Orbán Viktor következő évtizedre vonatkozó külpolitikai elképzeléseit legújabban Orbán Balázs Mandineren megjelent cikkéből ismerhettük meg. A cikk hasznos a téma iránt érdeklődők számára, mert a kormány távlatos terveiről leginkább csak a tusványosi beszédekből és a nagyritkán kiadott nemzetbiztonsági stratégiákból tájékozódhatunk. Az előbbiek főleg belpolitikai célúak, az utóbbiak pedig műfajukból adódóan inkább szakpolitikai jellegűek. Ezúttal viszont láthatunk egy koherens érvelést, amelynek elsődleges célja nem a szavazatszerzés. Ez már abból is látszik, hogy a szöveg nincs tele a kormány szokásos mantráival: a migráció szó csak egyszer szerepel benne, nincs genderezés és sorosozás sem. Ez már önmagában friss levegővel ér fel.
A cikk és az annak alapjául szolgáló beszéd röviden összefoglalható: a hidegháború után kialakult világrend és a „globalizáció neoliberális modellje” válságba került, a Nyugat dominanciája megszűnt, amire a centrum országai dominanciájuk megtartása végett a hidegháborúhoz hasonló blokkok létrehozásával reagáltak. Ez a folyamat Magyarország számára előnytelen, mert az átjárhatatlan blokkok kialakulása korlátozná hazánk mozgásterét. Az Orbán-kormány fő célja, hogy Közép-Európán belül középhatalmi státuszt érjen el, felzárkózzon a fejlett államokhoz, ehhez pedig az összekapcsolódáson és a minden irányba történő kapcsolatépítésen keresztül vezet az út, a blokkosodás elkerülése mellett.
A cikk megjelenése óta több közéleti szereplő (Jeszenszky Géza, Szent-Iványi István és Ungár Péter) és újságíró is kifejezte ellenérzéseit. Többek szerint a fentiekből Magyarország a NATO-ból és EU-ból való kilépése olvasható ki, mások csak nevetnek a középhatalmi ambíciókon. Szerintem a külpolitikai koncepció ennél sokszínűbb: vannak benne jó dolgok, rosszak, egy ponton pedig az anyag megbicsaklik, és magával rántja az egészet. De menjünk sorban!
Ami jó: korrekt helyzetleírás, jó eszközök
Az Orbán által megfogalmazott helyzetleírás teljesen védhető, azzal az amerikai fősodor is tisztában van, hogy a világrend változik. A nyugati vezetés egyre inkább megkérdőjeleződik, a nemzetközi politika regionalizálódik, a globalizáció által meghatározott világgazdaság pedig átalakulóban van. Az persze vitatott, hogy beszélhetünk-e ettől még a Nyugat „válságáról”, az ipar elhanyagolásának problémájáról, de például az nehezen vitatható, hogy Oroszország és Kína egyre hangsúlyosabban kérdőjelezi meg ezt a rendet.
Az is releváns megfigyelés, hogy a nyugati nagyhatalmak több lépése is a tömbösödés irányába mutat. Ennek elutasítása nem jelenti a NATO-ból és EU-ból való kilépésünket. A szöveg egyértelműen jelzi, hogy a szakmai közbeszédhez hasonlóan tömbök alatt a hidegháborúra emlékeztető, egy vagy néhány nagyhatalom által dominált közösségeket érti, melyek tagjaitól elvárt, hogy ne építsenek kapcsolatokat külső államokkal.
Az orosz-ukrán háború előtt az EU és a NATO semmiképp sem jelentett ilyen értelemben tömböt. Különböző intenzitással, de az összes szövetségesünk épít kapcsolatokat, és sok szempontból versenyez a kínai (és kisebb részben orosz) gazdaság jelentette előnyökért. Ugyan mindkét szervezet a hidegháború terméke, egyik sem korlátozza nagymértékben a tagállamok külpolitikai szuverenitását. Természetesen a tagság jár bizonyos kötelezettségekkel és elvárásokkal (lásd a NATO-tagság biztonságpolitikai követelményeit), de ezek alapvetően nem célozzák a tagok kapcsolatépítési képességének szűkítését, különösen az EU esetében. Ausztria ugyanúgy maradhatott semleges, Franciaország ugyanúgy perlekedhet szinte állandóan az Egyesült Államokkal, mások lehetnek transzatlantisták, Németország pedig úgy épít kereskedelmi kapcsolatokat „keleten”, amennyire nem szégyelli.
Kétségtelen, hogy Oroszország ukrajnai agressziója felerősíti a blokkosodás tendenciáját, és ez nem feltétlenül jó. Maga az Európai Unió működési logikája, gazdasági szuperhatalmi szerepe is ellentétes a blokkosodás gondolatával, az ideológia és a politika győzelmével a gazdaság felett. Ez nem feltétlenül azért van így, mert kontinensünk döntéshozóit jobban érdekli a profit, mint a magasztos célok (bár gyakran ez a helyzet), hanem mert sokan gondolják úgy, hogy egy politikai ellenfél legyőzésére vagy pacifikálására a kapcsolatépítés jobb eszköz, mint a kirekesztés vagy a szankcionálás. E tekintetben a magyar álláspont a blokkosodás elutasítása tekintetben nyitott kapukat dönget, és a profitmaximalizálás szempontjából sem Budapest az egyetlen főváros, ahol ki akarják használni Kína erősödését.
