„Mi történt a lábaddal?”
„Egy szerb tank.”
„Akkor megszoktad már.”
„Igen. Harminc éve volt.”
„Acélból van?”
„Nem, titániumból. Az illesztések szarok.”
A műláb tulajdonosa Zlatan Kovachich. A bihácsi pláza alagsori kávézójában ültünk, a nap lebukott a hegyek mögé. A kávézó ablakai a parkolóra néztek. Az odakint gyülekező migránsoknak látszott a lehelete a levegőben.
Napközben tavasz volt Bihácson, de az éjszakával visszatérő fagy mindenenkivel tudatta, február végén járunk.
Zlatan elhúzta a cipzárt az övtáskáján, elővette a pisztolyát, és az asztalra dobta. Nem volt egyértelmű, hogy a bosnyák humanitárius aktivistának az interjúból lett elege, vagy egyszerűen csak jelezni akarta, hogy van nála fegyver.
„Minek a pisztoly?”
„Az Alibabák miatt.”
Nem volt időm, hogy rákérdezzek, kik azok az Alibabák, vagy arra, hogy miben segít ellenük, ha az ember kiteszi a pisztolyát az asztalra egy kávézóban, mert a társaság tagjai elnyomták a cigarettáikat, felhajtották a kávét, és elindultak a kijárat felé.
„Megyünk a dzsungelbe” – mondta Zlatan. „Jöhettek ti is.”
Összenéztünk Edvin Zulic bosnyák újságíró kollégámmal, majd mentünk a féllábú után.
„Zlatan nagyszerű ember, csak meg kell szokni a modorát” – súgta Edvin, mielőtt kiléptünk a pláza ajtaján.
Egy hidegháborús katonai terepjáró állt a parkolóban, járó motorral és felkapcsolt reflektorokkal. Hátra ültem, a kispadok és a mentős felszerelések közé.
„Csak a kaszni az eredeti a Steyr Puch-ból, már Opel motor van benne” – magyarázta Zlatan. „Csak mi tudunk felmenni a hegyre, vagy mélyen bemenni az erdőbe, a rendőrség is minket hív menteni” – tette hozzá.
Hosszasan kanyarogtunk a szerpentineken a vaksötétben. Földúton vágtunk keresztül, az erdőben vadállatok szeme villant.
„Azért van nálam fegyver, mert vannak fegyveres bűnözőcsoportok a migránsok között. Engem is fenyegettek már, és a családomat is.”
„Most hová megyünk?”
„Megnézzük, kiket löktek ma este vissza.”
A terepjáró megáll egy elhagyatott tanyánál a horvát határ mellett. Eldobált ruhák, cipők, és hálózsákok fekszenek odabent a döngölt földön, a levegőben még érezni az égett fa szagát.
„Úgy tűnik elindultak a Lipa táborba” – mondja Zlatan, senkit sem találunk ugyanis ott. Visszamegyünk a plázához. Húsz fős migránscsoport üldögél a parkolóban. Zlatan kiugrik a kocsiból.
„Game?” – kérdezi az embereket. Egy harminckörüli pakisztáni férfi, a vezető, azt mondja, igen.
„Kell élelem, ruha, hálózsák?”
A pakisztáni a kezével mutatja, hány hálózsák kellene. Zlatan telefonál, néhány perc múlva megérkezik egy kisbusz. Takarókat, bakancsokat, télikabátokat osztanak szét a migránsoknak.
„Ezek ma megpróbálnak átkelni a hegyen Horvátországba” – mondja Edvin. A hegyekben még egészen biztosan fagy.
„Nincsenek olyanok, hogy illegális emberek” – magyarázza Zlatan a hitvallását, miután befejeződik az osztogatás. „Ezek az emberek mindenképpen nekivágnak. Rendes kabát, cipő nélkül esélyük sincs átkelni.
Nem az illegális hattárátlépést támogatjuk, azt akarjuk, hogy senki se haljon meg.
