Tavaly áprilisban, nem sokkal húsvét előtt beszéltünk a szeverodonyecki származású Anasztázia Rudnyevával, amikor az oroszok elkezdték átcsoportosítani a haderejük egy részét Donbasz irányába. Közel két hónapja tartott a háború, ekkor már nyilvánvaló volt, hogy Putyin nem tudja néhány hét alatt térdre kényszeríteni Ukrajnát. Ekkor kezdték pedzegetni, hogy az oroszok Kijev bevétele helyett megpróbálják a kelet-ukrajnai, orosz kisebbség által lakott régiókat elfoglalni, hogy az invázió csődje helyett felmutathassanak valami eredményt. A donbaszi hadműveletek előtt az volt a vélekedés, hogy új fejezet kezdődik a harcokban, ami megpecsételheti a háború kimenetelét. Másfél év telt el, és bár azóta az oroszok alkotmányba foglalták, hogy a megszállt területek Oroszországhoz tartoznak, a háború nem ért véget. A frontvonalak megmerevedtek, ennek ellenére rengeteg minden történt másfél év alatt – ahogy Ukrajna, úgy Anasztázia életében is.
A háború kitörése előtt a nő a Donbasz TV munkatársa volt. Az invázió kezdete után próbálták folytatni a munkát, de a szerkesztőség szétszéledt, így szinte lehetetlen megszervezni a munkát és tartalmat előállítani. Ráadásul mindenki rákényszerül, hogy másképp tegye magát hasznossá.
„A szülővárosom már nem létezik. A családommal Dnyipróba költözünk, a fronthoz közel, hogy minél közelebb legyünk az otthonunkhoz. Amióta itt vagyok, dolgozom, a hozzám hasonló, otthontalanná váló emberek elhelyezésében segédkezem elsősorban, de gyakran utazunk a donyecki és a harkivi régióba is. Segítünk eljönni az embereknek, vagy odavisszük nekik a segítséget, ahogy a lehetőségeinkből fakad.
Hálásak vagyunk egymásért és hogy élünk, de közben gyászoljuk az elhunytakat. Éjszakánként éberen alszunk, mert az ellenség gépei állandóan a fejünk felett köröznek. Aztán reggel ugyanúgy elmegyünk dolgozni, mint bárki más. Éljük az életünket, csak éppen úgy, hogy tudjuk, bármikor véget vethet annak egy orosz rakéta
– adott betekintést új életébe.
A megszállt területekről gyakran szállítják Dnyipróba az elesett ukrán civilek holttestét. „Amióta itt vagyok, tizenegy barátomat és ismerősömet segítettem eltemetni” – mondta.
Nincs bocsánat
Anasztázia orosz anyanyelvű családból származik, egyik nagymamája orosz származású. De amióta kitört a háború, nem szólalnak meg oroszul egymás között sem. Amikor az interjút egyeztettük, akkor is kikötötte, hogy angolul kíván kommunikálni. Minden ami orosz, tabu nála 2022. febuár 24-e óta.
A Hrozában elkövetett vérengzés, a Bucsában és Iziumban megkínzott és meggyilkolt százak, a kahovkai gát felrobbantása és az azt követő ökocídium, az ukrán foglyok meggyilkolása Olenyivkában, az ukrán gyerekek elrablása, a kelet-ukrajnai ukrán városok pusztulása. Soroljam még? Az oroszok lerombolták a városomat, megölték a barátaimat, elvették az otthonomat és az addigi békés életem. Most kellene fiatalnak lennem, de elveszik tőlem ezeket az éveket. Annyi fájdalmat és szenvedést okoznak!
– részletezte Anasztázia, akit ugyan fizikai atrocitás vagy sérülés nem ért a háború kezdete óta, a lelkében mégis súlyos sebeket hordoz.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A véleménye nemcsak a megszálló katonákról lesújtó, hanem az orosz átlagemberekről is. Elmesélte, hogy az invázió megindítása utáni napokban próbáltak kapcsolatba lépni a közelben élő oroszokkal, hogy összehozzanak egy közös háborúellenes kiállást, de ebből semmi sem lett, elmondása szerint az oroszok miatt.