A blokkosodás elutasítása mellett kulcsfontosságú eszközként jelenik meg az összekapcsolódás vagy konnektivitás, amelyre gazdasági modellt is építene a kormány. A kiterjedt kapcsolati háló kiépítése és az ezeken keresztül történő érdekérvényesítés kisállamok között teljesen bevett gondolat, úgy a szakirodalomban, mint az európai gyakorlatban. A kapcsolatokon és nem erőforrásokon vagy intézményi befolyáson alapuló hatalomfelfogás már a hetvenes évek óta jelen volt a kisállamok között, de az 1990-es és a 2000-es években kifejezetten divatossá vált. Ennek meghirdetésével semmi baj nincs, sőt örömteli, hogy a magyar külpolitikai gondolkodásban teret hódítanak ilyen, a mai napig frissnek számtó gondolatok.
Ami rossz: irreális célok, valóságtagadás
A fenti elemeken túl a meghirdetett elképzelésnek számos hibája van. Ezek közül a legvitathatóbb pont a regionális középhatalmi ambíció. Már az sem derül ki teljesen, hogy pontosan mit is ért ez alatt a fogalom alatt a szöveg, de igazából mindegy is:
A középhatalmiság mint cél jól mutatja, hogy a magyar jobboldal mennyire nem tudja elfogadni, hogy Magyarország egy kisállam. A magyar bal- és jobboldal gyakorlatilag Trianon óta vitatkozik azon, hogy Magyarország mekkora, és méretéből milyen ideális külpolitika adódik. A baloldal úgy érzi, hogy hazánk kicsi, ebből a kis méretből gyengeség következik, egy gyenge államnak pedig nem szabad pattognia, ellene menni a nyugati nagyhatalmaknak, mert abból csak a baj van. A jobboldal ezzel szemben nem hajlandó elfogadni Magyarország kis méretét (hiszen abban ő is csak gyengeséget lát): vagy területi revízióval, vagy ezoterikus összeesküvés-elméletekkel, vagy a középhatalmiság hajszolásával igyekszik fellépni ellene, vagy egyesen tagadni. Szerintem Magyarországnak akkor lesz sikeres a külpolitikája, ha mindkét tévhiten túllép: igen, Magyarország kicsi, de ez nem jelenti azt, hogy gyenge lenne, vagy ne lenne számos lehetősége az innovatív önérdekérvényesítésre.
A középhatalmiságon túl más területeken is problémás az érvelés. Az orosz-ukrán háború egyelőre nem bizonyított be semmit, de ha valamire utal, az az, hogy Oroszország – az Egyesült Államok leghangosabb kihívója – messze nem olyan erős, mint hittük. Lehet, hogy Moszkva győzni fog, de ezt elképesztő ár megfizetésével teheti csak meg, ami közép- és hosszútávon Oroszország szerepének csökkenésével jár majd, ennek a jeleit már láthatjuk a posztszovjet térségben. Persze öt év múlva kiderül, hogy kinek volt igaza, de
Ráadásul a kormány is alkalmazza azt az ellenzékéhez hasonló retorikai trükköt, hogy a Nyugatot és a Keletet egységes cselekvőként kezeli, csak éppen az előbbit szidja folyamatosan. Ezzel erősítve a maga által is bírált blokkosodási tendenciát, és figyelmen kívül hagyva azt a rengeteg vitát, eltérő elképzelést és külpolitikai gondolkodást, amit láthatunk szövetségeseink között.
A fentieken túl a koncepcióból teljesen kimarad a globális klímaválság. A következő tíz év geopolitikai viszonyait és a nagyhatalmak közötti versengést alapvetően fogják meghatározni a környezeti változások. Ennek következményeivel nemcsak Greta Thunberg, de az amerikai haderő is aktívan foglalkozik, tehát érdemes lenne nekünk is napirendre venni.
És a csúf: az állami gyakorlatnak semmi köze ehhez a stratégiához
Végül muszáj szólni a legnagyobb problémáról: a kormány külpolitikai gyakorlata számos pontot ellentétes a leírtakkal. Ha az összekapcsoltság és a hálózatépítés a cél, akkor a (nem csak a nyugati elitet képző) CEU elzavarása, Soros György és a hozzá kötődő szervezetek démonizálása, az Erasmus-lehetőségek veszélyeztetése óriási kudarcnak minősül. Ha a gazdasági profitmaximalizálás a cél, akkor nem kéne folyamatos ideológiai harcokat vívni. Ha regionális középhatalom akarunk lenni, akkor az orosz energiafüggőség megszüntetésének elsődleges célnak kellene lennie. Ha a blokkosodást el akarjuk kerülni, akkor a Nyugat folyamatos szidásával, a Nyugat-Kelet szembeállítással fel kell hagyni. Ha fel akarunk zárkózni, és el akarjuk kerülni a periferiális szerepet, akkor a fejlett államokkal is erősíteni kell a kapcsolatokat – ehhez például jól jönne, ha nem vétóznánk meg mindent, amiben benne van a gender szó. A sort még nagyon sokáig lehetne folytatni.
Ebből kifolyólag az ellenzék is fel tudja használni ezt a külpolitikai koncepciót, nem csak annak tartalmi bírálatára. Egyrészt nagyon kíváncsi lennék a többi párt koherens víziójára is. Másrészt viszont, ha már létezik, érdemes ezt az Orbán-féle koncepciót számon is kérni a kormányon. Mert a legnagyobb baj vele éppen az, hogy még ha elfogadjuk is a kormány helyzetértékelését és céljait, a gyakorlati külpolitikánk gyakran nem ezekbe az irányokba mutat. Azt nehéz számonkérni a kormányon, hogy miért nem hisz valami másban, azt sokkal könnyebb, hogy miért nem a saját víziójának megfelelően cselekszik.
