Eltűnő antilopok nyomában – képeken egy expedíciós csapat küzdelmei Mongóliában

Szajga, tatárantilop, Saiga tatarica. Aki nem Közép- vagy Belső-Ázsiában él, aligha ismeri ezt a különleges fajt, az ábrázatát meglátva pedig nehezen fogja vissza meglepettségét. Ismerősi körömben is érdekes megfejtések érkeztek az első képek láttán: úgy néz ki, mint amit a mesterséges intelligencia generált, mint egy gyerekrajzok alapján elkészített plüss állat, vagy éppen mintha a Star Wars-univerzum Tatooine bolygójának Cantina kocsmájából szabadult volna. Ezzel a felütéssel még izgalmasabbá vált a lehetőség, hogy Nyugat-Mongóliába utazzak egy mongol-magyar kutatócsoport szajgákat célzó expedícióját végigkísérni fotóriporterként.

A képre kattintva galéria nyílik.

A kutatás alanya az eurázsiai sztyeppén, sőt egykor még a Krím-félszigeten is honos antilopfaj, Mongólia egyik nemzeti jelképe. Az állat a belső-ázsiai országban rendkívül veszélyeztetetté vált, az sem zárható ki, hogy az egykor sűrűn levadászott antilop mongol populációi teljesen eltűnhetnek.

A terepmunka célja, hogy a Góbi-Altáj régióban élő két populáció egyedeiből genetikai vizsgálatra alkalmas szövetmintát szerezzünk. E célra közös kutatási együttműködés alakult ki a Mongol és a Magyar Tudományos Akadémia között, az együttműködő intézmények a Debreceni Egyetem TTK Növénytani Tanszék Evolúciós Genomikai Kutatócsoportja és a Mongol Tudományos Akadémia Biológiai Intézete. A közös program keretében a magyar kutatók segítenek mongol társaiknak modern genomikai módszerekkel megérteni Mongólia veszélyeztetett fajainak genetikai tulajdonságait, ami a hatékony védelmüket segíti elő.

Az expedíció magyar tagja Dr. Sramkó Gábor biológus, a Debreceni Egyetem egyetemi adjunktusa, az Evolúciós Genomikai Kutatócsoport vezetője, a HUN-REN–DE Természetvédelmi Biológiai Kutatócsoport kutatója. Evolúciós genomikai vizsgálatokkal, azaz a teljes örökítőanyagon alapuló genetikai kutatással igyekszik megérteni különböző állatok és növények származását, rokoni kapcsolatait, genetikai szerkezetét, valamint az eurázsiai sztyeppe evolúciós történetét.

Útitársammal Ferihegyen találkozom. Erősen kilógunk a klasszikus turistamiliőből, mindkettőnk technikai felszerelésben, túraruházatban vág neki az első körben Isztambulig tartó repülőútnak. A kutató a tranzitunk során osztja meg velem tapasztalatait, amelyek az előző mongóliai kutatóexpedíciói során érték. Felkészít a várható sokkra, a mongol emberek viselkedésére, az illemszabályokra és kisebb valláselméleti diskurzusba is elegyedünk.

Isztambulból aztán kilencórás repülőúttal érjük el Ulánbátort. Másnap reggel a jetlaggel és fáradtsággal küzdő utazókat fogad a reptéren Ulziisaikhan Tumendemberel, vagyis Ulzii, a Mongol Tudományos Akadémia Biológiai Intézetének kutatója.

Az intézetben körvonalazódnak a terepmunka részletei: hatan leszünk, a két kutató, két helybéli szajgaszakértő, a sofőrünk és én. A kutatók felpakolják a terepmunkához szükséges felszerelést, amelynek része a gázpalack, hideg élelem, hálózsák, alkoholos fiolák, sebészeti olló, hűtőtáska és egy óriási lepkeháló. Az utóbbit a mongolok büszkén mutogatják, mivel kézzel készítették az expedícióra. A túlméretezett lepkehálóba az emberi fej is többször belefér, ezzel tervezik elfogni a mintavétel szempontjából legkönnyebben befogható egyedeket, az újszülött antilopokat. Próbálom palástolni szkepszisemet, miként kap el valaki az üres pusztában egy rohanó antilopot egy lepkehálóval, de bízom a mongol találékonyságban.