„Egyébként sokan halnak meg?”
„Nem sokan. Ha nem rabolják el őket az Alibabák, és a horvát határőrökbe futnak bele, azok csak meztelenre vetkőztetik őket, megverik, elveszik mindenüket, majd visszalökik őket hozzánk. Van, hogy a folyóba lökik őket, fulladt már meg így ember.”
„A horvát határőrök?”
„Persze. Maszkban, rang- és minden azonosító-jelzés nélkül.”
„Biztos, hogy a horvát határőrök?”
„Ki más csinálná?”
A migránsok csoportja közben harminc főre duzzadt. Egyetlen nő volt közöttük, egy nepáli lány. Abban maradtunk, követjük őket a harminckilométeres sétán. Valahol az erdő szélén veszítettük el a csoportot, hajnali egykor. Edvin azt mondta, jobb, ha nem megyünk utánuk.
„Az egy dolog, hogy ha elfognak minket is megvernek, és visszalöknek a túloldalról, de téged még ki is tiltanak a bosnyák hatóságok az országból.”
Miliciák a határon
Változik a balkáni migrációs útvonal, ezért utaztam Bihácsra.
Az útnak eredetileg két iránya volt: az egyik Szerbián keresztül Magyarországon ért az Európai Unióba, a másik a Bosznia-Hercegovina Szövetségi Köztársaságon keresztül Horvátországba, majd onnan Szlovéniába.
A szerb hatóságok tavaly jelentős erőket vezényeltek a magyar határszakaszhoz, ez pedig megmutatkozik már a statisztikában. A 2015-ös menekültválság óta nem érkezett hazánkba ilyen kevés migráns Szerbiából.
A szerb rendőrség azért vonult le a határhoz, mert kezdeni kellett valamit a rohamosan romló biztonsági helyzettel. Felfegyverzett csempészbandák Kalasnyikovval rendezték nézeteltéréseiket az erdőben: a lövöldözések napi szintűvé váltak.
A pesszimistább politikai elemzők szerint a hatóság levonulása a határhoz szerb belpolitikai húzás volt, hogy lecsillapítsák a kedélyeket, a rendőrség azonban maradt a választások után is.
Egyértelműnek tűnt, hogy a szerb-magyar határról hiányzó migránsok a balkáni út déli határán jelentkeznek többletként.
„Szóval meg akarod írni a horvát Varjúkirályt?” – kérdezte Xenia Detoni, a horvát fordítóm, amikor felhívtam telefonon, és a segítségét kértem.
A 2020-ban megjelent könyvem arról szól, hogyan szerveződik milícia a magyar határon: a tagok meztelenre vetkőztetik, megverik, és visszalökik a migránsokat Szerbiába.
A Varjúkirály horvátul is megjelent, Xenia pedig azonnal összekötött a horvát 24sata tényfeltáró portál újságíróival. Volt valami egészen hátborzongató a horvát újságírók segítőkészségében. Félreértés ne essék, az életemben nem segítettek nekem annyit egy riporthoz, mint Zágrábban. Attól volt hátborzongató, hogy akikkel beszéltem olvasták a könyvemet, ha pedig nem, Xenia tett róla, hogy ismerjék, miről szól. Úgy kezeltek, mint aki előre látta volna, mi lesz a következménye a menekültválságnak és a rá adott válaszainknak a régióban.
„Honnan tudtad, hogy ez lesz?” – kérdezte egy újságíró kolléga egy kávézóban, Zágráb belvárosában.
„Nem tudtam.”
„Ez lett.”
A nemzetközi sajtó hónapok óta foglalkozik a bosnyák-horvát határon zajló incidensekkel. Minden héten meztelenre vetkőztetett, kifosztott migránsok vonulnak vissza a horvát határról. A drónfelvételek, és az áldozatok beszámolói alapján, azonosító-jelzés nélküli, maszkos, paramilitáris csoportok verik a migránsokat, meglepően jól szervezetten.
