Milyen furcsán táncol a páva
– gondolhatták a magyar emberek, amikor megnézték az ötödszörre frissen megválasztott Orbán Viktor nemzetközi sajtótájékoztatóját, illetve azzal szembesültek, hogyan szavaztak a fideszes képviselők az Európai Parlamentben az Oroszországgal szembeni szankciókkal kapcsolatban.
A pávatánc régóta Orbán Viktor egyik védjegye az Európai Unióban. Ennek a lényege az, hogy a magyar kormány tesz egy korábban elképzelhetetlen dolgot, előrelép kettőt, majd a brutális nyugati ledöbbenés, a hangos tiltakozás után visszalép egyet. Így még mindig előrébb van, mint korábban volt, miközben azt mutatta a szövetségeseknek, hogy lehet vele tárgyalni, képes a korrekcióra.
és lehet, hogy már nem fogják akkora nyugalommal nézni a visszalépéseit, mint eddig. Az ötödik Orbán-kormány minden eddiginél nagyobb belföldi felhatalmazással lép hivatalba, miközben soha nem volt még ennyire elszigetelt külföldön. És ez okozhat még problémákat a jövőben.
A magyar kormány harca az Európai Unió ellen alapvetően úgy kezdődött és zajlott, hogy Brüsszelben nem is tudtak róla. Orbán Viktor sikeresen használta fel az uniót bűnbakképzésre idehaza anélkül, hogy ezt Brüsszelben észrevették volna. Magyarország mérete és súlya nem indokolta, hogy különösebben figyeljenek rá, és ugyan akadtak aggasztó jelek, ezekre a nyugati diplomaták csak megkésve reagáltak. Nagyjából a CEU elüldözése körüli botrány volt az a pont, ami után a legtöbb nyugati vezető tényleg nekifeküdt annak, hogy megpróbálja megérteni a NER működését.
Ez már azután történt, hogy Orbán Viktor a menekültválság alatti politikájával jóval nagyobb befolyást szerzett a nyugati populista jobboldalon, mint az Magyarország adottságaiból fakadna. A kormányfő mostanra mindenhol ismert alakja lett az európai politikának, amit idehaza egyre inkább elfogadunk természetes jelenségnek, ám valójában különleges dolog.
Lengyelország legalább olyan problémás ország az Európai Unión belül, mint Magyarország, ehhez képest az amerikai újságolvasók nagy részének fogalma sincs arról, ki az a Mateusz Morawieczki. Azt viszont, hogy kicsoda Orbán Viktor, mostanra megtanulták. Ennek több oka is van:
- részben a magyar kormányfő gyakran az európai fősodorral szembemenő lépései,
- másrészt a nyugaton morálisan vállalhatatlannak ítélt (a gyakorlatban viszont általuk is ápolt) szövetségesei,
- továbbá Orbán innovatív és hatékony politikája.
A magyar miniszterelnök az EU egyik legrégebben hatalmon lévő politikusa, hivatalban töltött időben csak a holland Mark Rutte kerülhet közel hozzá. Ez a politikai tapasztalat komoly előny, hiszen Orbán eddig láthatóan értette, hogyan működik az európai politikai elit, meddig ér el a figyelmük, meddig tart a türelmük. Ezért húzhatott olyan bátor lépéseket, mint az uniós költségvetés elleni vétó, amikor az utolsó pillanatig akadályozta a kontinens hétéves büdzséjének elfogadását a jogállami mechanizmus életbelépése elleni harcban. Orbán ugyan sok jóindulatot elvesztett a vétóval, de a számítása bejött: a jogállami mechanizmus nem lépett életbe a magyar választások előtt.
Ennek ellenére látszott, hogy a miniszterelnök szeme a labdán van, és bármelyik szövetségesét, barátját képes feláldozni azért, ami a valódi hatalmának alapja: a parlamenti kétharmadért. Angela Merkel működése utólag sokkal több kritikát kap majd a történelemkönyvekben, mint amire bárki gondolt volna a lemondása környékén. Merkelt nem csak azzal lehet utólag vádolni, hogy a német gazdaság érdekében annyira megengedő volt Vlagyimir Putyinnal szemben, hogy az végül az ukrajnai háborúhoz vezethetett, de azzal is, hogy az ő folyamatos kompromisszumai engedték Orbán számára, hogy Magyarországon az Európai Unió pénzéből kampányoljon az Európai Unió ellen.