A Gobi-Altáj régió, az antilop populációk élőhelye két napi autóútra van a fővárostól nyugatra. Ezt a távolságot nem igazán lehet magyar léptékkel felfogni, de Mongólia akkora, hogy Európa térképére helyezve Londontól Kijevig érne, és Magyarország csaknem tizenhétszer férne bele. Nagyjából egy Budapest–Párizs távolságot teszünk meg anélkül, hogy átlépnénk az országhatárt, az útról letérnénk vagy számottevő impulzus érne, még a táj sem igen változik. A kétnapos út alatt csak három várost keresztezünk, mivel a mongol vidék rendkívül gyéren lakott (a népsűrűség 2 fő négyzetkilométerenként).

Pihenőink során hozzá kell szoktatni a szervezetemet a tradicionális mongol ételekhez, megismerkedem a jurtákból álló mongol autópálya-pihenő fogalmával, megtapasztalom barátkeselyűk (a legendák griffmadarai) vészjósló körözését a fejünk felett, és a mongol táj végtelenségét (amit korábbi galériánkban is bemutattunk) is van időm magamba szippantani: a Góbi-Altáj messzesége olyan érzést kelt, mintha egy másik bolygóra utaznánk.

Ulzii és 26 esztendős sofőrünk, Ganbaatar Bairkhu, Gamba a mongol jurta, azaz a geer asztalánál kezdik el feltérképezni, hogy melyik régióban keressük a szajgát, és a kérdésre, hogy ugye el is fogjuk az állatot, a biztos válasz helyett egy „reméljük”-öt kapok.

Altáj városban vesszük fel expedíciós csapatunk közvetkező tagját, Olonbaatar Ganbatot, aki a góbi-altáji környezetvédelemért és turizmusért felelő szerv munkatársa. A baatar szótag gyakori a mongol nevekben, hőst jelent, a bátor szavunkat is innen eredeztetik. Olonbaatar jelentése szó szerint: sok hős. Egy brit expedíciós csapat ezt annyira szellemesnek találta, hogy a many heroes tükörfordításból átkeresztelte, így lett Olonbaatar beceneve Many.

A célállomásunk, Darvi falu 60 kilométerre fekszik a főúttól, és még egy hegy is elválaszt tőle. Gamba lerántja az autót a főútról a pusztába, terepjárónkkal száguldva vesszük az irányt – ahogy mondják – a „sötét hegység” felé. A völgybe érve értelmet nyer a népi elnevezés: az átjáró felé tartva a felhős ég és az árnyékoló sziklák miatt jóval sötétebb érzése támad az embernek, de a hágón átérve megjelennek az Altáj-hegység havas csúcsai, a lovas nomád pásztorok és a vad tevék is, melyek jellegzetes díszletei a mongol tájnak.

Estére érünk szállásadónkhoz, Batsaikhan Baljinnyam ötödik tagként egészíti ki a csapatot. Ő a WWF mongóliai munkatársa, a legtapasztaltabb helyi szajgaszakértő. Megjelenése tekintélyt parancsoló, határozottsága és szakértelme karizmatikus vezetővé teszi őt a terepmunka során.

A képre kattintva galéria nyílik.

Az expedícióhoz ugyanis kellenek, akik jól tájékozódnak, ismerik a helyi terepviszonyokat, minden sziklát és dűnét, az állat mozgását óráról órára, a pontos élőhelyét, táplálkozási szokásait és a számunkra legfontosabbat: azt, hogy mikor hová járnak elleni a nőstény szajgák. Ez kell ahhoz, hogy az állat mozgását bemérjük, és a befogással biztosítani tudjuk a mintavételt.

Batsaikhan otthonában a vacsora után előkerül az üdvözlő vodka és a tubák. De nem csak egy felesről van szó: ha a házigazda elővesz egy üveg vodkát, azt addig issza a társaság, amíg el nem fogy, így rögtön az első este mongol népdaléneklősre lazul a hangulat, miközben a másnap kezdődő terepmunka részleteit beszélik meg a kutatók és a két, vadőrként dolgozó segítőnk.

A szajgák a Darvitól körülbelül egy-másfél órára lévő félsivagati régióban ellenek, ebben az egy hétben, így másnap hajnalban dzsipekkel indulunk az állatok élőhelyére.

A kutatás során az a cél, hogy minél több, de legalább nyolc szajgától vegyünk szövetmintát, két külön populációból. Porolva és rázkódva robogunk az üres pusztában, előttünk a végtelen. A vizuális és érzelmi kietlenséget az autóban szóló dallamok enyhítik. Sofőrünk, Gamba három opciót ajánl: mongol stand-up comedy-t, helyi popzenét, videóklippel kísérve, amelyben népviseletbe öltözött hölgyeket hódítanak meg a naplementében hősszerelmes énekes férfiak, illetve mongol hip-hopot. Az utóbbi valamelyest enyhíti a szorongató érzést, hogy Belső-Ázsiában, 8000 kilométerre vagyok mindattól, ami valaha biztonságot adott az életemben.

