Nagyvilág

„Becsapott minket, és elárulta a nép akaratát” – mégis 90 százalékos eredménnyel maradt államelnök

Yassine Gaidi / ANADOLU / Anadolu / AFP
Yassine Gaidi / ANADOLU / Anadolu / AFP
A napokban elnökválasztást tartottak Tunéziában, amelyen Észak-Koreát megszégyenítő eredmény született a regnáló elnök, Kaisz Szaíd javára. A jogászból lett államfőnek nem volt nehéz dolga, ugyanis börtönbe záratta a legesélyesebb kihívóját. De hogyan jutott el idáig Tunézia, miként lett elnök Szaíd, és hogyan sikerült szinte ellenállás nélkül konszolidálnia a teljhatalmát?

Kaisz Szaíd nem nagyon hagyott kétséget afelől, hogy mi a választás egyetlen lehetséges kimenetele: fő ellenfelét, Ayachi Zammelt már a voksolás előtt letartóztatták, sőt, rögtön el is ítélték, méghozzá 14 év börtönre. Ő egyébként a legnépszerűbb ellenzéki jelöltként végül 7 százalékot ért el, szemben Szaíd 90 százalékával. Az „észak-koreai eredményben” azonban nemcsak az elnyomás játszott szerepet, hanem az is, hogy az ellenzék nagyrészt bojkottálta a választást. Igaz, ennek az oka megint csak az egyenlőtlen versenyfeltételekben keresendő. Zammelé  ráadásul nem az első eset, hiszen az elnök korábban már több riválisát is börtönbe küldte, illetve az induláshoz szükséges korhatárt is csak azért emelték 40 évre, hogy Szaíd több ellenlábasát is így zárhassa ki a küzdelemből.

Végül a regnáló elnök által befolyásolt választási bizottság három jelöltet engedett rajthoz állni. A többieket vagy diszkvalifikálták, vagy börtönbe is zárták. Zammelt szeptember elején vették őrizetbe, a hónap végére pedig már meg is született az ítélet, így csupán egyetlen ellenzéki induló maradt szabadlábon, ráadásul nem is a legesélyesebb. Mindezek után az ellenzéki pártok sorra szólították fel híveiket a bojkottra.

A szavazás napján komolyabb atrocitás már nem történt, hiszen ilyen előzmények mellett nem is volt rá szükség. Szaíd 90 százalékos győzelmet aratott, ám a szavazási hajlandóság nem érte el a 30 százalékot. Ez volt a legalacsonyabb részvételi arány az arab tavasz 2011-es győzelme óta. A választáson külföldi megfigyelők nem voltak jelen, és a kormány a tunéziai civileket is eltiltotta a részvételtől.

Chedly Ben Ibrahim / NurPhoto / NurPhoto / AFP Kaisz Szaíd támogatói ünnepelnek a tunéziai elnökválasztás napján Tuniszban, 2024. október 6-án.

De kicsoda Kaisz Szaíd, hogyan lett kvázi-diktátor, és mi kellett ahhoz, hogy Tunézia az arab tavasz egyetlen látszólagos sikertörténetéből ide jusson?

Oszmán tartományból turistaparadicsom

A szinte kizárólag berber arabok által lakott, muszlim vallású Tunézia a középkorban a különböző kalifátusok, a 16. századtól pedig az Oszmán Birodalom része volt. Az újkorban jelentős autonómiát élvező ottomán tartomány, úgynevezett bejlik lett. A 19. század végére azonban Isztambul úgy meggyengült, hogy nem tudta ellenőrizni az amúgy is régóta önjáró észak-afrikai tartományait. Így 1881-ben a franciák Algéria után Tunéziát is elragadták a törököktől. Az országot protektorátussá nyilvánították, de az élén meghagyták a korábban névleg a szultánok által kinevezett, valójában szinte szuverén uralkodót, azaz a bejt. Ez a helyzet az 1950-es évekig fenn is maradt.

