Így álltak bosszút a tuaregek a Wagner zsoldosain

Tuareg lázadók támadtak a kormányerőkre Maliban – írta meg a Wall Street Journal. A hír nemcsak azért érdekes, mert a nyugat-afrikai állam része az úgynevezett puccsövezetnek, hanem azért is, mert a támadásban orosz katonák is meghaltak. A Wagner-csoport harcosai ugyanis a kormányerők oldalán harcolnak Maliban, a lázadók pedig egy mali-orosz katonai konvojon ütöttek rajta.

Bár az áldozatok pontos száma nem ismert, egyes források szerint a Wagner most szenvedte el a legnagyobb vérveszteséget azóta, hogy zsoldosai 2017-ben az országba érkeztek. Egy orosz Telegram-csatornán egyenesen arról írnak, hogy a rajtaütés 80 orosz áldozattal járt, további 15 harcost pedig elfogtak a lázadók.

Orosz állampolgárokról van szó, orosz érdekeket képviselő katonákról

– fogalmaznak az egyik Telegram-posztban.

Egy másik, szintén orosz forrás szerint az áldozatok száma jelentősen alacsonyabb: néhány tucat halottról lehet szó. Ugyanakkor ez a forrás is úgy értékeli, hogy ez volt a Wagner legnagyobb vesztesége 2017 óta Maliban – és ez nemcsak vérveszteséget jelent, hanem komoly arcvesztést is.

A tuareg lázadók úgy nyilatkoztak, hogy 54 orosz katonát öltek meg, a hivatalos kormányzati közlemények azonban inkább bagatellizálni próbálják a saját veszteségeiket, az elesett oroszokról pedig be sem számoltak. Moszkva egyelőre hivatalosan nem nyilatkozott az ügyben. A mali kormány azt is tagadta, hogy a lázadók lelőttek volna egy Wagner-helikoptert Tinzaouaten térségében, a hivatalos források szerint ugyanis a gépnek technikai problémák miatt kellett kényszerleszállást végrehajtania. A veszteségek tényét azonban a mali hadsereg sem tagadta:

Katonáink példás bátorsága és elszántsága sem gátolhatta meg a nagyarányú emberveszteségeket és anyagi károkat

– fogalmaztak a hadsereg közleményében, amely szerint a rajtaütés során „terrorista erők vették körbe” a kormánykatonákat.

A közleményben szereplő „terrorista” szó nem csupán propagandafogás: azt több forrás is megerősítette, hogy a rajtaütésben részt vevő közel ezer fő vegyesen állt tuaregekből és dzsihadistákból. Arról jelenleg nem áll rendelkezésre több információ, hogy létezik-e széleskörű együttműködés a nomádok és az iszlamisták között, ám a mali háborúban általában igen gyorsan és zűrzavarosan rendeződnek át a frontvonalak.

Érdekes módon azt, hogy tárgyalások folynának a tuaregek és az oroszok között az elfogott harcosok ügyében, Moszkva megerősítette, a tuaregek viszont tagadták.

A nomád harcosok feltételezhetően azért hajtottak végre meglepetésszerű támadást, mert a kormányerők tavaly ősszel bevették a lázadók egyik fellegvárát, Kidalt – amivel megszegték az akkor már egy éve tartó fegyverszünetet.

De kik azok a tuaregek, és mit akarnak? Egyáltalán: hogyan kerülnek orosz zsoldosok Afrika közepére?

Az „igazi fremenek”

A tuaregek egy sivatagi nomád, berber népcsoport tagjai, létszámuk négymillióra tehető. A tuaregek szétszórva élnek több észak- és nyugat-afrikai országban. Maliban 700 ezren élnek, de így is az ország népességének csupán 2 százalékát teszik ki. A nomádok a középkorban érkeztek meg a mai szállásterületeikre, ahol akkoriban különböző afrikai királyságok és birodalmak uralkodtak, mint például a Bambara, vagy a Szonghai Birodalom. A tuaregek megőrizték az autonómiájukat, társadalmi életük középpontjában a törzsek és a nagycsaládok álltak, ezek vezetői határozták meg a népcsoport életét. Amikor a 19. század végén megindult a gyarmatosítók versenyfutása Nyugat-Afrikáért, a tuaregek szállásterületei francia uralom alá kerültek. Az itteni birodalmak hanyatlása miatt az 1890-es években a franciák Malit is könnyűszerrel igába hajtották. Nem így a tuaregeket, akik kemény ellenállást fejtettek ki. Egyes törzseket csak 1917-ben sikerült megadásra kényszeríteni. A gyarmati hatóságok azonban tanultak a lázadásból: rájöttek, hogy jobban járnak, ha a tuaregeket egyfajta protektorátusként irányítják, meghagyva tisztségükben a helyi előkelőségeket, és nem bolygatják meg a társadalmi viszonyokat. Emiatt ez a népcsoport elfogadta a gyarmati uralmat, és a 20. század során már nem lázadt fel a franciák ellen.