Az autóutak során töredékekben értem meg, miért ilyen fontos a szajgák vizsgálata, és hogyan működik egy expedíciós terepmunka. Sramkó Gáborral beszélgetve megtudom, hogy a szajga összesen három országban él:

• Kazahsztánban, ahol öt nagy populáció teszi ki az ország állományát (körülbelül 2,5 millió egyedet),
• egy kisebb Kalmükföldön, Oroszországban,
• végül Mongóliában két kis populáció, amelyek a Góbi-Altáj régió két területén, egymástól elkülönülve élnek, az egyik Darvitól nem messze, és 200–300 ezresre becsülik nagyságát, a másik viszont, amelyik alig háromszáz egyedből áll, Mankhan városához közel figyelhető meg. Ez a 200–300 ezres populáció erősen veszélyeztetettnek számít, hívja fel a figyelmemet az eurázsiai szteyppe élővilágára szakosodott kutató.

„Ez egy kérődző prédaállat, ahol mindenképpen nagy egyedszámok kellenek, láthattunk is történelmi példát Kazahsztánban arra, hogy milyen pusztítást tud végezni egy komolyabb betegség az állományban. Ha figyelembe vesszük, hogy ez egy prédaállat, tehát elsődleges fogyasztó, és a táplálékhálózat szerint nagy számban kell jelen lennie ahhoz, az állomány mindig könnyen meg tudjon újulni, és betöltse ökológiai szerepét, tehát táplálékul szolgáljon a ragadozóknak (farkasoknak, hópárducoknak, szirti sasoknak), akkor ezek a számok nem jók, de megjósolni sem lehet ennyi adatból, hogy a szajga antilop mongol populációjára milyen jövő vár” – magyarázza Sramkó.

Emellett a kutató kiemeli a genetikai diverzitás jelentőségét is. „Ha a populációk száma egy bizonyos méret alá csökken, megnövekszik a beltenyésztettség, az pedig törvényszerűen olyan mutációk felhalmozódásához vezet, ami a populációk életben maradását veszélyezteti” – teszi hozzá.

A mongol egyedeken sajátos elváltozások figyelhetők meg (például az ormányuk hossza, alakja), melyek a kazahsztáni állományban nem jelennek meg. Ezáltal a szemmel is látható különbségek miatt feltételezik Mongóliában, hogy az országban élő két populáció genetikailag elkülönül, külön alfajt alkot (Saiga tatrica mongolica). Összeáll a kép, hogy miért is vagyunk itt. Az itt élő, veszélyeztetett populációkból az összehasonlítás céljából szövetmintákat veszünk, melyeket Sramkóék a magyar laboratóriumban megvizsgálnak, és genomikai kutatással összehasonlítják a kazah szajgák szöveteivel.

Megérkezünk az első kilátópontunkra, ahol letáborozunk. A vadőrök a magaslatokat keresik, ezek általában a dűnéken vannak, ahonnan minden irányba belátható a puszta. Az autóból kiszállva azonnal megcsap a reggeli félsivatag hűvös szele, a csapat felállítja a statívokat, a kézitávcsőnél nagyobb nagyítású optikákat. A magaslatról az állat mozgását ismerve a vadőrök bemérik, melyik irányban érdemes őket keresni, majd a spektívvel pásztázzák az üres pusztát a szajgák után kutatva.

A terv nem kevésbé ambiciózus, mint bemérni a már megellett, magányos nőstényt, mely megriadva, a kicsinyét ösztönösen hátrahagyva menekül, majd a nőstény körül pár száz méteres körben a köveken gubbasztó újszülöttet megtalálni, menekülés esetén a hálóval elfogni. Bár a genetikai mintavétel szempontjából irreleváns, hogy az egyed újszülött, de a felnőtt példányokat a gyorsaságuk miatt lehetetlen sérülés nélkül befogni.

A dűnén eltöltött két óra után érezni a csapat pesszimizmusát, miután csak vemhes nőstényeket és egy újszülöttet sem láttak. Vajon tévedtek a vadőrök, és még nem szültek meg az állatok?