Merkel egyike volt azoknak a német politikusoknak, akiknél Orbán szinte mindig el tudta érni, amit akart. Merkel kiszámítható, rugalmas és kompromisszumkész politikus volt, akit a saját egója nem akadályozott meg abban, hogy másoknak lehetővé tegye a politikai győzelmet. Orbán pedig élt ezzel a lehetőséggel.
A német kereszténydemokraták és Orbán kapcsolata akkor romlott meg végleg, amikor elkezdett visszaütni a magyar miniszterelnök valóságnál is erőteljesebb külföldi imázsa. Miközben Orbán inspirálta a nemzetközi populizmust, egyre inkább belpolitikai ügy lett abból, hogy a centrumot viszont kifejezetten boldogtalanná tette, hogy az ő adójukból a magyar miniszterelnök családja, barátai és szűk környezete gazdagodik. Végül a szakítás emlékezetes és látványos lett, a Fidesz pedig elmenekült a saját kirúgása elől, és kilépett az Európai Néppártból.
A német szövetségesekkel való szakítás után kezdett el egyre inkább felértékelődni a kapcsolat a közép-európai országokkal. A Visegrádi Négyek egy elég régi szervezet, még Antall József fejéből pattant ki, és ahogy Orbán Viktor is elmondta – enyhe jogászi distinkcióval –, nem védelmi szövetség, hanem érdekképviselet. A visegrádiak lassú lemorzsolódásáról korábban hosszabban is írtunk már, de a történet nagyjából ennyi: a németektől való eltávolodás után a magyar kormánynak szükségszerűen fel kellett nagyítania, a valóságnál fontosabbnak kellett láttatnia az új szövetségeseit. A visegrádi országok ezért látványos szövetségeseink lettek, miközben maga a szervezet tényleg nagyon rövid ideig gondolkozott csak hasonlóan a világról. Csehország és Szlovákia hamar lemorzsolódott, inkább a Nyugat felé tekintenek, a lengyelek pedig ideológiai és pragmatikus barátaink lettek.
A pragmatikus barátság oka egyszerű: mindkét országnak szüksége van a másikra abban, hogy meggátolja az ellene zajló támadásokat az Európai Unión belül. A hetes cikk szerinti eljárás megakadályozásához például elég egyetlen másik ország vétója. Az ideológiai barátság is érthető volt egy darabig, hiszen alapvetően hasonló irányba húz a két ország politikai vezetése, a közös támadások pedig még jobban összekovácsolták őket. Az ukrajnai háború ugyanakkor felerősítette a különbségeket egy olyan ügyben, amit eddig a szőnyeg alá lehetett seperni, de most már nagyon nehéz lesz.
Ez az ügy pedig az oroszokhoz való hozzáállás.
Lengyelországban ugyanis nincs olyan politikai erő, amely oroszbarát lenne. Még olyan sincs, amely igazán megengedő lenne Putyinnal szemben. A lengyelek komolyan veszik történelmi sérelmeiket, és világosan látszik, hogy ők a zászlóshajói, élszurkolói az oroszok elleni minél erőteljesebb fellépésnek. A lengyel vezetés annyira komolyan veszi az oroszok elleni harcot, hogy még az oroszbarátsággal nehezen vádolható Emmanuel Macron francia elnöknek is azzal szólt be a lengyel miniszterelnök, hogy
Hitlerrel is leülne tárgyalni?
Macron egyébként talán a legtöbb energiát a béketárgyalásokba fektető politikus az EU-n belül, aki pont egy olyan politikai vezetővel, Marine Le Pennel mérkőzött meg vasárnap – és április 24-én újra összecsap vele –, aki viszont kifejezetten jó viszonyt ápol Putyinnal és az orosz kormánnyal. Ebből is látható, hogy a lengyeleknél mindennél fontosabb a Putyinnal való szembenállás, hiszen semmilyen racionalitás nem indokolja, hogy Morawiecki pont most essen neki a számára megfelelőbb francia elnökjelöltnek.
