Szudán az egyik legkevésbé fejlett arab országként ritkán kerül az európai figyelem középpontjába. Egyiptom és Etiópia szomszédjaként könnyen elfeledkezünk az egyébként harmadik legnagyobb területtel rendelkező afrikai államról, amely ráadásul 47 milliós lakosságával az Arab Liga második legnagyobb lélekszámú tagja. Egészen a közelmúltig Szudán két esemény miatt lehetett elsősorban ismerős: az egyik a 2003-as darfúri konfliktus, amelyre a 21. század első népirtásaként is utalnak, a másik pedig az ország kettéválása. 2011-ben ugyanis a többnyire keresztény és animista déli területek (két polgárháborút követően) sikeresen elszakadtak a muszlim és arab többségű északtól, és Dél-Szudán néven váltak a nemzetközi közösség tagjává.
A nemzetközi figyelem most azért kezdett el ismét az országra irányulni, mivel április közepe óta polgárháborús állapotok uralkodnak a fővárosban. De mi is történik most pontosan Szudánban, mi vezetett el idáig, és milyen nemzetközi hatása lehetnek a konfliktusnak?
Mi történik most Szudánban?
A jelenlegi harcok két katonai vezető konfliktusára vezethetők vissza. Az egyik oldalon a szudáni hadsereg vezetője, Abdel Fattah al-Burhán, a másikon pedig egy Gyors Támogató Erők nevű paramilitáris szervezet parancsnoka, a Hemedti néven ismert Mohamed Hamdan Dagalo látható. A két férfi 2021-ben még együtt vette át a hatalmat egy katonai puccs keretében, majd együtt is fojtották el az ellenük szerveződő tiltakozást, azóta ugyanakkor felerősödött közöttük a versengés.
Ugyan a két politikus olykor igyekszik ideológiai okokra hivatkozni, a probléma forrását inkább oda lehet visszavezetni, hogy egyik erőskezű vezető sem akarja feladni saját hatalmát a zavaros politikai helyzetben. Az arab tavasz második hullámának keretében 2019-ben megbukott az országot két évtizedig uraló Omár el-Basír, ezt követően két évig a civil és katonai vezetők együttműködtek a gazdaság stabilizálása és a demokratikus átmenet elősegítése érdekében. Rövid távon egyik kérdésben sem sikerült komoly előrelépést tenni, amiben a koronavírus-járvány kitörésének is fontos szerepe volt. Ilyen körülmények között a katonai vezetők, köztük al-Burhán és Hemedti megelégelték a civilekkel való együttműködést, és 2021-ben átvették a hatalmat.
Hamar kiderült ugyanakkor, hogy a két vezető nem fog tudni sokáig nyugodtan kooperálni egymással. 2022 augusztusában Hemedti egy tévéinterjúban már arról beszélt, hogy a 2021-es katonai puccs nem érte el a célját, ami egyértelmű jele volt annak, hogy az új vezetésen belül feszültségek vannak. Ezeket átmenetileg sikerült kordában tartani egy tavaly év végén született megállapodással, amelyben a két katonai vezető ismét hitet tett
- a civil kormányzáshoz való visszatérés,
- egy új miniszterelnök kinevezése,
- valamint a demokratikus választások két éven belül történő megtartása mellett.
A kompromisszum néhány hónapra csillapította a kedélyeket (sokan idén tavasszal is még optimisták voltak a folyamattal kapcsolatban), áprilisra azonban kiderült, hogy a két katonai vezető inkább megtartaná a hatalmat.
Hogyan értelmezhetjük a szudáni konfliktust?
Azon túl, hogy a jelenlegi helyzet alapvetően két katonai vezető közötti hatalmi vetélkedésnek tekinthető, strukturális okai is vannak, amelyek visszavezethetők el-Basír két évtizedes uralmához. A szudáni diktátor annak érdekében, hogy ellehetetlenítsen bármiféle ellene irányuló katonai puccsot, több, egymással rivalizáló katonai erőközpontot hozott létre az államon belül és kívül. A hivatalos hadsereg mellett így nagyban támaszkodott nem hivatalos milíciákra, így például a hírhedt dzsandzsavíd milíciákra, amelyek komoly szerepet játszottak a már említett darfúri népirtásban. A Hemedti által vezetett Gyors Támogató Erők ezekből a milíciákból nőttek ki, ami két szempontból is fontos: egyrészt egy államhoz kötődő, de attól független katonai erőről van szó, amelynek szabályozását demokratikus keretek között nagyon nehéz lenne kezelni. Másrészt a népirtásban és egyéb atrocitásokban való részvételük miatt sosem vonták őket felelősségre, pedig még a darfúri eseményekért el-Basír ellen aktív államfőként elfogatóparancsot adott ki a Nemzetközi Büntetőbíróság. Ez rajta kívül utóbb csak Moammer Kadhafi volt líbiai diktátorral és nemrég Vlagyimir Putyin orosz elnökkel történt meg.
A legfontosabb vitás kérdés tehát, hogy mi lesz a Hemetdi vezette, körülbelül százezer fős paramilitáris katonai erő sorsa. Ezen túl persze más értelmezések is születtek: egyesek szerint al-Burhán már az iszlamisták irányítása alá került, Hemedti pedig ezt akarja megakadályozni, mások pedig a két politikus eltérő régiókból való származását emelik ki. Ezek a narratívák tudnak szerepet játszani a konfliktusban, de fontosságuk eltörpül a kemény személyes és politikai érdekek mellett.
