Mihail Szergejevics Gorbacsov halála fél évvel az ukrajnai orosz invázió kezdete után következett be, melyet a Szovjetunió birodalmi politikájának restaurációs kísérleteként is lehet értelmezni. Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértő szerint a Szovjetuniót, 1985-től egészen annak felbomlásáig, 1991-ig vezető pártfőtitkár egyik legfőbb érdeme az volt, hogy egy nyitottabb, szabadabb, demokratikusabb és élhetőbb világot kínált volna a Szovjetunióban élőknek.
Ő volt az ország történetében az egyetlen olyan vezető, aki már 1917, vagyis a szovjet típusú szocialista rendszer létrejötte után született (1931-ben). A hatvanas években, a Sztálin halála utáni olvadás időszakban vált érett emberré, ami tükröződött a politikai szemléletében és tevékenységében is.
Gorbacsov megítélése Nyugaton egyértelműen kedvező, és noha a putyini Oroszországban személye az utóbbi években viták tárgyává vált, részben a feledés homályába is veszett, a nagy többség elutasító vele szemben. Kevesen ugyan, de vannak olyanok is, akik a helyén tudják kezelni történelmi szerepét, demokratizáló törekvéseit. Abban, hogy Oroszországban a kritikusai vannak nagy többségben, szerepet játszik Vlagyimir Putyin autokratikus és neoimperialista politikája is, ami szöges ellentétben áll mindazzal, amit Gorbacsov képviselt.
Gorbacsov maga ugyan többször volt kritikus a putyini rendszerrel szemben, de élesen soha nem konfrontálódott vele. Ennek egyik oka, hogy az idős egykori pártfőtitkár az utóbbi években súlyos beteg volt, és visszavonultan élt. Az orosz–ukrán háborúról például már csak emiatt sem nyilváníthatott véleményt. Hallgatagságának másik oka az lehetett, hogy feltehetően nem akarta rontani időskori helyzetét – véli a szakértő.
Sz. Bíró szerint Gorbacsov politikájának számos jelentős érdeme volt.
Nélküle aligha sikerült volna a hidegháborús feszültségeket megszüntetni, a leszerelési megállapodások sem biztos, hogy létre jöttek volna, és ki tudja, hogy reformjai nélkül meddig tartott volna, és miképpen végződik a Szovjetunió agóniája.
Gorbacsov legfontosabb érdemei közül Sz. Bíró az alábbiakat emelte ki:
- 1987 decemberében Washingtonban írták alá azt a megállapodást, amely a közepes és rövidebb hatótávolságú, szárazföldről indítható rakéták teljes leszerelését eredményezte. Az amerikaiak ennek nyomán vonták ki az ilyen kategóriájú fegyvereiket Európából, a szovjetek pedig ezt nemcsak Európában, de mint később kiderült, az ázsiai hadszíntéren is megtették.
- A másik nagyon fontos katonai egyezség 1991. július végén a START I. megállapodás volt, amely a stratégiai támadófegyverek jelentős csökkentésére vonatkozott. Ez volt az első olyan egyezmény, amely nemcsak felső határokat szabott a fegyverkezésnek, de a már meglévő fegyverarzenál csökkentését is elrendelte.
- Óriási jelentősége volt annak is, hogy 1989 decemberében Gorbacsov szabad utat engedett a német újraegyesítésnek.
- Emellett a kelet-közép-európai államokra bízta, hogy miként képzelik el politikai, társadalmi berendezkedésük jövőbeni irányát.
Sz. Bíró Zoltán kiemelte: Gorbacsov környezetében már 1988 végén születtek olyan feljegyzések, amelyek felvetették a szovjet katonák kivonását négy kelet-közép-európai országból, Magyarországról, Csehszlovákiából, Lengyelországból és Kelet-Németországból. Egyik külpolitikai főtanácsadója kifejezetten javasolta, hogy ne kényszer hatására, hanem szovjet kezdeményezésére történjenek meg a csapatkivonások, és a folyamat részben már Gorbacsov idején megindult. Sz. Bíró emlékeztetett, hogy a legnagyobb létszámban – a civilekkel és hozzátartozókkal együtt – az NDK-ban állomásoztatott a Szovjetunió katonákat. A Nyugati Hadseregcsoport félmillió embert jelentett, és ebből nagyjából 300–350 ezer volt a harcoló rész. A németek a szovjet csapatkivonáshoz kapcsolódóan még abba is belementek, hogy jelentős anyagi segítséget nyújtsanak a visszatelepülő szovjet tisztek lakásépítéseihez.