Kell nekik egy cár, aki megmondja, mikor mit csináljanak. Gyávák és megalkuvók, amikor a véleményüket kellene kifejezniük vagy ki kellene állniuk valamiért. Ebben az esetben is ez történt
– idézte fel.
Elmondta, hogy vannak olyanok, akik a megszállás ellenére sem hagyták el Szeverodonyecket, néhányukkal tudják tartani a kapcsolatot, amennyire a lehetőségeik engedik. Tőlük tudták meg, hogy amíg Anasztázia lakását porig bombázták, a szülei háza épségben van – az oroszok rögvest birtokba is vették. „A mi tetőnk alatt alszanak, a mi dolgainkat használják, miközben mi hajléktalanok vagyunk” – foglalta össze keserűen.
Nincs karácsonyfa
Ez a második alkalom, hogy Ukrajnában háború dúl karácsony idején. Tavaly ilyenkor nem tudták, szabad-e egyáltalán ünnepelni akkor, amikor lángokban áll a fél ország. Az oroszok a kritikus infrastruktúrában is hatalmas károkat tettek. A beszélgetésünk első és utolsó kérdése között is eltelt bő egy hét, mert nem jutottak áramhoz Dnyipróban. Tavaly karácsonykor is hasonlóak voltak a körülmények: Anasztázia családja teletöltött vizes palackokkal és power bankokkal, valamint egy apró elemes fényfűzérrel vackolta be magát az átmeneti szálláshelyén. De érthető módon nem az áram miatt volt hiányérzetük.
„Ez volt az első karácsonyunk távol az otthonunktól, valaki másnak a lakásában. Nem volt se karácsonyfa, se díszek, étel is alig, és azt sem a nagymamám étkészletéből fogyasztottuk el, ahogy az szokás volt” – így telt új életükben az első karácsony, amiben a sok viszontagság között azért valami jó is akadt.
Nagyon sokat sírtunk. De éltünk, jól voltunk, és együtt lehettünk
– világította meg a saját karácsonyi csodájukat.
Arról ma már teljesen másképp gondolkodik, hogy szabad-e ünnepelni ilyen viszonyok között. Ha elvész az ünnep, akkor az oroszok nyernek, így Anasztázia szerint muszáj megélniük a meghitt pillanatokat. A másik ok, amiért ki kell tartani ilyenkor, hogy a gyerekek életébe némi boldogságot csempésszenek, meglepjék a legkisebbeket karácsonykor, ahogy azt Mikuláskor is megtették. Ajándék pedig bármi lehet, a gyerekek tudják, hogy ezek nehéz idők, nincsenek drága, teljesíthetetlen kéréseik.
Ukrajnában is szokás levelet írni a Télapónak. Nem egy gyerek azt kéri a sajátjában, hogy az apja jöjjön haza élve a frontról
– mesélte Anasztázia, akinek a munkájához ezeknek a leveleknek a begyűjtése is hozzátartozik.
Szerinte az idei karácsony mindezzel együtt nem lesz olyan fájdalmas, mint a tavalyi volt, ahogy mondja, az élet nem áll meg. Ünnepelni fognak, karácsonyfát azonban valószínűleg nem állítanak, „lehet, hogy annak az emléke Szeverodonyeckben marad”.
Nincs választás
Amikor tavaly beszéltünk, sokakhoz hasonlóan ő is azt remélte, hogy a donbaszi harcok fordulatot hoznak a háborúba, és Ukrajna a szövetségeseivel a háta mögött akár rövid úton kiűzheti a megszállókat az országból. Nem így történt, sőt a nagy reményekkel megindított nyári ukrán ellentámadást is kudarcként könyveli el a közvélemény, hiszen az ukránok csak minimális sikereket értek el, messze voltak attól, hogy jelentős területeket foglaljanak vissza. Anasztáziának ugyanakkor eszébe sem jut, hogy az ukrán sereget vagy a vezetést bírálja – annál inkább a nyugati szövetségeseket.