Arra azonban, hogy ezeknek a csoportoknak közük lenne a horvát rendvédelmi erőkhöz nincs bizonyíték. Mondjuk, az utam során csak olyanokkal találkoztam, akik azt gondolták, hogy a horvát rendfenntartó erők túlórázik a határ menti hegyekben.
Migránsszótár
Bihács egy ötvenezer fős kisváros Bosznia-Hercegovina Una-Szana kantonjában. Hegyek és folyók veszik körbe.
A 2015-ben kezdődött menekültválság miatt került a nemzetközi hírekbe. Százezrek érkeztek a balkáni úton, hogy átkeljenek az EU-ba.
Ekkor jöttek létre – külföldi adományokból – az olyan civil segélyszervezetek például, mint a féllábú Zlatan Kovachich álltal vezetett SOS BIHAC. Mindent elmond a krízis mértékéről, hogy a főleg Németországból érkezett segélyből az SOS BIHAC négy teljesen felszerelt mentőautót tart fent, míg a bihácsi városi kórház kettővel gazdálkodik.
A krízis, bár intenzitása csökkent az elmúlt években, végérvényesen rányomta a bélyegét a kisvárosra.
A „Game” azt jelenti: valaki nekivág az illegális határátlépésnek. „Alibaba” azokat a külföldi migránsokat jelöli, akik felfegyverkezve prédálják a többi migránst. Minden külföldi „baji”, azaz testvér.
Az illegális migráció pedig a legjövedelmezőbb üzlet a régióban, messze maga mögé utasítva a kábítószerkereskedelmet. Úgy működik, mint a szolgáltatóipar: mindenki a pénztárcájához mérten tud vásárolni.
Embercsempészet mint szolgáltatóipar
„Honnan jöttél?”
„Deir Ez Zor-ból.”
„Mióta vagy itt?”
„Hat hónapja.”
„Hányszor próbálkoztál a Game-mel?”
„12-szer.”
„Sok az Alibaba a táborban?”
„Vannak.”
„Milyen nemzetiségűek?”
„Te rendőr vagy?”
„Nem.”
„Afgánok. Mindig az afgánokkal van a baj. Te egyiptomi vagy?”
„Nem. Magyar.”
„Akkor miért beszélsz egyiptomiul?”
„Kairóban élek.”
„Kérsz teát?”
„Igen.”
„Ahmed, főzz egy teát az egyiptominak.”
Ez a beszélgetés már a Lipa menekülttábor előtt zajlott le egy magát Mohamednek nevező vékony szír fiú, és közöttem.
A menekülttábort az ENSZ-szervezet IOM (Nemzetközi Migrációs Szervezet) tartja fent. Egy sáros földúton lehet elérni az erdő közepén, úgy harminc kilométerre Bihácstól. Ez a tábor ad helyet a családnélküli férfiaknak. Szögesdrót veszi körül, fegyveres őrök vigyázzák. 2020-ban a tábor több épülete gyújtogatás miatt leégett. A tűznek mára már nem maradt látható nyoma, mindent helyreállítottak.
A bejárattal szemben bádog építmény áll, az oldalán kézzel írt cégér: „Game Shop.” Férfiak guggolnak az árnyékában. Szíriaiak, tunéziaiak, algériaiak, afgánok és pakisztániak várnak klikkekben, nemzetiség szerint elkülönülve. Félóránként befut egy taxi Bihácsról, ilyenkor heves alkudozás veszi kezdetét.
A „Game Shop” mellett egy névtelen kávézóban beszélgettem a migránsokkal. Az elmondásuk alapján, melyet később a bihácsi humanitárius munkások és néhány bosnyák rendőr is megerősített, összeállt, mi is a játszma Boszniában.
