Hétvégén tartotta a XXX., tisztújító kongresszusát a Fidesz, ahol a szavazások ezúttal sem tartogattak meglepetést: az elnöki és az alelnöki székekre is pont annyian pályáztak, ahány elnököt és alelnököt kerestek – így a papírforma szerint Orbán Viktornak és a helyetteseinek is megszavazták a bizalmat a küldöttek.
Azonban a kormányfő győzelmi beszéde szolgált némi váratlansággal. Ugyanis az elmúlt fél évben az inflációt először fülön ragadó, majd letörő és le is birkózó kabinet tagjairól kiderült, hogy a birkózáson és az utcai harcon kívül egy másik küzdősportban – pontosabban harcművészetben – is otthonosan mozognak.
A mi kormányunk nindzsakormány. Mi úgy tervezzük, hogy a bevetés után nem mi, hanem az ellenség marad a földön, mi pedig épen és egészségesen visszatérünk a bázisra
– fogalmazta meg friss ars poeticáját Orbán, miután a kötelességei elvégzésébe belebukó Antall József kormányát a II. világháborúban a Japán légierőnél szolgáló, öngyilkos akciókra küldött pilótákra utalva a kamikaze jelzővel illette.
„Egy nindzsakormánynak bátornak és akcióképesnek kell lennie, nem szabad visszariadnia a váratlan húzásoktól sem, és tudnia kell, hogy az ellenfél túlerejével szemben csak fegyelmezett akciók és pontos műveletek hozhatnak sikert. A dobócsillagot jókor, jó helyre kell hajítani. Nincs második esély” – zárta a kormányfő a távol-keleti kitekintését, majd az eposzinak szánt jelzője a TikTok-csatornáján csapott le újra.
@viktor_a_tiktokon Nindzsa kormány 🥷 #orbanviktor #miniszterelnok #follow #fyp #foryou #fidesz #nindzsakormány #ninja ♬ eredeti hang - Viktor a TikTokon
Nekünk, akik nem vagyunk a klán tagjai, de szeretnénk kellően akcióképesek lenni, amikor az újabb metaforikus dobócsillagok elkezdenek záporozni, érdemes körbejárni a tömegkultúra világából ismert, tetőtől talpig fekete ruhát, maszkot és kardot viselő, valójában azonban orgyilkos japán kémek történetét.
Akiknek a legendájához hagyományosan egyébként nem olyan pozitív kép társul, mint amit a Tini Nindzsa Teknőcöknek, az amerikai és a Beverly Hills-i nindzsáknak köszönhetően a nyugati kultúrából ismerhetünk, hanem olyan mágikus képességekkel rendelkező, ármánykodásban jártas árnyé, mint a Mortal Kombat nindzsái.
A nindzsák legendája Keleten és Nyugaton
A nindzsákat a rejtőzködés és az ármánykodás nagymestereiként évszázadokon át hírhedt orgyilkos kémekként ismerték Japánban, akik köré egész legendárium épült, miközben ők maguk szép lassan eltűntek. Így a valós történetük ma már olyan homályba burkolózik, mint ők maguk az akcióik alkalmával. Amiből az is következik, hogy annak a képnek, ahogy a világnak ezen a felén elsőként találkozhattunk velük nyugati filmekben, sorozatokban, képregényekben és videójátékokban, nem sok köze van a valósághoz.
Emellett az sem túl valószínű, hogy a feudális szigetvilágban a szamurájok hűségen, becsületen, lovagiasságon és egyenességen alapuló kódexével, a busidóval ellentétes feladatokkal – kémkedéssel, orgyilkossággal, terrortámadásokkal – megbízott nindzsák tetőtől talpig fekete ruhát és maszkot viseltek volna az akcióikhoz.