„A nemzetközi közösségeknek és a szövetségeseinknek nem szurkolni kellett volna az ellentámadás sikeréért, hanem fegyverekkel kellett volna segíteniük Ukrajnát. A kormányunk és az embereink minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy talpon maradjunk, de elegendő nemzetközi támogatás nélkül ez nagyon nehéz” – vázolta álláspontját, hozzátéve, ő biztos abban, hogy Oroszország nem állna meg Ukrajnánál, egy esetleges győzelem szerinte felbátorítaná Putyint, hogy merjen még nagyobbat álmodni.
Ne feledjétek, ha nekünk végünk, az oroszok értetek is eljönnek.
Közben mégis egyre több az olyan hang – általánosságban és diplomáciai környezetben is –, hogy az ukránoknak le kellene mondaniuk a Krímről és a háború kezdete óta megszállt területekről, máskülönben nem lesz béke belátható időn belül. Mindez azt jelentené, hogy a donyecki régió, Anasztázia szülőföldje orosz kézen marad. Számára ennek még a gondolata is elfogadhatatlan.
„Ha lemondanánk ezekről a területekről, azzal hátba szúrnánk azokat, akik orosz megszállás alatt kénytelenek most élni. Elárulnának minket is, akiknek az oroszok miatt kellett elmenekülniük az otthonukból, ahova soha nem térhetnénk vissza. Akik arról beszélnek, hogy ezt kellene tennünk, biztosan nem mondanának le hasonló helyzetben a szülőföldjükről. Az ilyen vélemények gusztustalanok és képmutatók. Ezek az emberek feláldoznának minket, csak hogy kiegyezzenek egy agresszorral” – fogalmazta meg a véleményét.
Nagyon dühít amikor – én, akit az oroszok hajléktalanná tettek, akinek el kellett temetnie a barátait, aki nem tud aludni éjjel a légiriadók miatt – azt hallom, hogy valaki ott nyugaton belefáradt az ukrajnai háborúba. A mi seregünk nem fáradt bele, csak éppen haldoklik. Egyre kevesebb az erőforrásunk, miközben egyre több az ember a temetőkben. Küzdünk a végsőkig, de külföldi segítség nélkül nem fogjuk a végtelenségig bírni.
Ennek a segítségnek egy részét az Európai Uniótól várják – ezt torpedózta meg a legutóbbi EU-csúcson, ahol Orbán Viktor megvétózta az Ukrajnának szánt 50 milliárd eurós támogatást. A magyar kormány – bár minden oroszellenes szankciót megszavazott Brüsszelben – a háború kezdete óta fenntartásokkal fordul az ukrán vezetés felé, amiért sokan az orosz érdekek kiszolgálójaként tekintenek rá. Orbánék viszont az ukránokkal szembeni kifogásaikat rendszerint azzal indokolják, hogy Ukrajnában mostohán bánnak a magyar kisebbséggel. Anasztázia amellett, hogy hálás a magyaroknak, amiért a háború kezdete óta sok segítséget adtak a menekülőknek, erre azt mondta, az ukránoknál jelen pillanatban piros gomb, ha valaki a kisebbségek nyelvhasználatának védelméről beszél. Tudja, nem kellene így lennie, de az oroszok is erre hivatkoztak, amikor megindították az inváziójukat, ezért érthető módon érzékenyebbek ezekre a kijelentésekre Ukrajnában.
Remélem, a magyarok megértik ezt. Higgyék el, senki sem akarja jobban a békét, mint az ukránok. De nem az agresszor megbékítése vagy az embereink és területeink feladása árán
– tette hozzá.