Az illegális határátlépés királya kétségtelenül a főállású embercsempész. Bejáratott útvonalokon 3500 euróért viszik át kisbuszokkal azokat a szerencsétleneket, akik ki tudják fizetni. Náluk a legkisebb a lebukás veszélye, az árban pedig a célállomás értendő, ami a legtöbb esetben Olaszország vagy Németország. Általában több szállal kötődnek a szervezett bűnözéshez.
„Taxi Game” – nek nevezik a migránsok határhoz szállítását a menekülttáborból, egy taxi körülbelül 150-200 euróért fordul. Így nyer értelmet, miért működik tizenöt taxitársaság Bihácson. Heti két fuvarral az átlagfizetés négyszeresét tudják hazavinni a sofőrök .
A menekülttábor mellett találkoztunk arab taxiügynökkel is. A szakállas, negyvenes férfi jutalékot kap minden leszervezett fuvar után.
A taxi útja a határ mellett ér véget. Amennyiben a kliensek ki tudják fizetni (az ár körülbelül 1000-1500 euro) egy professzionális, helyi sétáltató viszi át őket a határon. Ha nem, egyedül kísértik meg a szerencséjüket.
Beszéltem olyan migránssal, akit ott szedett össze, és toloncolt vissza Boszniába a horvát rendőrség.
Az átjutás minden esetben szerencsejáték, ezért nevezik játszmának. A migránsok akkor fizetnek, ha elérték a céljukat. A legtöbbször letétbe helyezik a pénzt valakinél a táborban, ezt preferálja a szervezett bűnözés is. Az Europol figyeli a pénzmozgást az olyan nemzetközi pénzküldő cégeknél, mint a Western Union.
Mivel minden szolgáltatás jelentős összegbe kerül, megjelentek a Lipa tábor körül a fegyveres, migránsokból szerveződött bűnözőcsoportok.
A Boszniában használt elnevezésük az Ezeregy Éjszaka Meséiből származik. Bár az eredeti történetben Ali Baba egy szegény és tisztességes favágó, aki véletlenül megtalálja a negyven rabló titkos rejtekhelyét és így gazdagszik meg, az illegális migrációban mindenki rablóként használja a nevét.
Az „Alibabák” a legtöbbször a többi migránst terrorizálják. Gyakran teljes csoportokat rabolnak el. A bosnyák sajtót például bejárta egy videó, amin meztelenre vetkőztetett emberek fekszenek egymás mellett a földön, miközben késsel vagdossák vagy verik őket. Bihács központjában lövöldözés is volt – két rivális bandatag lőtt az egymásra a nyílt utcán. Az egyikük a fejébe kapta a golyót, és azonnal szörnyet halt.
Az elrabolt emberektől váltságdíjat követelnek: fel kell hívniuk valakit „otthon”, hogy küldjenek pénzt. A szervezett bűnözés előszeretettel használja őket elrettentésre vagy behajtásra.
Negyven rablók
Már három napja interjúztam Bihácson, amikor Edvin egy elhagyott víztoronyhoz vitt. Kora reggel volt, köd. Vasúti síneken vágtunk keresztül, ropogott a lábunk alatt a műanyagszemét. Vaslépcső vezetett fel a toronyba. Az emeleten eldobált ruhák és hálózsákok, szemét.
„Baji, Baji!” – kiabálta Edvin, de senki sem mozdult meg a takarók alatt.
„Biztosan játszmában voltak tegnap, és most alszanak. Nem baj, majd visszajövünk este.”
Eszem ágában sem volt találkozni az Alibaba-csoportok egyik tagjával, a véletlen rendezte így.
Dél körül találkoztunk Zlatan Kovachich-csal, és együtt ebédeltünk. Edvin elújságolta neki, hogy migránsokat talált a víztoronyban. „Óvatosan, mert azok Alibabák” – figyelmeztetett Zlatan.
„Ugyan már, nem lesz semmi baj” – mondta Edvin. Nem tudom, miért hagytam rábeszélni magam a dologra.