Milyen nemzetközi hatása lehet a szudáni válságnak?
Talán ez Európából kevéssé látható, de számos regionális és globális nagyhatalom érdekelt a szudáni folyamatokban az ország geopolitikai elhelyezkedése, a Nílus-folyó hozzá tartozó szakasza, a vörös-tengeri partvidéke, valamint az aranykészlete miatt. Egyiptom, Szaúd-Arábia és más Öböl-államok, valamint Irán és Törökország is építette saját befolyását és jelenlétét már el-Basír időszaka alatt is. Szudán meghatározó szerepet játszik a Vörös-tenger, a Száhel-övezet és Afrika szarva régiójában is,
Első ránézésre a fontosabb regionális és globális nagyhatalmak is a békében érdekeltek Szudánban. Kairó számára a déli szomszédjában látható instabilitás alapvető biztonsági fenyegetést jelent, ráadásul Egyiptom számított is az al-Burhán–Hemedti vezetés segítségére Etiópiával szemben vízpolitikai ügyekben (például a Nagy Etióp Reneszánsz Gát felépítésének ellenzése kapcsán). Az Öböl-államok a 2019 óta tartó átmeneti időszakban elsődleges pénzügyi támogatóvá léptek elő, egy polgárháború kirobbanása nemcsak presztízsveszteséggel, de konkrét anyagi veszteségekkel is járna. Ráadásul Szudán destabilizálódása és a már megindult menekülthullám magával lökheti a szomszédos országokat is, így Csádot és a tavaly brutális polgárháborút elszenvedő Etiópiát is.
Második ránézésre azonban sokat feltételezik, hogy a külső nagyhatalmak nem csak a stabilizációt tartják szem előtt. Al-Burhán inkább Egyiptomhoz, Hemedti pedig inkább az Öböl-államokhoz és a líbiai milíciavezérhez, Khalifa Haftarhoz kötődik. Persze ez önmagában nem jelenti azt, hogy ezek a külső szereplők ösztönözték volna a konfliktus kitörését, ugyanakkor a harcok lehetőséget teremthetnek számukra, hogy erősítsék a pozícióikat. Ez pedig nem biztos, hogy a stabilitás irányába mozdítja el a helyzetet.
A regionális hatalmi versengés mellett más szempontokból is fontos, hogy mi történik Szudánban. Izrael számára például az arab térséggel való kapcsolatát is érintik az afrikai országban zajló hatalmi harcok. 2020-ban az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein és Marokkó mellett Szudán is részesévé vált az Ábrahám-megállapodásoknak. Az egyezményt akkor az el-Basír bukását követően felállt átmeneti kormány írta alá, az izraeli-szudáni normalizációs kapcsolatokat ugyanakkor kétségbe vonta a 2021-es katonai puccs.
A szudáni események másik érdekes nemzetközi dimenzióját az orosz Wagner-csoport jelenléte adja. Az Ukrajnában is harcoló, de a Közel-Kelet és Afrika más államaiban is jelen lévő fegyveres erő Szudánban is fontos érdekeltségekkel rendelkezik, például a vörös-tengeri kikötőkhöz való hozzáférés és az ország aranytermelésében való érdekeltségei miatt. A csoport vezetői 2018 óta járnak Szudánba, az itt szerzett bevételek pedig hozzájárulhatnak az ukrajnai tevékenység finanszírozásához is. A CNN információi szerint ráadásul Moszkva a hivatalos semlegesség ellenére oldalt választott, és fegyverekkel támogatja Hemedtit. Ezekkel a lépésekkel Oroszország nemcsak Szudánban, de az egész térségben is erősítheti a befolyását.
Mi várható, és hogyan hat ez Európára?
Jelenleg semmi sem vehető biztosra Szudán kapcsán, talán azt leszámítva, hogy ha a két szudáni vezetőn múlik, egyhamar nem lesz béke az országban. Al-Burhán és Hemedti láthatóan nulla összegű játékként éli meg a konfliktust, a saját túlélésükért küzdenek. Ezzel párhuzamosan nemzetközi szereplők (legalábbis jelenleg) igyekeznek békét kényszeríteni a felekre, abban reménykedve, hogy felismerik, nem fogják tudni egymást teljesen legyőzni. Jól mutatja a helyzet ellentmondásosságát, hogy például az iszlám böjti hónapot, a ramadánt lezáró ünnepre hivatkozva ugyan háromnapos tűzszünetet jelentettek be a felek, a harcok szinte egyáltalán nem álltak le.
Európa és a transzatlanti térség számára a gyors és határozott fellépés kiemelkedő fontosságú lenne. Szudán már a jelenlegi harcok kirobbanása előtt is humanitárius válságtól szenvedett, az ENSZ becslése szerint legalább tizenöt millió ember szorult eddig is segítségre. A helyzet romlása milliók szenvedése mellett kézzelfogható biztonsági kockázatokkal is jár számunkra elsősorban a térség destabilizációja és a dzsihádista hálózatok előretörése miatt.
Ennek ellenére a nyugati államok részéről nem látszik koherens stratégia – sem az Egyesült Államok, sem az európai országok nem tudtak mit kezdeni az országban zajló eseményekkel 2021 óta. Persze nem kell minden válságot ezeknek az országoknak megoldaniuk, de ha nem találjuk ki, hogyan kezeljük őket, akkor lépéselőnybe kerülnek a regionális és más globális szereplők – mi pedig csak figyelünk és kivárunk.