A békét – vagy inkább a lefojtott függetlenségi vágyat – pont a gyarmati uralom vége borította fel. Az újonnan létrejövő afrikai államok sokszor a gyarmatosítók által meghúzott mesterséges határok mentén szerveződtek meg, felrúgva ezzel a törzsi és etnikai határvonalakat. A független országok ráadásul nem érezték magukat kötve a tuaregek és a franciák közötti szerződésektől, ezért elkezdték korlátozni a sivatagi nomádok életét. Mindez a függetlenség teremtette instabilitással együtt robbanékony elegyet alkotott. Két évvel Mali 1960-as függetlenné válása után kirobbant az első tuareg felkelés (1962–1964). Hiába fogtak össze más berber népcsoportokkal, a tuaregeket az akkor a keleti blokk felé is tájékozódó, így szovjet fegyverekkel felszerelt mali haderő leverte. Bár ígéretet kaptak bizonyos engedményekre, ezek betartására nagyrészt nem került sor. Emiatt a század második felében újabb és újabb tuareg felkelések lángoltak fel. Hiába kötöttek a 90-es években elvileg ismét békét  a kormánnyal, a harcok még a 21. században sem csillapodtak.

Az egyik legnagyobb felkelés 2007-ben tört ki, és bár 2009-ben ismételten fegyverszünet köttetett, mindez az alapvető helyzeten nem változtatott. A mali kormány ugyanis a felkelésekhez vezető feszültséget

• amnesztiával,
• a harcosoknak a reguláris erőkbe való integrálásával,
• és szociális programokkal akarta orvosolni.

Viszont továbbra sem adtak semmiféle önrendelkezést a tuaregeknek, márpedig a lázadások a függetlenség zászlaja alatt törtek ki. Éppen ezért, amikor Mali instabillá vált, a tuaregek és a berberek menetrendszerűen újra és újra fegyvert fogtak, hogy kivívják az önrendelkezésüket. Így történt ez 2011-ben is.

Amikor 2011-ben a hadsereg sikeres puccsot hajtott végre, a nomádok ismét úgy érezték, hogy eljött az ő idejük. Az újabb lázadásnak két tényező adott ijesztő súlyt.

• Egyrészt a szintén 2011-ben kitört líbiai polgárháború miatt az országba özönleni kezdtek a fegyverek.
• Másrészt a „Nemzeti Front Azawad Felszabadításáért” néven közös erővé tömörülő nomád népcsoportok érdekalapú alkalmi szövetséget kötöttek az iszlamistákkal. Így a kormánynak mind fegyverzetében, mind számában erősebb lázadócsoportokkal kellett szembenéznie.

A tuareg lázadók gyorsan törtek előre Mali északi, általuk és más nomádok által lakott területein. A kormány Washingtontól és Párizstól kért segítséget, később pedig behívta az ENSZ kéksisakosait is. Mindeközben a nomádok és a dzsihadisták is összekülönböztek, a 2010-es években erősödő iszlamizmus farvizén pedig olyan rettegett terrorszervezetek is megjelentek az országban, mint az al-Kaida és az Iszlám Állam (ISIS). A hadsereg egyre inkább elégedetlen volt a kormány eredménytelenségével, ezért 2012-ben újabb puccsot hajtottak végre. Az ország ekkoriban teljes káoszba süllyedt: a kormány és az egymással is vetélkedő nomád és iszlamista milíciák vívtak pusztító háborút a területekért.