Amikor csak egy-egy üzenetet szerettek volna eljuttatni valahova, vagy egy-egy bizalmas információt akartak megszerezni a megbízóik ellenségeitől, akkor jellemzőbb volt, hogy utazó szerzetesnek vagy mutatványosnak adták ki magukat, mert úgy könnyebb volt elvegyülniük, mint egy feltűnő ruhában. De ha az éj leple alatt egy gyilkos küldetésen vettek részt, akkor sem valószínű, hogy feketét viseltek volna, mivel úgy jobban kirajzolódtak volna a testük kontúrvonalai, mint sötétkék ruhában.
A történészek szerint, ahogy a nindzsákról kialakult modern nyugati kép többi eleme, úgy ez is a 17. századig, az utolsó sógunátus idejéig nyúlik vissza, amikor az országot a császár helyett ténylegesen irányító rivális hadurak évszázados harcai után beköszöntött a béke.
1603 és 1868 között, az Edo-korban a császár helyett a Tokugava-klán és 300 szövetséges daimjójuk, azaz haduruk vezette a szigetországot. Miután a klán hatalma és a béke is megszilárdult, az évszázadok óta nagy tiszteletnek örvendő, rejtélyes sinobik szolgáltatásaira sem volt már annyira szükség, mint korábban.
A szerencsésebb sinobikból a sógun vagy más hadurak testőrei lettek. Például a nindzsucú, a rejtőzködés és lopakodás ősi harcművészete egykori bástyájának számító Iga tartományban székelő klán egy része is a fővárosba ment, hogy a császári őrség tagjai legyenek. De Tokugava titkosrendőrsége is sinobikból állt össze.
A kevésbé szerencsés sinobik pedig vagy visszamentek földet művelni – amit gyakran a kémkedés mellett is tettek –, vagy egyszerű szerzetesek, gyógyítók, esetleg a rejtőzködés harcművészetét oktató mesterek lettek. És ebben az időszakban merült fel először az is a ma csak nundzsucúként ismert harcművészetek mestereiben, hogy össze kellene gyűjteni írásos formában a tudásukat, hogy az utókor számára is fennmaradjon. Így született meg a tanításaikat elsőként leíró könyv, a Banszensúkai is 1676-ban.
A nindzsákkal azonosított viselet is ide, egészen pontoson a kabuki előadások bábmozgatóinak, azaz a kurokóknak a fekete ruhájáig nyúlik vissza. És a színpadon rendszerint a kardokkal felfegyverzett és egyben ezzel a fegyverrel szimbolizált szamurájok ellenségeként, gyakran mágikus képességekkel rendelkező, ám becstelen karakterként bevetett sinobik legismertebb fegyvere, a dobócsillag is a színházi előadásokig vezethető vissza. Mármint az az elképzelés, hogy ez a fegyver az ő specialitásuk lett volna, ugyanis a szamurájok is előszeretettel dobáltak csillagokat a kardjuk vagy más fegyverük mellett kiegészítésként. A suriken annyira bevett fegyvernek számított a harcosok körében, hogy a legtöbb harcművészeti iskolában az oktatás részét képezte a csillagdobálás is.
Igaz, surikenek, barkács füstbombák vagy robbanószerek helyett katonai kézigránátokat dobált, a kardja mellett pedig egy gépfegyver is volt a hátán.
Innen aztán már csak egyetlen szaltó volt, hogy a világ talán legismertebb nindzsaklánja az 1990-es évekre négy, reneszánsz művészről elnevezett antropomorf mutáns teknősből álljon.
A legendárium történelmi alapja
A hagyományok szerint a krónikákban csak Jamatotakeru néven emlegetett herceg, az első században élt Keikó császár több területet is meghódító fia volt az első nindzsa, aki egyszer nőnek öltözve lopózott be a család ellenségeihez, és számolt le velük kegyetlenül. Ám a nemváltást megtévesztésre használó herceget nem lehet egyértelműen a sinobikhoz kötni, mivel utóbbiakat csak a 15. században említik először a krónikások és a történetírók mint a titkos ügynökök egyik csoportját.
Abban viszont egyetértenek a történészek, hogy a később a nindzsákhoz kötött kémkedés és lopakodás művészetével azután kezdtek el komolyabban foglalkozni Japánban, hogy a 8. században eljutott a szigetországba az ókori kínai filozófus, Szun-ce A háború művészete című, hadtudományokat bemutató könyve.