Később – ahogy a szakértő mondja – az is feszültséget okozott az önállóvá vált Oroszország és Ukrajna között, hogy a Szovjetuniónak megítélt német támogatásokat milyen arányban osszák fel a két ország között.
Gorbacsov ugyanakkor olyan döntéseket is hozott, amelyeket később jó eséllyel maga is elhibázottnak ítélt. Alighanem önkritikusan gondolhatott azokra a konfliktusokra, amely a Szovjetunió belső perifériáján a késői periódusban mutatkoztak meg. Tbiliszi, Baku, Riga és Vilnius voltak azok a szövetségi köztársasági fővárosok, ahol a szovjet hadsereg erőszakos beavatkozása és „rendteremtése” számos ember halálát okozta. Ez volt az a kétségbeesett időszak, amikor Gorbacsov erőszakos eszközökkel próbálta megakadályozni a szövetségi köztársaságok eltávolodását. A szovjet csapatok és a belügyi erők beavatkozásához persze nem teljesen azonos okok vezettek a négy említett városban.
Sz Bíró külön említi Bakut, ahol a szovjet hadsereg beavatkozását megelőzően, 1991 januárjában öt napon át tartó örményellenes pogrom tombolt. A mai Azerbajdzsán fővárosába emiatt vezényeltek szovjet sorkatonákat. A bakui „rendteremtés” során több mint száz ember halt meg, akikre ma Azerbajdzsánban nemzeti hősként tekintenek annak ellenére, hogy közülük talán többen is részesei lehettek az örményellenes lincseléseknek.
Gorbacsov nevéhez fűződik az a két fontos reformkísérlet is, amelyeket „glasznoszty” és „peresztrojka” néven őrzött meg a történelmi emlékezet. A „glasznosztyról” már szó volt, ez alatt a nyilvánosság demokratizálását értették, ami lehetővé tette, hogy a Szovjetunió lakossága sok évtized után fontos közügyekről szabadon mondhassa el a véleményét, és ez a vélemény különbözhetett a hivatalostól. Ennek a szakértő szerint komoly következményei lettek, amelynek a hatásai ma is érezhetők az orosz társadalomban.
A „peresztrojka” (átalakítás) a szovjet gazdasági rendszer mélyreható megújítását célozta. Ez azonban nem hozta meg a várt eredményt, a szovjet gazdaság nem lett hatékonyabb és versenyképesebb, és még racionalizálni sem nagyon sikerült. Helyette viszont a 1990–91-ben jött az egyre csak bővülő áruhiány. A gorbacsovi korszak végére alapvető cikkek tűntek el, olyanok is, amik korábban gond nélkül hozzáférhetők voltak. Nehéz a reformpolitikát sikerre vinni, ha a társadalom életkörülményei folyamatosan és látványosan romlanak.
Gorbacsov egyik legkülönösebb intézkedése volt, hogy 1985-ben – szinte közvetlenül a pártfőtitkári kinevezése után – radikális korlátozásokat vezetett be az alkoholfogyasztással szemben. A részleges alkoholtilalom a nemes cél érdekében súlyosan elhibázott eszközökkel próbált fellépni. Ekkor 18-ról 21 évre emelték az alkoholfogyasztás korhatárát, a szeszesitalok árát jelentősen megemelték, és az üzletek csak délután kettő és este hét óra között árulhattak alkoholt. Emellett szigorúan felléptek azokkal szemben, akiket a munkahelyükön vagy közterületen ittasan találtak, és további szigorú intézkedéseket is bevezettek. Sz. Bíró szerint a gorbacsovi alkoholreform nem volt különösebben eredményes, ám a költségvetésre negatív hatást gyakorolt. A szakértő szerint ez a kezdő pártfőtitkár szárnypróbálgatásainak egyike volt, és szemléletében még jelentősen eltért a későbbi, átfogó reformokat sürgető törekvéseitől. Az alkoholreform inkább abból az elképzelésből indult ki, amely szerint – részben Andropov korábbi főtitkár sugallatára – még úgy gondolták, hogy a Szovjetunió gazdaságának problémáit a munkafegyelem helyreállításával kezelni lehet. A történelem aztán megmutatta, hogy ez utóbbi is Gorbacsov téves elképzelései közé tartozott.