2013-ban végül fordult a kocka: a tuaregek a dzsihadistákkal szemben a  kormány oldalára álltak, Franciaország pedig nagyarányú intervenciót indított. Így az év során az iszlamistákat sikerült az ország északi részére visszaszorítani. Innen azonban már nem sikerült őket kifüstölni, ráadásul később a nomádok ismét függetlenítették magukat a kormánytól, újabb északi területeket foglalva el. A 2010-es évek második felére a frontvonalak nagyjából megfagytak: az ország déli területeit a kormányerők úgy-ahogy tartani tudták, északon azonban hatalmas sivatagi területeket uraltak az iszlamisták és a lázadók.

Orosz zsoldosok az afrikai junták szolgálatában

Bár a kormányerők Dél-Malit nagyjából megtartották, a leírt szituáció természetesen nem egy stabil és békés ország képét mutatta. A lakosság egy része emiatt úgy érezte tehát, hogy a kormány nem képes megvédeni őket a káosztól és a háborútól. A politikai változás pedig úgy manifesztálódott, ahogyan az a Száhel-övezetben szinte menetrendszerűnek mondható: 2021-ben a hadsereg ismét átvette a hatalmat. A katonák azonban ezúttal nem elégedtek meg a politikai elitváltással: geopolitikai szempontból is változást akartak. Ennek oka pedig az volt, hogy a főleg francia és nyugati békefenntartók – az értékelésük szerint – nem végeztek elégséges munkát, őket is okolták tehát a polgárháború eszkalálódása miatt. A hatalomra jutó hadsereg ezért 2021–2022 fordulóján Moszkvától kért segítséget. Oroszország pedig örömmel küldte oda a piszkos munka elvégzésére mindig kapható segédcsapatát: a Wagner zsoldosait.

A Wagnerrel a katonai kormány hivatalosan is leszerződött, ám, ahogyan azt egy cikkünk bemutatta, mindez sokkal inkább tűnik orosz megszállásnak, amely során a Wagner és Moszkva kénye-kedve szerint használja az ország természeti és egyéb erőforrásait.

A Wagner már a 2010-es években megjelent több afrikai országban is. Először Szudánban, Líbiában és a Közép-afrikai Köztársaságban kezdtek el katonai feladatokat ellátni, majd lassanként a gazdaságban is részesedést szereztek. A puccsok után pedig az azóta „puccsövezetként” is ismert száhel-övezeti  országokban is megjelentek az orosz zsoldosok. Emellett Afrikában jelen vannak még Madagaszkáron, Mozambikban, de állítólag Zimbabwéban, Kongóban és Angolában is. Amikor 2023 nyarán Jevgenyij Prigozsin Putyin elnök ellen fordult, a Wagner sorsa bizonytalanná vált. A különös puccskísérlet után beolvasztották őket a reguláris erőkbe, ám gyakorlatilag továbbra is különálló hadseregként működtek. A változás az afrikai ténykedésüket nem érintette. Sőt, míg Ukrajnából nagyrészt kivonták őket, Moszkva Afrikában továbbra is őket használja fel, ugyanis így nem kell hivatalosan is beavatkoznia ezekben az államokban.

Franciaország, az Egyesült Államok, illetve a Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közössége, azaz az ECOWAS természetesen nem nézte jó szemmel a mali eseményeket. Már maga a puccs is riadalmat keltett, főleg az afrikai államok szövetségében, de az orosz beavatkozás globális szintre emelte az aggodalmakat. Az ECOWAS felfüggesztette Mali tagságát, Párizs és Washington pedig elítélte a puccsot és a Wagner szerepvállalását. Ezek azonban hatástalannak bizonyultak, hiszen Mali már nem volt egyedül. Két szomszédos államban is hasonló események játszódtak le ugyanis.

• 2022-ben Burkina Fasóban,
• 2023-ban pedig Nigerben hajtott végre puccsot a hadsereg.

Az új vezetés pedig ezekben az országokban is oroszbarát fordulatot hajtott végre. A változásokat meg is ideologizálták: a három állam juntái azt hirdetik, hogy a nyugatbarát, korrupt elittel szemben ők képviselik a „népet”, és véget kívánnak vetni a gyarmatosítás utóhatásainak, a nagyhatalmak befolyásának, valamint a természeti erőforrások idegen kézbe adásának. Ez az érzület különösen erős Burkina Fasóban, ahol a nyugati baloldal által is tisztelt, az országban pedig egyenesen kultikus státusszal bíró szabadságharcos államalapító, Thomas Sankara örökségére építenek. Az itteni junta vezetője még kinézetében is próbálja Sankarát utánozni.

