Szakakini egyike Kairó számtalan szegénynegyedének. Betonhidak futnak a benzingőztől megfeketedett házak fölött. Az utcán nincs közvilágítás. A szálló por megcsillan az autók lámpáin a sötétben, keveredik a rothadó szemét szagával. Sok szudáni menekült él ebben a negyedben, mert itt található a Szent Szív római katolikus templom, ahová a gyerekeik iskolába járnak, és ahol minden nap ételt osztanak. Családlátogatásra mentem a papjukkal.
„Tedd el a kamerádat, és akkor vedd elő, ha szólok” – mondja Claude atya, miközben kivilágítatlan autók között vágunk át a kétsávos utcán. Civilben van, nem mondanám meg róla, hogy pap. A szudániak persze tudják. Azt is, hogy Csádban született. Ezért lehet a legnyomorultabbak papja Kairóban. A személye felülírja a törzsek közötti gyűlöletet, amit mindenki az anyatejjel szív magába Szudánban.
Sétálunk a nyomornegyed szíve felé. Szűk utcákon vágunk keresztül, a nedves föld cuppog a talpunk alatt, és halomban áll a szemét. Fekete férfiak guggolnak sötét alagsorok lejárata előtt. Szemük fehéren villan a sötétben. Lassan, gépiesen köszönnek, de nem állnak fel, hogy kezet fogjanak a pappal.
„Már mind részegek” – súgja Claude atya. „Ahogyan romlik a helyzet, egyre többen isznak a közösségből.”
„A férfiak?”
„A nők is.”
Piszkos műanyag palackokból isszák az ergit a szudáni menekültek. A 80 fokos töményszeszt datolyából kotyvasztják házilag Szudánban. Sűrű, tejszerű és gyilkos folyadék. Eszméletvesztés céljából issza az ember.
„Még a templom előtt is árulták, mielőtt el nem zavartam őket. Rendőrökkel kellett fenyegetőznöm” – meséli Claude atya, miközben kiérünk a sikátorból.
„Már nem árulják?”
„Nem a templom előtt.”
Kamaszok csoportja áll körben és beszélget előttünk. A levegőben hasis szaga. Köszönnek a papnak, és kezet fognak vele.
„Mind nálam járt általános iskolába. Most itt bandáznak, és terrorizálják a közösséget. Ahogyan romlik a helyzet, egyre több az ilyen banda.”
„A rendőrség nem tesz semmit?”
„Nem, amíg nem egyiptomitól lopnak. Egyébként ismernek már a rendőrőrsökön.”
„Miért?”
„Mert általában engem hívnak, ha bevisznek valakit. A legutóbb néhány diáklányt tartóztatott le a rendőrség, mert szelfiztek, és ez nem tetszett egy egyiptomi nőnek. Azt hitte, hogy őt fényképezik, és szólt a rendőrségnek. Két napon keresztül könyörögtem, hogy ne toloncolják ki a kislányokat az országból.”
„Kitoloncolások vannak?”
Persze. Túl sok már a menekült, és mivel az egyiptomiak sem élnek valami jól, egyre nagyobb a feszültség.
„Korábban sem volt valami rózsás a helyzet.”
„A polgárháború Szudánban mindent megváltoztatott.”
2019 karácsonyán találkoztam először Claude Ondogan atyával. A legszegényebbekről akartam írni Kairóban, és a szudániak már akkor is azok voltak. Főleg nők érkeztek a gyerekeikkel az országból akkoriban, menekülve a törzsi villongások, az éhezés, az erőszak minden formája elől. Modernkori rabszolgaként dolgoztak Egyiptomban, napi három étkezésért és szállásért. A riportom arról szólt, hogyan vezette be a reggeliztetést Ondogan atya az általános iskolában. A gyerekek nem bírták végig ülni az órákat, mert éhesek voltak. Neki kellett megetetnie őket.
Már akkor is komplett családok aludtak a templomban, mert nem volt hová menniük, és minden vasárnap ételt osztottak a mise után.