A telefonjainkkal világítottuk az utat a sötétben a víztoronyhoz. Edvin bekiabált az ajtón, de senki sem válaszolt. Már indultunk vissza a kocsihoz, amikor egy férfi lépett ki a bokrokból. Edvin a tárgyra tért.
„Te Alibaba vagy?” – kérdezte, és cigarettával kínálta a férfit. Én fogtam a fejem.
„Nem.”
Nincs ember, aki arra a kérdésre, hogy rabló vagy-e, igennel válaszolna. Mással próbálkoztam.
„Afganisztáni vagy?”
„Igen.”
„Mióta vagy Boszniában?”
„Nyolc hónapja.”
„Miért jöttél el Afganisztánból?”
„A tálibok miatt. Meg akartak ölni.”
„Miért?”
„Mert az Afgán Nemzeti Gárda tagja voltam.”
„Hivatásos katona vagy?”
„Igen.”
Nyilvánvalóan esélyem sem volt leellenőrizni bármelyik állítását, mindemellett elgondolkoztam azon, hogy mióta az Egyesült Államok kivonult Afganisztánból, és a tálibok visszavették a hatalmat, egészen biztosan tízezrek jöttek el az országból, akik korábban együttműködtek az amerikaiakkal, például az álltaluk felállított afgán nemzeti hadsereg tagjai voltak. Nem kérdés, hogy a tálibok tisztogatnak Afganisztánban, ez betonozza be a hatalmukat. Az azonban kérdés, mit kezd magával egy afgán férfi külföldön, akit hazájában fegyverforgatásra képezték ki, és máshoz tulajdonképpen nem ért.
Az Egyesült Államok kivonulása Afganisztánból nagy számú, harci tapasztalattal rendelkező, pénztelen zsoldost eredményezett Európában. Erre utal, hogy mind a magyar-szerb, mind a boszniai lövöldözések résztvevői túlnyomó részben afgán nemzetiségű férfiak voltak.
Miután elköszöntünk a Bajitól, Edvinhez fordultam.
„Honnan tudod, hogy Alibaba?”
„Őt biztosan nem fogták meg, mert már Szarajevóban lenne. Itt akart maradni Bihácson. Egyébként kés volt az oldalán.”
„Nekünk is ugorhatott volna.”
„Dehogy. Van nálam pisztoly. Ez itt Bosznia.”
Politika és bevándorlás
Az ENSZ Nemzetközi Migrációs Szervezete (IOM) 2023-as statisztikája alapján már érezhető, hogy a szerb hatóságok légmentesen lezárták a balkáni út magyarországi kijáratát. Eszerint tavaly 26 százalékkal nőtt a Boszniába érkező migránsok száma, és mivel nagyon úgy tűnik, hogy a szerb rendőrség marad a magyar határon, ez a szám akár a duplájára is emelkedhet az idén.
Arról, hogy mi a szerb politika célja a magyar határszakasz kiemelt védelmével, megoszlanak a vélemények. Zlatan Kovachic szerint Szerbia csakúgy, mint Oroszország és Törökország, nyomásgyakorlásra használja a migrációt: azzal, hogy Bosznia-Hercegovina felé nyomja a migránsokat feszültséget hoz létre az amúgy is törékeny szövetségi államban. Célja, hogy a kialakuló káosz ürügyet adjon a szerbek lakta Republika Srpska Szerbiába olvasztására.
Párducz Árpád, a Migráció Kutató Intézet Balkán-szakértője szerint azt nem lehet kijelenteni, hogy Szerbia a migrációt politikai nyomásgyakorlásra használná, sokkal inkább tűnik úgy, hogy csakúgy, mint Magyarország, Szerbia sem akar migránstömegeket a területén. Az idegenektől való félelem könnyen szavazatokra váltható Kelet-Európában.
Párducz hozzátette: tény, hogy a Republika Srpska, azaz a boszniai föderáció szerb része – követve a szerbeket – bejelentette, hogy egyetlen menekülttábort sem hajlandó üzemeltetni a területén, és nem fogadja vissza a területéről Bosznia-Hercegovinába lépett migránsokat. Ez óriási terhet ró az amúgy is forráshiánnyal küzdő szövetségi hatóságokra.