A háború mindig a csalás útját járja. Így, ha képesek vagyunk valamire, tegyünk úgy, mintha nem lennénk rá képesek; ha valamit felhasználunk, tegyünk úgy, mintha nem használnánk fel; ha közel vagyunk, keltsük azt a látszatot, hogy távol vagyunk; ha távol vagyunk, keltsük azt a látszatot, hogy közel vagyunk; előnyöket kínálva csalogassuk az ellenséget, sorait megzavarva mérjünk csapást reá; ha mindene megvan, jól készüljünk fel ellene; ha erősebb nálunk, kerüljük el az összecsapást; ha dühös, vezessük félre; magunkat alantasabbnak mondva tegyük elbizakodottá; ha friss erővel rendelkezik, fárasszuk ki; ha egységei szoros kapcsolatban vannak, ziláljuk szét őket; ott támadjuk meg, ahol nem készült fel a védekezésre, s akkor küldjük előre csapatainkat, amikor az ellenség éppenséggel nem várja
– írja a Kr. e. 6. században élt filozófus a később a valós sinobik és a mitikus nindzsák fő tevékenységének számító cselvetésről, a háború művészetének alapelveiről.
A könyv utolsó, Kémek alkalmazása című részében pedig pedig így fogalmaz:
A kiváló hadvezér úgy indít háborút és úgy arat győzelmet az ellenség felett, úgy szerez tehát érdemdús tetteket, amelyek révén kiemelkedik a sokaságból, hogy mindent igyekszik előre tudni.
Szun-ce gondolatai az évszázadok alatt gyökeret vertek Japánban, de a kémkedés a becsületességükről ismert szamurájok világában becstelen dolognak számított. Az ország vezetése ellen először fellázadó hadúr, az első szamurájnak tartott Taira no Maszakado például egy 10. századi hadikrónika szerint egyszer kivégeztetett egy tízéves fiút, aki a szolgálója volt, és kémkedett ellene.
Idővel a hadurak erőszakosságát megunó parasztok egy része is fellázadt, és a hegyekbe vonulva új életet kezdett. Ezekből a csoportokból lettek a különböző nindzsaklánok, és a különleges, mezőgazdasági eszközökből átalakított fegyvereik is ide vezethetők vissza.
A két leghírhedtebb klán is így alakult ki a hegyvidéki területeken található Igában és Kogában. Iga tartományban például még a feudális főurak igáját is sikerült lerázniuk magukról a 15. században, és egy köztársasághoz hasonló rendszerben éltek a sinobik vezetése alatt.
Az Iga- és Koga-klán egész életükben kémkedésre nevelt tagjai pedig a feljegyzések szerint ebben a vérzivataros, 15. és 17. század közötti időszakban – melyet magyarul csak hadakozó fejedelemségek korának neveznek – már pénzért is értékesítették a szolgáltatásaikat az egymással háborúban álló haduraknak, így számos ütközetben bevetésre kerültek.
Bár a békét a 17. század elejére elhozó Tokugava Iejaszu sógunátusa idején már egyre ritkábban kellett sinobikat bevetni, azért az Edo-korból is vannak még olyan feljegyzések, amelyek szerint egy-egy ütközetben sinobik is harcoltak. A Koga-klán egyik utolsó nagy bevetése például az 1637–1638-as simabarai felkelés leverése volt, amit az országban akkoriban – portugál közvetítéssel – megjelenő kereszténységre áttérő japánok indítottak a Tokugava-sógunátus ellen.
A sógun válaszul – a sinobik hathatós közreműködésével – aztán nemcsak leverte a felkelést, hanem a kereszténységet is betiltotta Japánban.
(A cikk elkészítéséhez felhasználtuk a Japánspecialista utazási iroda nindzsákról szóló videóját, ami az igai nindzsamúzeum és a Mie Egyetem nindzsaszakának japán nyelvű honlapján megtalálható információkat mutatja be.)