A puccs nyomán Maliban Assimi Goïta ezredes lett az ország elnöke. Bár a mali junta kevésbé ideologikus, mint a Burkina Fasó-i, vagy a maga köré nacionalista, oroszbarát mozgalmakat szervező nigeri, azért a retorika náluk is hasonló. Goïta rendszeresen tárgyal Vlagyimir Putyin orosz elnökkel. 2023-ban ellátogatott Szentpétervárra az Oroszország-Afrika Csúcsra, ahol éles szavakkal ítélte el a kormánya ellen szervezkedő „neokolonialista” hatalmakat. Ez az esemény egyébként is az oroszbarát afrikai államok seregszemléjének tekinthető, amellyel Putyin azt is  demonstrálni próbálta, hogy Moszkva nincsen nemzetközileg elszigetelődve.

A fenti tényezők miatt nem kellett tehát sok idő, hogy a három oroszbarát junta egymásra találjon. Amikor 2023-ban a puccsokat megelégelő ECOWAS katonai beavatkozással fenyegette meg Nigert, Mali és Burkina Faso bejelentette, hogy ebben az esetben fegyverrel kelnek a baráti ország védelmére. Egy évvel korábban Mali kiutasította a francia békefenntartókat, idén pedig a kis létszámban jelen lévő amerikai katonáknak is kiadták az útját. Mindezek más időpontban, de ugyanígy végbementek a másik két országban is.

Orosz-ukrán háború: az afrikai hadszíntér?

A mali junta tehát ekkoriban eléggé stabilnak érezte az uralmát, és úgy vélte, nemcsak a dzsihadistákkal, de a tuareg lázadókkal is leszámolhat. 2023 végén ezért bejelentették, hogy nem fogják betartani a velük kötött legutóbbi fegyverszünetet. Válaszul a lázadócsoportok többsége közölte, hogy „hadat üzen” a juntának, és kivonja magát a béketárgyalásokból. A hadsereg pedig emiatt az év végén offenzívát indított a nomádok területei ellen. A junta erői kisebb előre nyomulást ugyan elkönyvelhettek, de az erőviszonyok nem feltétlenül nekik kedveznek a terepviszonyokat jól ismerő sivatagi nomádokkal szemben. Ez pedig a július végi rajtaütésből is látszik, amiben a mali kormányerők és a Wagner komoly veszteségeket szenvedett.

A támadásnak van még egy érdekes motívuma. A csata után nem sokkal az ukrán katonai hírszerzés szóvivője úgy nyilatkozott, hogy

a lázadókat szükséges információkkal, de nemcsak információval láttuk el annak érdekében, hogy sikeres katonai művelet hajthassanak végre.

A mali kormány tiltakozott a szerintük a szuverenitásukat sértő beavatkozás miatt, és válaszul megszakította a diplomáciai kapcsolatot Kijevvel.

Fontos leszögezni, hogy független forrás ezt az információt egyelőre nem erősítette meg. Arra főleg nincs bizonyíték, hogy a „nemcsak információt” kiszólásban felvillantott esetleges ukrán katonai jelenlét valós lenne. Az azonban tény, hogy a francia Le Monde állítása szerint Kijev kiképzést ajánlott a tuareg lázadóknak. Az is tény, hogy az elmúlt időszakban Ukrajna megpróbál támogatást nyújtani azoknak a harmadik országoknak, amelyekben Oroszország – általában a Wagner által – katonailag jelen van. Az ukrán vezetés többek között tárgyalt a szudáni katonai juntával, amely a Wagner által támogatott RSF lázadói ellen küzd.

Rácz András biztonságpolitikai szakértő a 444-nek úgy nyilatkozott: orosz és ukrán zsoldosok már a Szovjetunió felbomlása óta jelen vannak harmadik világbeli országokban, éppen ezért annyira nem is elképzelhetetlen, hogy ukrán harcosok legyenek jelen Maliban.