Tavaly Ondogan atyát áthelyezték egy gazdag környéken található templomba Kairóban. A püspökség döntése érthető: a hét nyelven beszélő, negyvenhét éves pap született problémamegoldó, jól fog navigálni a külföldi diplomaták és a gazdag afrikaiak között. Mindenki – beleértve engem is – azzal ugratja, hogy előléptették. Ő nem éli meg így, és amikor teheti, visszajár.
„Egyszer, még a Covid alatt elfogyott a kenyér a parókián. Fogtam magam, és elmentem a piacra az éjszaka közepén. A boltban egy szudáni nő állt előttem, aki kétségbeesetten próbált alkudozni egy dobozos tejre. Az eladó hajthatatlan volt, felém fordult, és megkérdezte, mit szeretnék. Ismertük egymást, évek óta hozzá jártam vásárolni. A nő ott ült a földön a bolttal szemben, amikor kimentem, és keservesen zokogott. Megkérdeztem tőle, hogy mi a baj. Azt mondta, hogy mivel napok óta nem evett, elment a teje, és nem tudja szoptatni a gyerekét. Erre kellett volna a dobozos tej. Elszégyelltem magam, vettem egy karton tejet, és a kezébe nyomtam. El is felejtettem az egészet. Hat hónappal később észrevettem egy asszonyt, kisgyerekkel a karján, ahogyan felém mutogat a templom udvarán. Odamentem, mire azt mondta, csak azt meséli a gyereknek, hogy én mentettem meg az életét. Hiába magyaráztam, hogy csak vettem egy pár doboz tejet, a többi az Isten volt, az asszony hajthatatlan maradt. Nem tudod csak úgy otthagyni ezeket az embereket.”
Elhaladunk egy kapualj mellett. Kisminkelt nők mély dekoltázzsal fordítanak hátat, és mennek vissza a lépcsőház sötétjébe, amikor meglátják a papot. A külvárosi italmérések már a forradalom előtt is tele voltak szudáni prostituáltakkal. A rabszolgának érkezett nők hamar felismerték, hogy a szex többet fizet.
Azt hiszik, hogy haragszom rájuk, és szégyellik magukat
– magyarázza Ondogan a jelenetet. „Isten megbocsát érte nekik, maguknak nem tudnak megbocsátani.”
A szudáni menekültek helyzete sosem volt rózsás Egyiptomban, de a helyzet drasztikusan romlott az elmúlt években. 2023-ban polgárháború robbant ki Szudánban. A brutális konfliktus messze alulreprezentált a nemzetközi médiában, ahogy a humanitárius krízis is, melyet okozott.
„Onnan tudtuk, hogy nagy a baj, hogy egy tűt nem lehetett leejteni a templomban. Több ezer ember várt tőlünk segítséget hirtelen minden héten. Erre nem voltunk felkészülve.”
„Ennyi katolikus él Szudánban?”
„Nem. Gondolom, csak elterjedt a híre, hogy próbálunk segíteni.”
„Muszlimok is jöttek?”
„Nem tudom.”
„Nem kérdezte meg?”
„Nem.”
„Miért nem?”
„Mert ellentmondana a szeretet parancsának.”
A polgárháborúval beözönlő menekültek száma jelenleg meghaladja a négymilliót Egyiptomban a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) adatai szerint.
Musztafa Madbuli miniszterelnök egy sajtónyilatkozatában körülbelül kilencmillió külföldire becsülte az Egyiptomban élő menekültek számát – és ezzel párhuzamosan bejelentette, hogy Egyiptom a továbbiakban minden migránst dokumentálni fog, ami
Egyiptom mindig is nagyvonalú volt a menedékkérőkkel. Nincsenek menekülttáborok az országban, a bevándorlási törvény is „vendégként” hivatkozik az itt élő külföldiekre. Igaz, Egyiptom nem szervezi meg a menedékkérők ellátását, de az ENSZ zavartalanul működik az országban. Az oktatás és az egészségügy is bárkinek a rendelkezésére áll, aki ki tudja fizetni.