A második világháború alatt Tunézia előbb a vichy rezsim, majd De Gaulle ellenállóinak kezére került. A háború után utóbbiak elmozdították a helyéről a bejt, mivel kollaborált a tengelyhatalmakkal. Azonban az uralkodó népszerű volt, így az esemény feltüzelte a függetlenségi érzést. Ezt látva emigrációjából visszatért az országba a független Tunézia későbbi alapító atyja, Habib Burgiba. Ő volt a vezetője annak a fiatal tunéziai csoportnak, amely elszakadt a nemzeti mozgalmat sokáig domináló alkotmánypárti szerveződéstől. Az idősebbek alkotta csoport kevésbé volt a gyors és radikális változások híve, Burgibáék azonban a függetlenség azonnali kivívását tűzték ki célul, és 1945-ben úgy érezték, ennek végre eljött az ideje.

Getty Images Habib Burgiba

A Neo-Destournak nevezett párt tárgyalások, valamint hol erőszakosabb, hol békésebb tüntetések útján érte el, hogy Tunézia 1955-ben autonómiát, majd 1956-ban függetlenséget kapjon. Ennek következtében és ezzel párhuzamosan, a Neo-Destour lett a függetlenségi mozgalom vezető ereje, az ország legnépszerűbb pártja, amely az 1956-ban tartott választást elsöprő többséggel nyerte meg. Burgiba miniszterelnökként a következő esztendőben félreállította a bejt, kikiáltotta a köztársaságot, saját magát elnökké választatta, majd a nekilátott a pártállam felépítésének. Az immár diktátori hatalommal rendelkező vezető – egyfajta „tunéziai Atatürkként” – hozzálátott a feudális viszonyok felszámolásához, egyenjogúsította a nőket, visszaszorította az iszlámot, és nagyarányú gazdasági és infrastrukturális fejlesztésekben kezdett. A 60-as évektől kezdett kialakulni az országot ma is jellemző turizmus iparága, a 70-es években pedig olajat is találtak az ország területén, ráadásul a kormány sikeresen vonzotta be a nemzetközi tőkét. Mindkettő sok pénzt hozott az országnak, amit Burgiba hatékonyan használt fel.

Az 1980-as évekre azonban a gazdasági növekedés lassulni kezdett, sőt, 1983-ra élelmiszerhiány alakult ki, ami lázongáshoz vezetett. Az elégedetlenség nyomán és az iráni forradalom sikereiből merítve megalakult az iszlamista Ennahda Mozgalom, amely a rezsim legfőbb (illegális) ellenzékévé vált. A fokozódó problémákra válaszul 1987-ben palotaforradalom tört ki: a betegeskedő, idős, ágyhoz kötött Burgibát orvosai cselekvésképtelennek nyilvánították, a hadsereg pedig őrizetbe  vette. A miniszterelnök bejelentette, hogy átveszi a hatalmat – ekkor kezdődött Zine El Abidine Ben Ali uralma, amely egészen az arab tavaszig tartott.

Ben Ali eleinte reformokat vezetett be, például legalizálta az Ennahdát, és több iszlamistát is kiengedett a börtönből. Amikor azonban az első szabad választáson ezek az erők túl jó eredményt értek el, az elnök ismét betiltotta a mozgalmat. A 90-es évek végére így Tunézia újra elnyomó diktatúra lett, miközben a gazdaság Ben Ali liberális reformjai (például a privatizáció) hatására fejlődött, ez pedig sokáig szőnyeg alá söpörte az elnyomás miatti elégedetlenséget. Annál is inkább, hiszen ekkoriban Tunézia külpolitikája is kiegyensúlyozottnak számított, többek között gyakran közvetítettek az izraeli-palesztin konfliktusban. Az ország sokáig a stabiltás szigetének számított a forrongó Közel-Keleten – végül mégis innen indult ki az arab tavasz néven ismert eseménysor.

A teljes cikket előfizetőink olvashatják el.
Már csatlakoztál hozzánk? Akkor a folytatáshoz!
Ha még nem vagy a 24 Extra előfizetője, ismerheted meg a csomagokat.

Már előfizető vagyok,

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik