Joe Biden sok tekintetben jó időzítéssel vághatott neki elnöki ciklusának. Bár a 2020-ban elszabaduló Covid-járvány a gazdaság rövid távú, drámai visszaesését okozta, a pandémia lezárultával a gazdasági növekedés gyors visszapattanására lehetett számítani. A kezdetben 14 százalék fölé ugró munkanélküliségi ráta 2021 januárjára hat százalék közelébe csökkent.
A fenti adatok aligha meglepők, hiszen a gazdasági visszaesés egyik fő forrása a kormányzati lezárások és bizonyos sérülékeny gazdasági szegmensek (turizmus, vendéglátás, stb.) összeomlása volt. A járvány lecsengésével és a korlátozások feloldásával várható volt a gyors helyreállás, amire a Donald Trump neve által fémjelzett, 2020 első felében elfogadott, közel kétmilliárdos CARES mentőcsomag csak ráerősített. A kétpárti megegyezéssel elfogadott CARES az Egyesült Államok történetének legnagyobb mentőcsomagja volt, melynek szükségességét meglepően kevés vita övezte, különösen a 2008-as válság nyomában elfogadott, Barack Obama-féle, közel 800 milliárdos élénkítő csomaggal való összevetésben.
Örökség
Bár a republikánusok mindig is a költségvetési fegyelem szószólói voltak, az utóbbi negyven évben igen kevésszer tettek tanúbizonyságot fiskális konzervativizmusukról. Kivételként említhető a kilencvenes évek második fele, amikor is a republikánus Newt Gingrich által vezetett Kongresszus a demokrata Bill Clintonnal való együttműködésben rendre pluszos költségvetéseket fogadott el. Ezt leszámítva a republikánus gazdaságpolitika leginkább abban különbözött a Demokrata Párt gazdaságpolitikájától, hogy az adócsökkentéseket és kínálati reformokat propagálta a szociális költekezéssel és újabb állami programokkal szemben.
Ez tükröződött mind Ronald Reagan, mind George W. Bush, mind Donald Trump adótörvényeiben. Persze a republikánusok sosem mulasztották el a szemükben pazarló demokrata programok kritikáját (emlékezetes a 2008-as Obama-féle csomag nyomában kibontakozó, állami költekezést ellenző republikánus frakció, a Tea Party megjelenése), ahogy a demokraták sem mulasztották el a szerintük fals közgazdasági érvelésen alapuló adócsökkentések gáncsolását. Könnyen az a benyomásunk keletkezhet, hogy a problémát igazán sosem a költségvetési hiány és az államadósság növekedése jelentette, hanem sokkal inkább az, hogy az adócsökkentések vagy kibővített szociális intézkedések eredménye volt. Aligha meglepő, hogy 2020-ban a hivatalban lévő Trump érdemi vita nélkül fogadtathatta el gigászi mentőcsomagját.
A lépés kuriózumát nem pusztán a csomag mérete (megegyezett az Egyesült Államok GDP-jének 10 százalékával), de összetétele és működési mechanizmusa is adta. A kétezermillárd dollár mintegy negyede ment el közvetlen, egyszeri készpénztámogatásokra és munkanélküli segélyekre. A háztartásokhoz érkező készpénz a lezárásokkal kiegészítve ahhoz vezetett, hogy az USA megtakarítási rátája mintegy 32 százalékra emelkedett 2020 áprilisára a járvány előtti nyolc százalék körüli értékéről, majd az év hátralévő részében fokozatosan 12 százalék közelébe csökkent.
A kormányzati mentőcsomag ugyan enyhítette a pandémia sújtotta háztartások problémáit, ugyanakkor a megtakarítások felhalmozódása oda vezetett, hogy az állam által gazdaságba pumpált plusz kereslet nem tudott egyből rászabadulni a gazdaságra, így rövid távon inflációs gondokat sem okozott. Az infláció elszabadulása 2021-et követően indult meg, amikor is a „tartalékolt”, magas kereslet rázúdult egy éppen csak helyreálló, kínálati gondokkal is küzdő gazdaságra. A kérdés utólag is legalább annyira jogos, mint a mentőcsomag elfogadásának pillanatában: van-e értelme, vagy nem egyenesen kártékony-e ilyen mértékű kormányzati élénkítést alkalmazni egy alapvetően kínálati problémákkal küzdő, pandémiás gazdaság helyreállítására?
A CARES mentőcsomag tehát segítette az amerikai gazdaság gyors visszapattanását és a foglalkoztatottság növekedését, ami Trump utódja, Joe Biden számára is politikai hasznot hozott, ugyanakkor a túlságosan megugró állami költekezés az inflációs kockázatok növekedését is okozta. A helyzetet tovább nehezítette, hogy 2020 decemberében az amerikai törvényhozás kétpárti támogatással újabb mentőcsomagot fogadott el, ezúttal 900 milliárd dollár értékben, ami szintén megágyazott a költségvetési hiány 2021-es elszabadulásának.
Míg a CARES csomag indokoltságát komoly közgazdasági viták övezik, a 2020 végén és azután elfogadott „mentőcsomagok” mellett már jóval kevesebb érv szólt. Biden egy válságból rohamléptekkel kilábaló, de ezzel együtt kórósan túlhevülő amerikai gazdaságot örökölt. A kérdés csak az volt, az elnök képes lesz-e rálépni a fékre, vagy legalábbis képes lesz-e levenni a lábát a gázról egy egyre inkább túlköltekező amerikai kormányzat élén.
Történelmi lehetőség
A Covid-járvány sok tekintetben példátlan kihívást jelentett az amerikai gazdaságirányítás számára, a válságok pedig történelmi lehetőséget jelentenek a politikusok számára, hogy egy-egy jól irányzott válságkezeléssel beírják magukat országuk történelmébe. Nem volt ez másképp Biden esetében sem, aki a Covid-válság kezelésében látta meg a kínálkozó alkalmat.
A problémát csupán az jelentette, hogy a Covid-válságot a Trump nevéhez köthető csomagok nagy részben orvosolták (egyes vélemények szerint túlzásoktól sem mentesen), így egy alapjaiban is költségvetési deficittel és inflációs nyomással küzdő gazdaságban aligha volt szükség egy újabb, gigászi költekezést eredményező mentőcsomag elfogadására. Ennek belátásával persze maga Biden is elesett volna attól a lehetőségtől, hogy a válság kezelőjeként politikai kreditekre tegyen szert.
melynek következménye a 2021 márciusában, pusztán a demokraták támogatásával elfogadott, közel kétezermilliárd dollárra rúgó Amerikai Mentőcsomag lett. A kérdés már csak az volt, a betegségből ütemesen kilábaló amerikai gazdaság kibírja-e majd az orvosai által erőltetett további kezeléseket.
Biden gazdaságpolitikai elképzelései sok tekintetben az állami anticiklikus költekezést támogató keynesiánus elvek egy szélsőséges változatát tükrözték. Az anticiklikus politika lényege, hogy válságok idején az állam élénkít (a költségvetés plusz keresletet pumpál a gazdaságba), majd fellendülések idején „tartalékol”, azaz a hiány csökkentésével (netán többletek előállításával) javítja az államháztartás helyzetét, és felkészül a következő visszaesésre.
A John Maynard Keynes nevéhez köthető, keresletmenedzsmenten alapuló gazdaságpolitika persze rendre válságok idején kerül elő (amikor is a „szabály” az egyébként politikailag is hasznos gazdaságélénkítést írja elő), ugyanakkor a gazdaság irányítói hajlamosak elfeledkezni a békeidőben való „tartalékolásról”. Maga Trump is kiváló példával szolgált a koncepció aszimmetrikus értelmezésére, hiszen adócsökkentéseivel már jóval a Covid-járvány kitörése előtt élénkítette az egyébként is szárnyaló amerikai gazdaságot. Mint fentebb is láthattuk, keresletélénkítésben 2020-ban sem volt hiány, és Biden abbéli szándéka, hogy újabbat lökjön a válságból kilábaló amerikai gazdaságon, szintén a keynesi politika felemás értelmezését tükrözte.