Másnap hajnalban a felkelő nappal indulunk újra a Darvi melletti pusztába, ahol a megszokott feltérképezés során a vadőrök észrevesznek egy nőstényt, ami feltehetőleg már nem vemhes. Felcsillan a remény, mindent a kocsiba hajítva indulunk felé. Mégis megellettek.

A feltételezés szerint egy újszülött még nem tud elfutni, ezért célszerű gyalog megközelíteni, és a hálóval óvatosan megfogni. A nősténynek nyoma veszett, és kis szajgát sem látunk. A küldetés teljesen reménytelennek tűnik: a kutató és a vadőrök lepkehálóval gyalogolnak a kietlenségben, antilopra vadászva.

Aztán egyszerre mindannyian megpillantjuk a gidát, amint pár száz méterre áll, minket vizslat, és ahogy mozdulunk, megiramodik, ösztöneinek engedve, az életét féltve rohanni kezd. Megkönnyebbülésünk eddig tartott, a sebessége ugyanis vészjósló. Már nem újszülött, legalább 3–4 napos, ezek az állatok pedig már pár napos korukban is kilométereket képesek futni, ez az egyetlen esélyük a túlélésre.

Vissza az autóhoz, padlógáz.

Gyors hajsza kezdődik, az autóból követjük az állatot, olykor esztelen tempóban, Gamba és Batsaikhan minden vezetési tudására szükség van, ugyanis 70-80 kilométeres sebességnél életveszélyes lehet egy rossz manőver szikla, gödör vagy laza talajszakasz esetén.

A két autó próbálja beérni gidát, több sikertelen kísérlet után tanácstalanul kommunikálunk a rádión, miként tudnánk úgy mellé kerülni, hogy a hálóval elérjük. Eközben az állat megpihen, és minket figyel. A csapaton belül sem teljes az egyetértés: van, aki szerint muszáj megállnunk és átgondolnunk, miként cserkésszük be, más szerint folytatni kell a követést, ugyanis amikor elfárad, könnyebben utolérjük. Nagyjából fél óra kergetés és driftelés után csendes pánik uralkodik az autóban: így nem kapjuk el, de ha egyet elkapunk is, biztos, hogy nyolcat nem tudunk így megfogni.

Már éppen feladnánk, de ekkor a másik autóból Many és Batsaikhan jelez, amiből ugyan nem sokat értünk, de hamar rájövünk: terelni fognak. Az elkapás a mi feladatunk lesz, Ulzii veszi kezébe a hálót az anyósülésen. A másik autó nem közelíti meg, csak tereli az állatot, hogy felénk vegye az irányt, Ulziinak pedig mellékerülve egy jól célzott dobással kell befognia az 50×50-es hálóval. Két-három sikertelen hajítás után érezhetően fárad a gida, ezért Ulzii felkészül, és fél testtel az autóból kilógva hajítja a hálót az állat felé, ami mozdulatlanul alatta marad.

Elkaptuk.

A legelső és legfontosabb lépés, a szemét letakarni, a vadőrök erre is gondoltak, amikor egy felszabdalt zoknit készítettek be a felszerelésükbe. A vizuális ingerekre rendkívül érzékeny vadállat ettől nyugodtabb állapotban tartható a mintavétel idejére. Öt, legfeljebb tíz percig van befogva, ezalatt Sramkó Gábor minden mintavételt elvégez.

Rutinszerűen veszi elő az eszközöket, a sebészeti ollót lánggal fertőtleníti, majd a köldökzsinórt levágva alkoholt tartalmazó fiolába helyezi a szövetdarabot. A 96 százalékos alkohol biztosítja a szövet épségét, amiben hazáig szállítva, hűtve tárolja a mintákat. A köldökzsinór az elsődleges minta, ugyan az anya DNS-e összekeveredhet a gidáéval, de a mostani kutatási kérdések szempontjából ez irreleváns. Ezért a köldökzsinór egyébként is lehulló részéből levág egy darabot, fiolába helyezi, végül a seb helyét jóddal fertőtleníti. Az állat szabad. Ezt követően a kutatók feljegyzik az elfogás koordinátáit.

A képre kattintva galéria nyílik.

Az első egyed elfogása pszichés szempontból hatalmas terhet vesz le az expedíciós csapatról. Mindenki tudja, hogy az állat elfogása lehetséges, még akkor is, ha már pár napos, és a módszer is ismert.