Ukrajna és Magyarország viszonyában előrelépés, hogy az ukrán parlament december elején elfogadta a nemzeti kisebbségek jogairól szóló új törvényt, ami az ukrán kormányzat szerint figyelembe veszi az Európa Tanács és szerveinek szakértői véleményét, és az orosz ajkúak kivételével számos területen visszaállítja a kisebbségek korábbi jogait. A törvényt Volodomir Zelenszkij elnök rögvest aláírta.
Az elnökben és kormányában töretlen a bizalma Anasztáziának, ahogy ő látja, Ukrajna egy emberként harcol a győzelemért, ebben a harcban Zelenszkij az arcuk és hangjuk, és ez így is marad. De nem csak emiatt gondolja úgy, hogy nem lenne okos dolog elnökválasztást tartani Ukrajnában jövő tavasszal. (Az országban hadiállapot van érvényben, ami alatt nem lehet választást rendezni, a végső szót azonban még nem mondták ki erről Kijevben.)
„Az oroszok biztosan célponttá tennék a szavazóhelyiségeket, így csak azt érnénk el, hogy rengetegen meghalnának, miközben sokan nem mernének elmenni szavazni, pedig az ő véleményük is fontos lenne” – érvel Anasztázia, aki szerint ráadásul senkinek sincs több joga az ország sorsa felől dönteni, mint azoknak, akik a frontvonalban harcolnak a megszállókkal. A katonák szavazásának megszervezését és a voksok összegyűjtését viszont kivitelezhetetlennek tartja, nem szólva az országból elmenekült milliókról és a megszállt területen élőkről.
Nincs harag
Az Egyesült Államok adta a legtöbb segélyt Ukrajnának az invázió kezdete óta. Az amerikaiak figyelmét azonban megosztja Izrael háborúja a Hamásszal. Ráadásul könnyen lehet, hogy ősszel Donald Trumpot választják az USA elnökévé. A republikánus politikus korábban kijelentette, ha rajta múlna, 24 óra alatt véget vetne az ukrajnai háborúnak, más megszólalásaiban pedig kritizálta az Ukrajnának nyújtott katonai segélyeket, sőt azt szorgalmazta, hogy a kongresszus hagyjon fel Ukrajna támogatásával. Október 7. óta ráadásul a republikánusok egy része úgy áll a kérdéshez, mintha választani kellene Ukrajna és Izrael segítése között. Márpedig az Egyesült Államok támogatása nélkül Ukrajna biztosan nem tudja megnyerni a háborút.
Anasztázia elé tártuk a dilemmát, de neki erről nincs igazán véleménye. Ez elsőre meglepő, érvei mégis világosak: nincs idejük arra, hogy azt latolgassák, milyen hatással lesz a helyzetükre az izraeli konfliktus, úgysem tudnak semmit tenni ez ügyben. Közben pedig minden erejüket leköti a harc és a túlélés. Ezzel együtt nincsenek negatív érzései a gázai konfliktus miatt szenvedők felé.
Mi, ukránok tudjuk a legjobban, hogy milyen egy háború, és milyen kegyetlenségekre képesek azok, akik megtámadnak egy másik országot. Őszintén együttérzek minden gyászolóval. Természetes, hogy Izrael most a szövetségeseitől támogatást, az emberektől pedig figyelmet kap, én ezt nem irigylem tőlük, nem haragszom rájuk emiatt. De nincs időnk arra, hogy a rivaldafényért harcoljunk, nekünk Oroszország az ellenségünk
– foglalta össze gondolatait.
Anasztázia bízik abban, hogy ez lesz az utolsó háborús karácsony, de nincsenek illúziói: látva a körülményeket odahaza és a világban ő sem áltatja magát azzal, hogy a harcok hamarosan véget érhetnek. Ezzel együtt hisz abban, hogy ha a világ összefog, Ukrajna képes lesz megnyerni a háborút.
Én ebben a hitben fogom ünnepelni a karácsonyt.