Demokrata módi
A Joe Biden számára pozitív példaként szolgáló demokrata elnökök persze rendre a kormányzati kiadásokat növelő csomagjaikkal és programjaikkal kerültek be az amerikai politikatörténet arcképcsarnokába (gondoljunk csak Franklin Delano Roosevelt New Dealjére, Lyndon Johnson Nagy Társadalom programjára és Barack Obama egészségügyi reformjára). Érthető, ha Joe Biden „jó demokrata elnök” módjára maga is vágyott hozzá köthető, jól körülhatárolható csomagok és reformok elfogadására. Az elnök gazdaságpolitikai elképzelései legalábbis ezt a szemléletet tükrözték.
Ötletekből persze nem volt hiány, a Biden neve által fémjelzett Amerikai Mentőcsomag pusztán egy volt a hat, ezermilliárdos nagyságrendű, jól csengő névvel ellátott, tervezett vagy megvalósított gazdasági reform és csomag közül. Ezek egy része a republikánus ellenálláson, más része a Demokrata Párton belülről érkező kritikák hatására bukott el vagy módosult jelentősen.
Az állam méretének növelése mellet a bideni gazdaságpolitika kiemelt eleme volt az ipari stratégia előtérbe helyezése. Az ipari stratégia lényege, hogy az állam kijelöl bizonyos szektorokat vagy épp piaci szereplőket, akiket különféle megfontolások mentén (meglehetősen piactorzító módon) támogat. Ezek a megfontolások lehetnek nemzetbiztonságiak (gondoljunk a félvezetőkre alapozott iparágakat támogató, kétpárti megegyezéssel elfogadott CHIPS and Science csomagra) vagy épp politikaiak – kiváló példa a pusztán nevében Inflációcsökkentő csomag (Inflation Reduction Act), ami sokak értelmezésében új fejezetet nyitott az állami zöldfinanszírozás történetében.
Nem csoda, hogy az állami szerepvállalással szembeni pozitív attitűd, az ipari stratégia visszatérése és a félreértelmezett keynesiánus tanok együttese aligha erősítette a kormányzat fiskális fegyelmét. A 2021-es évben a költségvetési hiány a GDP 12,4 százaléka volt, ami kimagasló érték annak fényében, hogy az amerikai gazdaság mérete már 2021 első negyedévében elérte a válság előtti szintet. Ezt pusztán tetőzte a 2022-es 5,8 százalékos adat, illetve a hiány idei váratlan duplázódása az előrejelzésekhez képest, ami akár 7 százalékos hiányt is okozhat az év végére.
A Kongresszusi Költségvetési Hivatal számításai alapján az amerikai államadósság mintegy további 15 ezer milliárd dollárral (ez Magyarország 2022-es GDP-jének kilencvenszerese) növekedhet a következő évtizedben, ami a jelenlegi 33 ezer milliárdhoz viszonyítva a nominális államadósság közel másfélszeres növekedését jelentené. Az államadósság persze nem csupán nominálisan, de az ország GDP-jéhez viszonyítva is nőni fog. A Költségvetési Hivatal előrejelzése alapján 2053-ra az államadósság a GDP 192 százalékára rúg majd.
Ezzel egyidejűleg az államadósság után fizetett kamatkiadások is rekordszintre emelkedhetnek ebben az évtizedben. A Goldman Sachs előrejelzése alapján 2030-ra a kamatkiadások a GDP mintegy négy százalékra rúgnak majd, ezzel jó eséllyel kiszorítva más fontos állami beruházásokat. Az USA kamatkiadásai ebben az évben is jó eséllyel meg fogják haladni a védelmi kiadásokat, ami döbbenetes fejlemény figyelembe véve, hogy messze a világ legnagyobb hadseregéről beszélünk. Szintén aggodalomra ad okot, hogy a kamatkörnyezet emelkedése (például egy inflációs sokk során alkalmazott jegybanki kamatemelés miatt) még jobban megnövelheti az állam terheit. Nehezen belátható, hogy az Egyesült Államok jelenlegi fiskális pályája hogyan fenntartható hosszabb távon, különösen abban az esetben, ha egy geopolitikai konfliktus a kiadások további drámai megugrását okozzák.