A 2023-as szudáni menekülthullámra azonban nem voltak felkészülve az egyiptomi hivatalok. Ezt személyesen is megtapasztaltam, amikor a tartózkodási engedélyemet mentem intézni. A modern épület előtt már a reggeli nyolc órai nyitáskor is több ezres tömeg várakozott, szinte teljesen megbénítva az ügyintézést.
A kormányzat tavaly a bevándorlási törvény szigorításával próbálta kezelhető keretek közé szorítani az országba özönlő tömegeket, a tartózkodási engedélyek megszerzése nehezült, bekerült a kiadás feltételei közé például az, hogy az engedélyek díját dollárban vagy euróban kell megfizetni. Ez óriási terhet ró az országban élő szudániakra. Valutához ugyanis szinte lehetetlen legálisan hozzájutni az országban. Virágzik a feketepiac, ahol másfélszereséért váltják a dollárt a hivatalos árfolyamhoz képest.
„Lakhatás, étkezés, orvosság. Ennek a megszervezésével telnek főleg a napjaink” – mondja Claude atya. „Az egekben van az albérletek ára, még a szegénynegyedekben is.”
„A menekültügyi főbiztosság nem nyújt segélyeket?”
„Csak a regisztráltaknak (331 ezer fő az UNHCR honlapja szerint). Ez a töredéke a szudáni menekülteknek. Több százezer embernek nincs hol laknia, vagy negyvenen laknak 50–60 négyzetméteren. A legnagyobb baj az ENSZ-szel, hogy egyáltalán nem egyeztet velünk, pedig a menekültek egy jelentős részét mi látjuk el. Egyszer az UNICEF játékokat hozott ki Arbaunoszba (ez egy szintén szudániak által lakott külvárosi szegénynegyed – a szerk.) a gyerekeknek. Ez nagyon kedves, de attól még nem ettek aznap semmit.”
Egy tízemeletes betonházhoz érünk. Claude atya csenget, lifttel megyünk a nyolcadik emeletre. Egy középkorú asszony fogad minket egy szépen berendezett lakásban, három kamaszgyerekkel. Barátként üdvözlik a papot. A nő lassan húsz éve él Egyiptomban. Takarít. Mindhárom gyereke már az országban született. A két lánya nem tud tovább tanulni, mert külföldiként nem tudják kifizetni a tandíjat. Claude atya azt mondja, megnézi, hogy mi tud tenni. Ezzel búcsúzunk.
„Mit vár 2024-től?” – kérdezem, miközben megyünk lefelé a lifttel.
„Minden rosszabb lesz.”
„Miért?”
Mert az egyiptomiak is egyre rosszabbul élnek. Minél nagyobbak lesznek a gazdasági problémák az országban, annál kevesebb lesz az emberekben az együttérzés.
Gazdasági problémák pedig egészen biztosan lesznek. Az Egyiptomi Központi Bank által közzétett adatok szerint Egyiptomnak 2024-ben 29,23 milliárd dollárt külső adósságot kell kifizetnie, 2025-ben 19,43 milliárd dollárt, 2026-ban pedig 22,94 milliárd dollárt.
Az ország teljes tartozása 164,73 milliárd dollár. Ennek negyven százalékát a Nemzetközi Pénzügyi Alap és az ahhoz köthető intézmények felé fennálló tartozás teszi ki, míg a másik részét az Öböl menti országok adják össze. Pénz pedig nem nagyon van. A modernkori egyiptomi kormányok mindig úsztak a hitelekben, de olyan még nem fordult elő, hogy ne sikerült volna átstrukturálni ezeket újabb hitelezők bevonásával.
A háború a Gázai övezetben azonban mindent megváltoztatott. Egy neve elhallgatását kérő egyiptomi közgazdász szerint mind az EU, mind az Öböl-országok a hitelek átstrukturálásának feltételeként szabták, hogy Egyiptom megnyissa határát, és beengedje a palesztin civileket. Ez 2,5 millió új menekültet jelenthet az így is túlterhelt országban: biztonságpolitikai rémálmot a Sínai-félszigeten és robbanásközeli társadalmi feszültséget.
A szerző a Migrációkutató Intézet munkatársa
