Füst szivárgott az emberek zsebéből, mielőtt a robbanások megtörténtek. A hangjuk pedig olyan volt, mint a tűzijátéknak vagy egy pisztolylövésnek – ez derült ki szemtanúk beszámolóiból, akik a helyszínen voltak, amikor szerte Libanonban és Szíriában közel egyszerre robbantak fel az elvileg terroristának kiosztott személyhívók.
Csakhogy a csipogókból nemcsak a Hezbollah fegyveresei kaptak, hanem olyan civilek is, akik az egészségügyben vagy más közszolgáltatási területen dolgoznak. A felrobbantott személyhívókkal kedden megöltek között legalább két egészségügyi dolgozó is volt, de orvosok, ápolók, mentősök, szociális munkások, tanárok és irodai adminisztrátorok is használták a csipogókat. Az összesen 37 halálos áldozat között – mint ismert – egy nyolcéves kislány is volt.
A libanoni robbantásokkal kapcsolatos cikkek nagy része az utóbbi napokban leginkább a tajvani, a magyar és a bolgár szálra fókuszált, legutóbb például a New York Times írt arról, hogy a magyar céget, amely az ügyvezetője szerint csak „közvetítőként” vett részt a felrobbantott személyhívók gyártásában, egy izraeli titkosszolgálati művelet részeként hozták létre.
Az ügynek egyelőre kevésbé tárgyalt vonatkozása, hogy hol húzódik az a határ, amelynek átlépésével egy ilyen akció már háborús bűncselekménynek vagy terrortámadásnak minősíthető.
A terrorizmus meghatározása és egy-egy esemény terrorcselekményként minősítése mindenhol érdekek és szimpátiák mentén történik
– mondta lapunk kérdésére Sayfo Omar, a Migrációkutató Intézet kutatási vezetője. Ahogy ebben az esetben Irán terrorcselekménynek minősítette a rádiós és személyhívós támadást, úgy a Hezbollah sajtója is, miközben a Hezbollahhal nem szimpatizáló libanoni és egyéb közel-keleti sajtó egyszerűen csak támadásként hivatkozott az esetre – tette hozzá.