Enyhítő körülmények
Természetesen félrevezető volna azt állítani, hogy az Egyesült Államok fenntarthatatlan fiskális pályája kizárólag Joe Biden csomagjainak eredménye volna (bár az újabb kiadások egyáltalán nem segítenek a helyzeten). Az ország politikai vezetésének pusztán a kiadások egyharmadára van ráhatása (ezek az úgynevezett diszkrecionális kiadások), a fennmaradó részt ugyanis azok az egészségügyi és társadalombiztosítási kiadások teszik ki, melyek kifizetésére az amerikai államnak törvényi kötelezettsége van. Nem véletlen, hogy a fiskális fegyelem mellett érvelők az első pillanattól (Lyndon Johnson Nagy Társadalom programja) ellene voltak az úgynevezett jogosultságon alapuló jóléti rendszerek kialakításának, hiszen ez ma is jól látható módon, nagy részben gúzsba köti a politikai döntéshozókat, legalábbis ami a költségvetés kiadási oldalát illeti.
A költségvetés helyzetén pusztán ront, hogy a demokraták rendre a jóléti jogosultságok kiterjesztésén dolgoznak (például az egészségügy terén), miközben ma már a republikánusok körében közel sem politikai tabu a nyugdíjkorhatár elkerülhetetlen emelésének napirenden tartása.
Úgy is fogalmazhatunk, az Egyesült Államokban egy olyan aszimmetrikus jóléti állam van kialakulóban, ami kiadásaiban az európai mintát kívánja átvenni, de bevételeiben ragaszkodna az alacsony amerikai adókhoz. Amennyiben nem sikerül az aszimmetriát feloldani, úgy az amerikai költségvetés hamar nehéz helyzetben találhatja magát.
Ezzel együtt szövetségi forgalmi adó bevezetésére kevés esély mutatkozik, hiszen ez jelentős központosítást eredményezne a föderális berendezkedésére érzékeny Egyesült Államokban. Nagyobb mértékű újraelosztás sem oldhatja meg ezt a kérdést, hiszen a sokszor demagóg kontextusban emlegetett szupergazdagok vagyona közel sem szolgálna elég nagy alapul a közszolgáltatások ilyen mértékű bővítéséhez. Ezt jól szemlélteti, hogy az összes amerikai milliárdos vagyonának hipotetikus elkobzásával az amerikai szövetségi költségvetést mindössze kilenc hónapig lehetne működtetni.
A tőkebevételek és vállalati nyereség adóztatása pedig közel sem szolgálhat a jóléti kiadások kiszámítható, stabil finanszírozására, mivel egy értékében igencsak ingadozó, nagyságrendileg közel sem elégséges forrásról van szó. Mindezek alapján nehezen belátható, hogyan is volna finanszírozható az amerikai jóléti állam bővülése. A fentebb említett aszimmetriát igen nehéz volna a bevételi oldal helyreigazításával megoldani, míg a kiadási oldal kiigazítása komoly politikai tőkébe kerülne az azt megkísérlő vezetésnek.
Bár az elmúlt évek rávilágítottak, hogy az Egyesült Államok jelentősen nagyobb mozgástérrel rendelkezik a monetáris finanszírozás terén, mint más gazdaságok (gondoljunk csak a brit miniszterelnök, Liz Truss mini költségvetésére adott reakciókra), mindennek komoly feltétele a dollár iránti nagy nemzetközi kereslet, azaz a dollár kulcsvaluta pozíciója. Magas dollár iránti kereslet mellett a plusz kibocsátott dollárok elszivárognak a nemzetközi pénzügyi rendszerbe, és jobb esetben nem okoznak inflációt az amerikai gazdaságban. Az elmúlt évek Covid-mentőcsomagjai igencsak feszegették a monetáris finanszírozás lehetőségeit és a több ezer milliárdos csomagok sokasága meg is hozta a tankönyvek által előrejelzett inflációt.