Az oroszokkal való kapcsolat volt az, ami megakadályozta, hogy az Európai Parlamentben képesek legyenek összefogni a szélsőjobboldali, populista pártok, és ez a viszony az, ami most kifejezetten sokat árt a magyar–lengyel kapcsolatnak is. Jaroslaw Kaczynski, a lengyel kormánypárt valódi vezetője például még most pénteken is keményen nekiment Orbán Viktornak azért, mert megkérdőjelezte, hogy Bucsában valóban mészárlás történt-e. A magyar miniszterelnök elsőre nem ítélte el az orosz agressziót, azt mondta, ki kell vizsgálni, mi történt. Utóbb Orbán változtatott ezen az álláspontján. A feszült viszony azonban nem csak ezen múlik, a lengyelek például rossz néven vették azt is, hogy Orbán a választási megfigyelésért pont akkor kezdte el támadni az EBESZ-t, amikor annak lengyelek voltak a soros vezetői.
De a magyar–lengyel viszony hosszú távon nem ezeken a momentumokon múlik majd. Lengyelországban 2023-ban választások lesznek, és nem csak a lengyel politikusoknak, hanem a választópolgároknak is vállalhatatlanná kezd válni Orbán oroszbarátsága. Mivel a politika előállítja a saját kényszereit, elképzelhető, hogy a lengyel kormány annak ellenére is tovább távolodik majd Orbántól, ha egyéb területeken hasznosnak éreznék a két ország szövetségét.
Mostanra csak Magyarország és Lengyelország nem kapta még meg az uniós segélycsomag pénzeit. Két másik ország, Svédország és Bulgária pályázatát pont a héten hagyta jóvá Ursula von der Leyen. A lengyelek látványosan jobban állnak ebben is, ugyanis velük kapcsolatban egészen konkrét követelései vannak az Európai Bizottságnak, és ezek mind a bírósági rendszerhez kapcsolódnak. Magyarországgal szemben viszont az lenne a kérés, hogy hirtelen alapjaiban változtassa meg a hozzáállását az uniós pénzek felhasználásához (zsebre rakásához), ami nehezebben fog menni.
A lengyeleken kívül viszont tényleg nem nagyon van már szövetségese a magyar kormánynak Európában. Érdemi viszonyunk van a szlovénokkal, eseti szövetség a portugálokkal, de olyan klasszikus barátság, mint ami korábban a német kereszténydemokratákkal vagy a lengyel kormánypárttal volt, már egy sincs. Közben viszont az Európai Unió számára is egyértelművé vált, hogy valamit kezdenie kell Magyarországgal, hiszen sok szempontból az unió egyben maradása a tét. Ezen az változtathat valamennyit, ha a francia választások második fordulóját nem Emmanuel Macron, hanem Marine Le Pen nyeri meg, akivel Orbán kifejezetten jó kapcsolatot ápol. Ebben az esetben akár újabb lökést is kaphatna az európai populizmus ügye, enélkül viszont Magyarországnak valamit lépnie kell, hogy ne szigetelődjön el végleg. És Le Pen győzelmére egyelőre kevesebb esély van.
A miniszterelnök látványosan megpróbál változtatni a pávantáncon. Belföldre az uniós támadások okaként általában olyan ügyeket hoz fel, amelyeket ugyan valóban problémának látnak Nyugaton, de nem ezek miatt vesznek el valódi támogatásokat Magyarországtól. Ha Orbán a valódi ügyekben korrigál, a mondvacsinált politikai indokokban pedig nem – és mindezt ügyesen teszi – mindkét pontban nyerhet. Ez azért lehet hasznos számára, mert így a belpolitikában el lehet kerülni a visszalépés látszatát, miközben az érdemi konfliktusokban a magyar kormány hirtelen engedményeket tehet Brüsszelnek.