Mivel a legtöbb hasonló esetről szóló híreket független források nem erősítik meg, így az sem kizárt, hogy mindez nem a valóság, csupán a háborús propaganda része: Kijev szeretne olyan képet mutatni, miszerint globálisan is képes csapást mérni Moszkvára. Rácz András azonban úgy véli, hogy a műveletek koordinálásában egészen biztosan kapnak ukrán segítséget a mali vagy éppen a szudáni erők. Azt azonban a szakértő is kétli, hogy a leterhelt ukrán erők komoly katonai vagy titkosszolgálati jelenlétet tartanának fenn Afrikában. Szerinte Kijev célja olyan rajtaütések támogatása lehet, amelyekkel minél nagyobb kárt okozhatnak az oroszoknak, ideértve az emberveszteséget is. Moszkva ugyanis rotálja az erőit: magasabb pozícióba például Ukrajnában általában olyan tiszteket neveznek ki, akik már szereztek tapasztalatokat Afrikában is.

Az eset kapcsán fontos tanulság, hogy amennyiben Oroszország továbbra is szeretne kiterjedt globális jelenlétet fenntartani, akkor az áldozatokat követel – nem ritkán emberáldozatokat. A blokkosodás és az új hidegháború hangozhatnak csupán retorikai fogásoknak, azonban a hasonló incidensek rámutatnak a dolog nagyon is kézzelfogható oldalára. Röviden: ha Moszkva különböző helyszíneken avatkozik be, akkor újabb ellenségeket szerez magának, és orosz katonák fognak meghalni még akkor is, ha hivatalosan „csupán” zsoldosokról van szó. A Wagner afrikai jelenléte hozzáférést biztosít bizonyos erőforrásokhoz, egyúttal lehetőséget nyújt lekötelezett kormányok támogatására. Az is kérdéses, hogy az antiimperialista imázs meddig tartható fenn. Mivel a nyugat-afrikai államok történelmi tapasztalata a nyugati, közvetlenül francia, gyarmatosítás, így egy ideig érthető, ha bárkit felszabadítóként fogadnak, aki a korábbi gyarmattartókkal szembeszáll. A szovjet örökség miatt az „imperializmus” és „kolonializmus” elleni harc testhezálló Moszkvának, legalábbis, ami a propagandát illeti: a francia nyelven Afrikában is terjeszkedő orosz állami média például könnyen tud hasonló toposzokat legyártani.

Ahogyan azonban a fentebb linkelt cikkünk is leírja, a Wagneren keresztül Moszkva egyre erősebb kontroll alá vonja ezen államoknak, köztük Malinak a gazdaságát és az erőforrásait. Nem nehéz ebben felismerni a modern, gazdasági gyarmatosítást. Miután ehhez, szintén a Wagner képében, katonai erő is társul, tényleg csak idő kérdése, hogy a helyi társadalmak mikor kezdenek az oroszokra is hódítókként tekinteni. Annyi biztos, hogy a tuaregeket és a berbereket erről már nem is kell győzködni. Ahogyan az is logikus, hogy a Moszkvával szembenálló országokban – köztük elsősorban Ukrajnában – ezek az erők szövetségesekre lelnek. Mindez tehát nem abba az irányba mutat, amelyet az orosz narratíva sugall, azaz a francia neokolonializmust felváltó stabil és oroszbarát afrikai kormányok felé, hanem sokkal inkább egy fragmentálódó, polgárháborúkba süllyedő Afrika felé. És ahogyan az a hidegháború idején is történt: a Nyugat és Moszkva most is meg fogja találni a támogatásukra nyitott érdekszövetségest az adott országokban.

Mindenhez hozzá kell tennünk azt is, hogy nevető harmadikként megjelent a régióban Kína is. Egyre több afrikai államban homályosítja el a kínai befektetések összege mind az amerikai és francia, mind az orosz gazdasági jelenlétet. Kína Kelet-Afrikában még inkább megvetette a lábát: itt több országban már vasutat és infrastruktúrát épít, sőt, Dzsibutiban létrehozta az ország első külföldi katonai bázisát is. A pénzügyi befektetéseik azonban Nyugat-Afrikában is egyre nagyobb összegekre rúgnak, és csak idő kérdése, mikor válnak dominánssá. A nyugati-orosz kötélhúzás tehát Peking kezére játszhat: nemcsak globálisan jöhetnek ki jól az új hidegháborúból, hanem az afrikai színtéren is.