Komoly kérdés, hogy az Egyesült Államok nemzetközi kereskedelemben elfoglalt súlyának visszaesése, a protekcionizmus elharapódzása, vagy épp egy Kínával kibontakozó konfliktus mennyiben rengetné meg a dollár kulcsvaluta pozícióját. Ennek bekövetkezése esetén az Egyesült Államok a finanszírozási mozgásterének jelentős beszűkülését szenvedheti el, ami a fentebb említett fenntarhatatlan költségvetési pályával kiegészülve végzetes lehet a szabad világ legnagyobb hatalma számára.
Bidenomika
Joe Biden kiemelt szándéka volt, hogy a demokraták által felmelegített, ipari startégián alapuló gazdaságpolitika a személyéhez kötődjön. Ennek részeként a politikai marketingesek sokat tettek azért, hogy a gazdaságpolitikai csomagok Bidenomika (Bidenomics, az elnök nevének és a közgazdaságtan angol fordításának összetételével képzett szó) címen kerüljenek be a köztudatba. A gazdaságpolitikai döntések és eredmények Biden nevével való összekötése persze komoly politikai kockázatot is hordoz, hiszen az eredmények mellett a kudarcok is könnyen ráéghetnek az elnökre.
Egy novemberben készült közvélemény-kutatás alapján a megkérdezettek mintegy 70 százaléka vélte úgy, hogy Biden gazdaságpolitikája semleges hatással volt, vagy rontott az amerikai gazdaság állapotán, beleértve azt a 33 százalékot, akik szerint a Bidenomika sokat rontott a helyzeten. A megkérdezettek mindössze 26 százaléka nyilatkozott pozitívan az intézkedésekről.
A gazdaság állapotával való elégedetlenség könnyen Biden végzetes népszerűségvesztéséhez vezethet. Egyes felmérések szerint Trump hibahatáron túlmutató előnyt halmozott fel a jövő évi választás szempontjából kiemelt fontosságú billegő államokban.
A Bidenomikával szembeni elégedetlenség legfőbb forrása természetesen az infláció elburjánzása, ugyanis éves alapon mérve 2022 júniusára a drágulás mértéke kilenc százalék fölé emelkedett. Azóta az Egyesült Államok a drágulás ütemének fokozatos csökkenését tapasztalja, ugyanakkor az igen komoly politikai hatással bíró kiskereskedelmi üzemanyagárak a 2021. februári érték mintegy másfélszeresére is rúgnak (azok után, hogy 2022 júniusában a kétszeres szorzó is előfordult).
A munkaerőpiac bővülése és a foglalkoztatási ráta több mint két százalékpontos emelkedése aligha vigasztalja az igen komoly megélhetési nehézségekkel küzdő és a Covid alatt munkanélküli segéllyel nagylelkűen ellátott amerikai választókat. Az infláció továbbra is a kétszázalékos célérték felett mozog, így a kamatpolitika lazítása és ennek gazdaságélénkítő hatása nem várható a választásig hátralevő egy évben. Emellett a Biden nevéhez köthető csomagok (például a zöldberuházások támogatása) nem igazán éreztetik politikai hatásukat, hiszen jelentős részük nem hoz érdemi változásokat az átlagválasztó szintjén.
Visszaszámlálás
Az amerikai gazdaság állapota rendre nagy érdeklődésre tart számot a jövő évi választásról spekuláló elemzők körében. Való igaz, hogy a gazdasági teljesítmény hosszú távon középerős előrejelzője lehet az elnökválasztás kimenetének, ugyanakkor a jelenlegi amerikai köznyilvánosságot jellemzően nem gazdasági témák, hanem Joe Biden kora és Donald Trump bírósági ügyei mozgatják meg.
Nehéz is lenne megmondani, hogy a gazdasági helyzet javulása hogyan befolyásolhatja néhány billegő állam szavazóit, akik jó eséllyel el fogják dönteni az Egyesült Államok modern történetének egyik legkonfliktusosabb és legkaotikusabb elnökválasztását. Az azonban biztos, hogy
A hosszú távú gazdasági kimenetek szempontjából a választás közel sem kulcsfontosságú, hiszen a fiskális fegyelmezetlenséget mindkét politikai oldal magáévá tette, így érdemi konszolidációra aligha számíthatunk akár Biden újrázása, akár egy újabb Trump-ciklus esetén.
