1944 tavaszán Európa utolsó megmaradt zsidó közösségét üldözték el otthonaiból. A gettósított és deportált vidéki zsidóság megérkezése Auschwitz-Birkenauba a „végső megoldás” magyarországi végrehajtásának fő történeteként ismert. A tábor akkor működött a legnagyobb halálozási rátával – és állt legközelebb a modern, ipari népirtás koncepciójának megvalósításához –, amikor a magyar transzportok begördültek a fogadásukra épített rámpákra. Mindez meghatározza a magyar holokauszt egynemű képzetét. A zsidóellenes törvények és rendeletek, a gettósítás és deportálás története többnyire Auschwitzcal ér véget, és kevés szó esik arról,
Buchenwald sömmerdai altábora és a sömmerdai naplók szinte teljesen ismeretlenek a holokausztkutatásban. Számos olyan történet, amelyet a holokauszt részeként tartunk számon, valójában nem tárgya a tudományos elemzéseknek, mivel nem illeszkedik könnyen a „zsidókérdés végső megoldásáról” alkotott felfogásba. Azok a kényszermunkatáborok, ahol a naplóírás lehetővé vált, legfőképpen nem a megsemmisítést és az erőszak mélységeit, hanem a mindennapok kiszolgáltatottságát és monotonitását mutatják meg, ezért sokáig nem kerültek fel a kutatások horizontjára. Ezáltal a munkatáborokban írt naplókra sem terelődött figyelem. A kényszermunkatáborok történetét azért is kerülte a kutatói érdeklődés, mert érvként szolgált a megsemmisítő táborok és a gázkamrák létét tagadók számára. Auschwitzcal meg lehetett cáfolni a holokauszt-relativizálók állításait, a kényszermunkatáborokkal viszont nem.
A lengyelországi láger a szelekciót túlélt magyar zsidók számára a deportálás kezdetét és nem a végét jelentette. Mindez nem jelenti azt, hogy Auschwitz ne lenne jelen a sömmerdai naplókban. A lágervilág első megállója a munkaképtelennek ítélt családtagok, a gyerekek, az idős szülők, a beteg rokonok, az állapotos nők elveszítésének helyszíne volt. A krematóriumokból felszálló füst látványa és az égett emberi hús szaga olyan érzetegyüttest hozott létre, amely egyszerre hozta létre a megsemmisítés valóságát és annak felfoghatatlanságát. A lágernaplókba a holokauszt Auschwitzon túli, de nem Auschwitz nélküli történetei kerültek.
A sömmerdai kényszermunkatábor
A háború végi fegyverkezési program munkaerőhiánya felülírta a Harmadik Birodalom „zsidómentesítési” ideológiáját. Ez nem azt jelenti, hogy a zsidók megsemmisítéséről lemondtak volna, csak éppen ekkortól a végsőkig kizsákmányolható munkaerőként is tekintettek rájuk. 1944 júliusában – hat héttel az auschwitzi érkezésük után – mintegy 2000, többnyire kárpátaljai, kisebb részben Nagykanizsa és környéki nőt választottak ki munkára, köztük a naplóírókat. A magyar nők érkezésével jött létre Gelsenkirchen-Horstban Buchenwald sokadik altábora, amit a szövetségesek 1944. szeptember 11-én lebombáztak. Különböző német és magyar források 150–200 főre becsülték a bombázás halálos áldozatainak számát. A traumatizált túlélők egy részét – összesen 1293 nőt – lőszergyári munkára a thüringiai Sömmerdába szállították, ahol a gyár leállításáig dolgoztak. Az 1945. április 4-én gyalogmenetben elindított nőket a következő hetekben a szövetséges csapatok szabadították fel.
A fegyvergyárakhoz csatolt női munkatáborok némelyikében a munkakörülmények viszonylag elviselhetőbbek voltak a földalatti titkos üzemekhez képest, ahol főleg férfiak dolgoztak. A kényszermunkatábor nem jelentett biztos életben maradást, de – ahogyan Bella Gutterman könyvének címe jelzi – az auschwitzi gázkamrákhoz képest lehetett egy
keskeny híd az élethez.
Az idősebb német munkafelügyelők vagy az őrökként alkalmazott egykori Wehrmacht-katonák sok esetben – így Sömmerdában is – emberségesebbek voltak, mint a fiatal, már a nácizmus alatt felnőtt női SS felügyelők. Hivatalos jelentések szerint kilenc nő halt meg a sömmerdai altáborban, egyik sem kivégzés vagy halálhoz vezető erőszak miatt, ilyen esetről a túlélők sem számoltak be. A statisztikák azonban nem rögzítik a táborban született és meggyilkolt csecsemők számát.