Nyárra összeomlunk
„Nehéz év lesz ez nekünk” – mondta Daniel Trivunic boszniai határőrparancsnok a Velika Kadusa határátkelő épületkomplexumában az eligazításon. A határőrség engedélyezte, hogy csatlakozzak egy határjárőrhöz. Egy bosnyák és egy horvát határőrrel ültem egy asztalnál, készültünk kimenni a zöldhatárra.
„Tudja, azt reméltem, hogy kemény tél lesz, legalább mínusz húsz fokkal a hegyekben, és az amúgy is túlterhelt embereim pihenhetnek egy kicsit. Nem így történt. Már most maximális kapacitáson van a Lipa tábor, gyakorlatilag az üresen érkező buszok emberekkel tele mennek vissza a szarajevói menekülttáborba, ennyi olyan migráns jelentkezik nálunk minden nap, aki nem tudta átlépni a határt. Bihácson már nincs kapacitásunk, és még csak tél van. Ha ez a tendencia folytatódik, a turistaszezonra mind a kiépített határátkelőknél, mind a zöldhatáron el fogjuk veszíteni az ellenőrzést a migráció felett.”
„A sajtó tele van az úgynevezett visszalökésekkel a horvát oldalról. Többek között olyanról is hallottam, megverik, kifosztják és meztelenre vetkőztetik az embereket, úgy küldik vissza Boszniába.”
„Nézze, nincs semmilyen bizonyíték, hogy ez a horvát határőrség lenne. Tény, hogy a horvát fegyveres szervek nagy erőkkel vannak kint a határon, és valóban voltak erőszakos incidensek, de nincs rá bizonyíték, hogy ők követték volna el. Egyszerűen próbálják ellenőrzés alatt tartani a határszakaszt.”
„Milyen a viszonyuk a horvát partnerszervezetekkel?”
„Nélkülük már elveszítettük volna az ellenőrzését. Ez kifejezetten jó kapcsolatot jelent. Az Una-Szana kanton hatóságai mellett a horvát határvédelemmel például közös járőrözéseket hajtunk végre, és folyamatos az információcsere is. A horvát határőrök körülbelül tízszer többen vannak, mint mi, és az EU-nak köszönhetően jobban felszereltek.”
„Mire lenne a leginkább szükségük?”
„Emberekre. Az illegális migrációban, mint iparban, mindenki érintett Bosznia-Hercegovinában. Ez azt jelenti, hogy egyre többen kapcsolódnak be, miközben a határvédelmi szervekhez minden évben egyre kevesebben jelentkeznek. 2026-ra, amikor a mostani állomány jelentős része nyugdíjba megy, nem lesz utánpótlás. Félre ne értsen, eszközökre is szükségünk lenne, például nagy látótávolságú éjjellátó kamerákra, de mindez semmit nem ér, ha nem lesz ember, aki kezeli.”
„Gyakoriak az összetűzéseik a migránsokból szerveződött bűnbandákkal?”
„Amikor meglátnak minket menekülnek.”
„Mit gondol arról, hogy politikai oka van annak, hogy Szerbia lezárta a balkáni útvonal északi kijáratát, és a szövetségi állam felé irányítja a migrációt?”
„Katona vagyok. Nem foglalkozom a politikával. Mindemellett hallottunk híreket, hogy az az afganisztáni bűnözői csoport, ami a magyar-szerb határon tevékenykedett átette a székhelyét Bosznia-Hercegovinába.”
„Tényleg történnek emberrablások?”
„Egyszer riasztottak minket, ahol egy barlangban találtunk három migránst, akik azt állították, elrabolták őket.”
„Azt mondja, hogy a Lipa táborba már nem tudnak elhelyezni senkit. Várható, hogy a szarajevói táborok kapacitása is kimerül?”
