobiltelefonjával a zsebében ma már mindenki tud képeket készíteni, a mesterséges intelligencia pedig bármilyen képet legenerál. Nagyon rövid időn belül lehetetlen lesz megkülönböztetni a valódi fotókat az MI által létrehozottaktól. Szerinted is meg vannak számlálva a fényképészet napjai?
Ez egy fontos kérdés, és roppantul összetett. Igen, valóban mindenki tud már a telefonjával egy technikailag jól komponált fényképet készíteni, de ez még senkit sem tesz professzionális fotográfussá, mint ahogyan attól sem lesz író valaki, hogy le tud írni egy nyelvtanilag hibátlan mondatot. A fényképészet olyan, mint az írás – csak képekkel. Történetmondás. Készíthetsz egy jó fotót, de elmesélni egy történetet fényképekkel két külön műfaj, más készségeket igényel.
Bár valóban egy vizuálisan túltelítődött világban élünk, de nem gondolom fenyegetésnek a professzionális fotográfiára nézve a mobiltelefonos fotókat. Az MI egészen más kérdés: kétségtelenül jelentős kockázatot hordoz magában, mert gátlástalanul ki lehet használni a politikai kommunikációban és a propagandában.
Susan Sontag A fényképezésről című könyvében megjósolta, hogy a fotós személye fel fog értékelődni, és sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak majd a képaláírások.
Sontagnak ebben abszolút igaza volt. A fényképész személye, a szerzőség egyre fontosabb. Egy olyan világban, ahol hamarosan MI-képek árasztják el a képernyőinket, az, hogy ismerjük a fotóst és az értékrendjét, egyre jobban felértékelődik. A személyes hitelesség kulcsfontosságúvá válik, és valóban nagyobb hangsúly kerül a képaláírása. Én szeretek hosszú képaláírásokat, egyfajta miniesszéket írni a fotóimhoz, elsősorban a közösségi médiában. Ezzel tudok egy extra kapaszkodót adni a nézőnek: a saját értelmezésemet. Nyilván nem mindenhol működnek a hosszú képaláírások, de például Berlinben volt egy kiállításom, ahol a képaláírások külön kiállítási tárgyként jelentek meg. Remekül működött. Azt gondolom, hogy ez a fotográfia jövője: a nézőknek tudniuk kell, hogy egy hús-vér személy készítette a képet és nem egy algoritmus, tudniuk kell, hogy bízhatnak benne, mivel sok kép eredete vagy készítésének körülményei homályosak. Ez óriási felelősséget tesz a fotósok vállára.
Autodidaktaként tanultad a fényképezést, ma már pedig képzéseket tartasz a Londoni Egyetemen. Hogyan tanultál komponálni, és mit tanítasz a diákjaidnak?
Más fotósok munkáiból tanultam, de azt hiszem, hogy igazából a festmények tanítottak meg rendesen komponálni. Amikor azt mondom a diákjaimnak, hogy menjenek el a múzeumba, és töltsenek minél több időt az olyan festők képei előtt, mint Caravaggio, Vermeer vagy Rembrandt, mindig látom az értetlenséget a szemükben. Nem értik, hogy a vizuális ábrázolás, tehát a perspektíva, a rétegek, a tér szabályai nem azóta léteznek, mióta feltalálták a fényképezőgépet, hanem, amióta fest az ember.