A nagyobb túlélési esélyek mellett tágabb tere nyílt a kulturális és vallási tevékenységeknek is. Sömmerda a női kényszermunkatáboroknak csak az egyike volt, különlegességét az adja, hogy tudomásom szerint sehol máshol nem maradt fenn ennyi egykorú szöveg. A világban szétszóródó sömmerdai gyűjtemény darabjait ma magyar, izraeli és amerikai közgyűjtemények és a leszármazottak őrzik.
Monoton mindennapok
A spontán erőszak és a szelekció miatti félelem alóli felszabadulás és a gyári munka kiszámítható, strukturált mindennapokat eredményezett, szervezett tevékenységek, rutinok kialakítását tette lehetővé, ezek közé illeszkedett a naplókészítés és a naplóírás. Ez magában foglalta az anyagbeszerzés, az alkotás és a dekorálás folyamatait. A nők a gyár munkaerőforrásává váltak, de a gyárat ezáltal naplóik anyag- és eszközforrásává alakították át.
A naplóírás egy széles kulturális tevékenységbe illeszkedett. A thüringiai táborban 12 napló és további 12 versekkel, emlékkönyvi bejegyzésekkel, lágerújságcikkekel, imádságokkal megtöltött kis könyv készült. A 24 könyvet 17 olyan nőhöz tudjuk társítani, akik birtokosai, bizonyos esetben készítői voltak e tárgyaknak. A szövegek szerzőit tekintve azonban egy jóval szélesebb kör vett részt a láger kulturális életében. A naplóírás nemcsak elbeszélte, de alakította is a tábori életet. A kulturális élet szóbeli és írásos tevékenységei hatottak egymásra. A kiskönyveket egymásnak ajándékozták, a verseket nemcsak elszavalták, de le is másolták, a verses és emlékkönyvek kézről kézre jártak.
A holokausztkutatásban – ahogyan arra Anna Hajkova és mások rámutattak – a „kultúra mint ellenállás” leegyszerűsítő olvasat, amely figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az emberek különböző, gyakran eltérő okokból folytattak kulturális tevékenységeket. Ezen tovább mutatva a sömmerdai naplók azt bizonyítják, hogy nemcsak a naplóírás célja volt sokféle, de eleve már a naplókészítésben is számos, látszólag ellentétes tevékenység egyesült. A naplóvezetés egyrészt a nők cselekvőképességén, az anyagi környezethez való kreatív alkalmazkodásán alapult. Noha nem a fegyvergyár működésének akadályozása céljából, de a nők mégiscsak szabotáltak az anyaglopással. Ugyanakkor a németeknek végzett kemény munka – amit maguk kényszerkollaborációként határoztak meg – hozzájárulhatott a felügyelők és őrök engedékenységéhez, a kulturális tevékenységek megtűréséhez.
A sömmerdai kényszermunkások mindennapjait a több mint 7 hónapig tartó, kizsigerelő, de valamelyest kiszámítható kényszermunka keretezte. A náci hadiipari gépezet kiszolgálóiként A sömmerdai nőknek a kényszermunka monotonitásával kellett megküzdeniük és elbeszélhető történetbe szervezniük. A koncentrációs táborok foglyainak elbeszéléseihez képest e szövegek nem követnek meghatározott narratív mintákat, kevésbé strukturáltak és kevésbé épülnek tipikus referenciapontok köré. E viszonyok – a többnyire eseménytelen, ismétlődő szenvedésekkel teli mindennapok leírásán túl – tágabb teret engedtek az egyéni megfigyeléseknek és mondanivalóknak, amelyek középpontjában a szétszakított családok és szerelmek álltak.
A nácik nélküli világ fantáziái
A sömmerdai naplók és versek írói a deportálást mindenekelőtt családi tragédiaként élték meg. A bejegyzések sokszor az édesapáknak, férjeknek, udvarlóknak címzett, soha el nem küldött levelek fűzérei, amelyekben a múlt nosztalgiája és a jövő fantáziái váltakoznak. A naplók dekorációi hasonlóképpen a megszakadt kapcsolatot kívánják legalább képzeletben összefonni, a borítókon szereplő nevek a naplóírók vágyaiban egyesülő családokat szimbolizálják.