„Igen. Ez pedig illegális táborokat jelent majd a dzsungelben. Humanitárius krízist. A szervezett bűnözés már most toborozza a kábítószerfüggőket, olyanokat, akiknek nincs mit veszíteniük. Minden héten találunk buszokat a hegyekben, és előfordul, hogy egyszerűen nekihajtanak és áttörik a sorompót a kiépített határátkelőnél.”
Járőrözés az aknamezőn
A bosnyák határőr csőre tölti a Steyr Aug gépkarabélyát, a horvát határőrnő az oldalfegyverét. Indulunk a dzsungelbe. A kifejezés szintén a migránsválsággal került a nyelvbe. Az erdőt és a hegyeket jelenti. Egy kisbusszal indulunk a határhoz. A háború előttről maradt repülőtéren hajtunk át, amíg a hegyek aljához érünk. A délszláv háború előtt vadászgép hangárokat vájtak a hegybe. A szerbeknek az első dolguk volt felrobbantani, amikor kitört a konfliktus. Az illegális határátlépők és a csempészek előszeretettel használták a járatokat, mert könnyebben értek át a határ túloldalára. Az erdőnek ezt a részét tarra vágta a horvát határőrség, hogy jobban lássák a mozgást. Olyan, mint egy nyílt seb a hegy oldalában.
„A barlangok tele vannak medvékkel” – mondja a bosnyák határőr. Sem ő, sem a horvát kollégája nem akarta, hogy leírjam a nevüket. A fákon vörös, halálfejes táblák hívták fel a figyelmet az aknaveszélyre.
„Lehetőleg maradjon mellettünk. Még mindig tele van az erdő aknákkal.”
„Sok migráns lép aknára?”
„Boszniában még nem volt incidens. Horvátországban már haltak meg így. Nagyobb problémát jelentenek a bűnbandák és az erdők.”
Odaérünk a barlanghoz, ahonnan néhány hete a bosnyák rendőrség kiszabadította a túszokat. A határőrök a fegyverükkel vizsgálják át, de elhagyott hálózsákokon, és eldobott török útleveleken kívül semmit sem találnak.
„Tömegesen indulnak a szírek Törökországból. Nem akarják, hogy visszatelepítsék őket Szíriába.”
„A kapitány azt mondta, hogy amikor meglátják a hatóságot, a bűnözök menekülnek. Önök ketten vannak. Mi lesz, ha magukra lőnek?”
„Majd visszalövünk” – felelte sztoikusan a határőr.
A nappali műszak alatt egyetlen migránst sem találunk. Az útvonalukat azonban nem lehet eltéveszteni. Szemét és kiégett vadászházak szegélyezik az utat, eldobott útlevelek, ruhák. Délután négykor értünk vissza a határállomásra. Búcsúzás előtt valaki azt mondta, hogy éjszaka sokkal több az akció, de meg kell értenem, senki sem akarta, hogy egy külföldi újságíró esetleg bajba kerüljön. Azt nem részletezte, milyen bajba is kerülhetnék.
„Komoly bajok lesznek az idén” – ezzel búcsúzott tőlem a két határőr.
Beültem a kocsimba, és elindultam Magyarország felé. Zágrábtól úgy harminc kilométerre az autópályán index nélkül elém vágott egy régi Opel. Százhatvannál kaptam félre a kormányt, a kocsim háromszor perdült, és beleállt az autópálya mellett futó patakba.
Xénia fia jött értem, és vitt vissza Zágrábba.
Ha segíteni szeretné a minőségi újságírást, a 24.hu-t, kérjük, regisztráljon, hogy az miért jelentős támogatás, arról ebben a cikkben írtunk. Akik az applikációban olvasnak minket, a jobb felső sarokban tudnak regisztrálni, akik mobilweben vagy desktopon olvasnak minket, azok pedig itt is megtehetik:
REGISZTRÁLOK