A következő két nap során további öt egyedtől sikerül mintát venni, amihez szerencsére kevéssé kell a dzsipes tereléshez folyamodni, ugyanis az állatok javarészt újszülöttek, így nem tudnak és nem is próbálnak elfutni, a földön fekszenek. A megtalálásuk viszont nehezebb, ugyanis a nőstények hamar eliramodnak, hektárokat kell átfésülni, akár gyalogosan. Az újszülött nyomára vezethetnek minket a szülőgödrök, a kis, nehezen észrevehető kaparások, amelyeket a nőstény váj ki magának a kövecses, homokos aljzatban. Egy ilyet megpillantva biztosak lehetünk abban, hogy az újszülött a közelben lapul. A nagy terület ellenére így is „visszafogunk” olyan egyedet, amely – a köldöke vágási felületéből hamar rájövünk – már járt nálunk.

Eközben szembesülünk a mongol vadon kegyetlen valóságával is. Terepjárónkról figyeljük a környéket, amikor madarakat pillantunk meg a távolban. Ez a vadőröknek intő jel: ahol a pusztában madár köröz vagy ücsörög, ott biztosan van másik élőlény is. Ha sas, akkor feltehetőleg frissen vadászott vagy kiszemelt állat, ha keselyű, akkor pedig elhullott dögök. A távolból nehezen állapítjuk meg a madár fajtáját, de padlógázzal indulunk meg felé. Szükség van a mintára, az idő pedig fogy. Nyugtalanító érzés támad bennünk, és amint közelebb érünk, a dűne mögül hatalmas szirti sas reppen a levegőbe, majd alatt eltűnik. A vadőrök feszültek, a dűnén átérve egyikük az orra alatt motyogja: „Találtunk még egy bébit.”

A tetemhez érve bebizonyosodik: a szirti sas valószínűleg percekkel ezelőtt kapta el és tépte szét a még szinte újszülött gidát. Jóformán minden belső szervét megette percek alatt. Sramkó Gábor nekilát a mintavételnek, a csapat pedig leszegett fejjel állja körbe az apró újszülött tetemét. A csendet Many töri meg:

Ez a vadon. Élet és halál a sztyeppén, Isten hozott.

A második szajgapopuláció – amely csupán pár száz egyedből áll – Hovd városa közelében él, ami további pár óra autóút nyugatra Darvitól.

Sramkó doktor azt magyarázza: az evolúció mozgatórugója – molekuláris szinten – az örökítőanyagban bekövetkező változás, a genetikai mutáció. Bizonyos mutációk befolyásolják a populációk alkalmazkodását, ezáltal erőteljes szelekció hat rájuk, míg a másik csoportba azok a mutációk tartoznak, melyek nem befolyásolják az alkalmazkodóképességet. Az utóbbiakban tapasztalt változások egyedül az evolúciós történetet tükrözik, amíg az előbbiek, vagyis az adaptív mutációk az adott populációban bekövetkező esetleges helyi viszonyokhoz (például a hidegebb telekhez, magasabb tengerszint feletti magassághoz és egyéb környezeti tényezőkhöz) való alkalmazkodást is.

A szelekció hatására gyors morfológiai változások indulhatnak el az állatokban, ehhez szemléltetésként a kutató egy komondor és egy shiba inu példáját hozza, melyek mesterséges irányított szelekcióval jöttek létre, mégis ugyanahhoz a fajhoz tartoznak. Mivel minden korábbi, a szajgát célzó kutatás csupán a neutrális mutációkat vizsgálta, nem látunk bele, hogy a korábban említett morfológiai különbség mögött van-e adaptáció. A cél tehát megvizsgálni, hogy mi áll a megjelenésbeli elváltozás mögött, az eredmény pedig ökológiai és természetvédelmi szempontból fontos.

Ugyan az eddigi genetikai vizsgálatok nem ezt támasztják alá, de ha itt egy úgynevezett kezdődő alfaji elkülönülés állapítható meg, akkor a Természetvédelmi Világszövetségnek újra kell értékelnie a mongol szajga veszélyeztetettségét, így sokkal magasabb veszélyeztetettségi kategóriába kerülhet. Itt válik számomra is világossá, miért fontos, hogy itt vagyunk. Míg a kazah állomány stabilnak tűnik, a mongóliai szajgapopuláció csökkenése vészjósló, potenciális eltűnése pedig egy, a helyi viszonyokhoz sikeresen alkalmazkodott alfaj kihalását jelentené.