A hiányzó családtagok emlékét meghatározott momentumok erősítették fel a naplóírókban: valaki vonásaiban felfedezett hasonlóság, az időjárás változása, az ünnepek és évfordulók vagy éppen a sömmerdai civil lakosság látványa a láger és a gyár közötti menetelés alatt. Máskor egy érzet, egy hang, ami áttört a morajláson vagy egy testhelyzet elég volt ahhoz, hogy a szeretett személyekről szőtt fantázia elinduljon. K. Olga március végén lefeküdt egy padra a lágerudvaron és azt képzelte, hogy a zöld fűben fekszik a szeretett férfival:
Önkénytelenül kinyújtom a kezem, keresi a tiedet, (…) de hirtelen visszahúzom, mert kezem szúrós drótba akad s ráeszmélek a szörnyű valóra.
A naplóírók odaképzelik maguk mellé a távollévő szeretteiket, és eljátszanak a gondolattal, mit szólnának, ha látnák őket a mostani állapotukban, mit tanácsolnának nekik, amikor kétségek gyötrik őket. A férjeik nélkül maradt nőknek maguknak kellett döntéseket hozniuk és megoldásokat találniuk, a deportálás alatt pedig mindez szélsőséges élethelyzetekben vált szükségessé. A két világháború közötti, tradicionális családmodell felbomlására adott reakcióként a női naplók olykor a férfiak, a nőket biztató, értük aggódó társ vagy apa hangján szólalnak meg.
A holokausztra Alon Confino szerint a magyarázat nem abban rejlik, hogy mi történt, hanem abban, hogy mit gondoltak a nácik arról, ami történik éppen: nevezetesen egy apokaliptikus, ezeréves harc a zsidók ellen. A fő kérdés az, hogy a nácik hogyan teremtették meg a kulturális reprezentációk és társadalmi gyakorlatok olyan világát, amelyben a diszkrimináció, a deportálás és a megsemmisítés lehetővé, elfogadhatóvá és értelmessé vált. A náci fantázia elleni legnagyobb támadásként tekinthetünk arra, hogy zsidó nők az elvileg zsidóktól megtisztított Németország közepén verseket és naplókat írtak, azaz kultúrájukat ápolták, házasságról, családról álmodoztak – ezzel kijelölték a helyüket a múltban, a jelenben és a jövőben.
Magam is örömmel hallgattam, amikor a csáktornyai E. Erzsi hosszú életet, szép karriert és harmonikus házasságot jósolt a mocskos tenyeremből. Pedig hát, akkor, ott, nehéz volt mindezt elképzelni. Akkor már eleget hallottuk a híres auschwitzi találós kérdést: kapun megy be, kéményen száll ki. Mi ez? A Häftling.
P. Anna naplójának pár sora rávilágít a naplóíró fejében kavargó képzetek, vágyak és félelmek működésére: míg Anna a zsidók nélküli világ megvalósulásától félt, E. Erzsi a nácik nélküli világot olvasta ki tenyeréből. Confino könyvének címe és központi metaforája (World Without Jews) arra mutat rá, hogyan képzelték el a nácik a zsidók nélküli világot. A naplók erre válaszként egy nácik nélküli világról szólnak, értve ez alatt a naplóírók háború előtti múltját és az azutáni vágyott jövőjét.
A deportáltakra rendszerint túlélőkként hivatkozunk. A 20–30 éves naplóíró nők azonban nem túlélőként tekintettek magukra, hanem olyan fiatal nőként látták magukat, akik a háború előtti életüket akarták folytatni otthonaikban, a családjukkal. A naplóírók a családjukról szőtt fantáziáikkal és nosztalgiáikkal
Amikor e szövegek születtek, a népirtás jelentését, kiterjedtségét és mélységét nem ismerték. Ekkor még fel sem fogták, mi az, amit reményeik szerint túl fognak élni. A túlélés nem vált identitásuk részévé, mint a visszaemlékezők esetében. A naplók íróira még nem hatottak a későbbi évtizedekben megjelenő értelmezések, a kanonizált történetek és elbeszélésmódok, amelyek javarészt Auschwitz, az elkövetők és a nagypolitikai folyamatok köré szerveződtek. A naplóírás számukra a túlélés utáni világra való felkészülés eszköze volt.
A cikk szerzője történész, az írás a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj és az NKFIH Posztdoktori kiválósági program támogatásával készült.