A második populáció vizsgálatához másnap Mankhan városában csatlakozik az újabb WWF-es munkatárs, ottani segítőnk, Danzansuren. Az út mentén egy elütött hím szajgát találtak. Ugyan a tetem több napos, és a keselyűk is lakmároztak belőle, Sramkó megkísérli a mintavételt. A szagtól szörnyülködve megjegyzi, az elesett állatok ilyen szempontból könnyebb prédának számítanak, több hasznos szövetet vághat le a tetemből, igaz, a pár napos tetem sajnos gyengébb minőségű DNS-t ad. A kutató sejtése azóta igazolódott: ebből az állatból csak töredezettebb örökítőanyagot tudtak izolálni a laborban, ugyanakkor a többi állat jó minőségű DNS-t adott, így jó eséllyel indul a kutatások második szakasza, ami a Góbi-Altajból immár a debreceni laborba helyeződik át.

A mindössze pár száz egyedet számláló populáció miatt az újszülöttek feltérképezése lassan halad, a terepjárónk váltója pedig a félsivatag közepén adja meg magát. A segítséghívás szóba sem jön, egyébként sem jönne értünk senki: magunkra maradunk. Amíg a többiek a mechanikai alkatrész megjavításán gondolkodnak, sofőrünk, Gamba három csavarhúzó kíséretében már az autó alatt fekszik. Egy óra veszteglést követően sebességbe tudja rakni az autót, erőltetett váltómozdulatokkal indulunk tovább.

A képre kattintva galéria nyílik.

Az utolsó egyedeket találjuk meg a legnehezebben, órákig kell pásztáznunk távcsővel a területet, amely sokkal sziklásabb, kövesebb, mint a Darvihoz közeli populáció élőhelye, így az állatok jobban beleolvadnak a környezetükbe.

Egy már nem újszülött gida irányába eredünk, mely fürgébb, így a hálódobás helyett másik módszert kell kitalálni. Gyorsítunk, a sivatagi porral megbirkózva lógok ki a terepjáró oldalából teleobjekítvemmel, reménykedve, hogy a tucatszámra felverődő kavicsok megkímélnek engem és a felszerelésemet is. Gamba nagyobb sebességre kapcsol, hallom sofőrünk izgatott hangját: „Én vagyok a sztyeppei Schumacher!”

A másik terepjáró ablakából a vadőr akciófilmbe illő mozdulattal kapja el hálójával az állatot. A manőver durvának tűnhet, azonban a kis szajgák sértetlenek maradtak az elfogások során.

Fáradtan, vodkával a félsivatagban ünnepelve, hálát adva nyugtázza a csapat: a kvótát teljesítettük, az expedíció sikeres.

A hazaút megtervezése, a váltóhibától szenvedő autó kényszerjavítása újabb kihívások elé állít minket, ennek ellenére a csapat jókedvűen ünnepli az elvégzett terepmunkát egy útmenti büfében, ahol vodkát és töltött batyukat szolgálnak föl. A tószt és köszönetadás mindenki számára kötelező a feles lehúzása előtt: hálát adni a természetnek, az isteneknek, a szajgáknak, a szerencsés időjárásnak és egymás szakértelmének.

Éjfél körül aztán különleges látvány fogad a vadőr otthonában. A halvány halogén izzóval megvilágított előszobában az öt férfi tanácskozva áll körül egy letakart szemű, mozdulatlan újszülött szajgát. A bébit egy jószándékú, ámbár tudatlan helyi lakos sok kilométerrel arrébb találta „elanyátlanodva”, és a megmentését remélve hozta be a faluba. Szerencsére a vadőröket értesítette, így az állat kapott még egy esélyt, hogy visszakerüljön a megtalálási helyén most őt kereső anyjához. A kutató persze hálás a „házhoz jött” mintáért, az előszoba padlóján elvégzi a mintavételt, majd mielőbb vissza kell vinni a gidát a megtalálási helyére, hogy az anyja még az éjjel megszoptathassa.

Ehhez Gamba minden vezetői bravúrjára szükség van, ugyanis a koromsötétben navigál a köves, sziklás terepen, pár méternyi látótávolsággal. A pusztában két fényforrás van: a Hold és a száguldó Mitsubishi fényszórója. Ulzii ölében a megrémült állat némán tűri a végtelennek tűnő autóutat. Amikor a GPS szerint eléggé eltávolodtunk mindentől, és kiértünk az érintetlen vadonba, az állat élőhelyére, a férfi a szajgával a kezében óvatosan kiszáll, lehajolva útjára engedi az antilopot, az pedig pillanatok alatt tűnik el a szemünk elől a sötétségben.