Nincsenek szavak, amik leírnák, milyen a helyzet most. Az emberek félnek, várják a megváltást. Az orosz csapatok miatt nem tudnak bejutni a humanitárius segélyek, sokakról azt sem tudják a szeretteik, életben vannak-e még. Ám eközben mindenki próbál segíteni a másiknak.
Victoria biológiát tanít a Kijev melletti kisvárosban, Borogyankán. A városban az orosz-ukrán háború első hetében már súlyos tűzharcok dúltak, bombázták a települést, drónfelvétel is készült arról, milyen pusztítást végeztek az orosz erők.
Egy nemzetközi kommunikációs projekt segítségével tudtuk felvenni a kapcsolatot Victoriával, illetve másik három, Ukrajna különböző pontjain élő nővel, segítségükkel mutatjuk meg, hogyan élik meg az ukrán nők a háború mindennapjait.
Victoriának az fáj a legjobban, hogy el kellett menekülnie Borogyankáról. „A rakéták menetközben alig kétszáz méterre csapódtak be az úttól.” Most egy közeli településen tartózkodik diákjaival együtt, többnyire egy óvóhelyen.
Rettenetesen ijesztő a helyzet, mondta Victoria, de nem mutathatja a félelmet – a gyerekek miatt, akik a háború dacára is a közelében vannak, és most még inkább szükségük van a támogatására, mint korábban bármikor. „Együtt énekelünk az óvóhelyen, egyszerű játékokat játszunk. A macskám segít a legtöbbet. Ő a legfőbb védelmezőnk most. Ilyenkor is a farkával játszik, miközben melegen tart minket a leghűvösebb éjszakákon is” – mesélte.
Egyelőre nem tudja felmérni, a diákjaira milyen hatással van a háború, még nem múlt el a közvetlen veszély, magyarázza. De látja a tehetetlenséget és a könnyeket a szemekben. „A legjobb dolog, amit tehetek, hogy mosolygok. Az mindig működik. Mosolyogni, megölelni őket, csak ott lenni velük. Hagyni, hogy megéljék az érzelmeiket, támogatni őket a nehéz pillanatokban.” Amikor Victoria hallja a robbanásokat, próbál az iskolai pillanatokra emlékezni. Egyszer még egy biológiaórát is tartott az óvóhelyen.
Az ukrán nő először nem hitte el, hogy tényleg kitört a háború, amikor hajnal ötkor egy telefonhívásra ébredt. Azt hitte, egy rossz vicc az egész. Aztán felhívta a Melitopolban élő szüleit, édesanyja pedig közölte vele, hogy a repteret lebombázták, éppen óriási tűz van.
Akkor már ürességet és zavartságot éreztem. Elkezdtem jegyeket nézni a szülővárosomba, miközben tudtam, hogy nem fogok tudni eljutni oda. Aztán elszabadult a pokol. Most már mérges vagyok, nem tudok nem az lenni.
De Victoria szerint van remény. És mindent megtesz, hogy legalább a diákjai egy kicsivel nyugodtabbak lehessenek.
A háború első napjaiban még próbálta megtartani a szokásos napi rutint, főzött, mosogatott, igyekezett minél több időt a gyerekekkel tölteni. Most már próbál a humanitárius segélyek osztásába is besegíteni. „Néha még mindig olyan, mintha ez az egész csak egy álom lenne. Szerencsére a szeretteim és a barátaim mindannyian viszonylag biztonságban vannak. Az egyik kollégám viszont Borogyankán maradt, róla semmit sem tudok. De reménykedem a legjobbakban”, tette hozzá.
„Megértettem, hogy az Európai Unió nem fog a szülőföldemért harcolni” – jegyezte meg Victoria. Elismerte, nem tudja, mit csinálna most más országok vezetői helyében, miközben persze az Ukrajnában élők határozottabb fellépést szeretnének. „Végső soron itt állunk egyedül, szemben a világ második legerősebb hadseregével. Mi csak békét szeretnénk. Hiszek Ukrajna győzelmében, abban, hogy az országom békés, szabad és független lesz a jövőben is.”
A tanárnő szerint az ország lakossága bebizonyította, hogy együtt mindenre képesek, és nem fogják megadni magukat. „Ukrajna nemcsak egy földterület határokkal. Ukrajna az ukrán embereket jelenti.”
A 26 éves Alina az ENSZ ukrajnai ifjúsági küldöttje. Kijevben született, ott is nőtt fel, és a háború kezdete óta azon dolgozik, hogy a világ minden pontjára eljusson, mi történik az országával.
Sokszor szegezik nekem azt a kérdést, hogy félek-e, a családom fél-e. Persze, hogy félünk, emberekről beszélünk, akik az otthonuktól nem messze folyamatosan robbanásokat és szirénákat hallanak. A háború első két éjszakáján semmit sem aludtam, az éjjel egy részét óvóhelyen töltöttem. A harmadik éjszakán megszakításokkal három órát sikerült aludnom, majd a negyedik éjjelre összejött az öt óra, anélkül, hogy szirénák szakították volna félbe
– mesélte a fiatal lány az ukrán fővárosból.
Alina minden éjjel farmernadrágban és pulóverben alszik, és összekészített egy táskát a legfontosabb holmijaival az ajtó mellé, hogyha megszólal a sziréna, azonnal indulásra kész legyen. „Mindez nagyon ijesztő, de én nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy Oroszország háborús bűnös. Az orosz invázió az egész világra nézve támadás. Mi pedig a saját szemünkkel látjuk az offenzíva következményeit: a romokban álló városokat, a civil áldozatokat, a tönkretett életeket.”
Ennek ellenére Victoriához hasonlóan hisz az ukránok győzelmében, de hangsúlyozta, hogy ehhez nemzetközi támogatásra van szükségük. Oroszország alábecsülte a nyugati választ az agresszióra, vélekedett, miközben reméli, hogy további szankciók várnak az agresszorra, melyek következtében már nem lesz fenntartható az orosz gazdaság. „Az ukránok az egész demokratikus világért állnak ki. És nyerni fognak”, szögezte le.
A 37 éves Oleksandra szintén Kijevben él, üzleti tanácsadóként dolgozik. Csütörtök hajnalban a férjével együtt fényvillanásokra, majd a robbanások hangjára ébredtek. Kiugrottak az ágyból, és csak annyit mondtak: „Elkezdődött”. Nem estek pánikba, viszont vérfagyasztó félelmet éreztek. „Hihetetlennek tűnt, hogy a 21. században Európa szívében egy őrült bombázni kezd egy békés országot”, mondta. Ébredés után még húsz percet a tévécsatornák kapcsolgatásával töltöttek, magyarázatot keresve arra, mi történt. Aztán egyértelművé vált: Oroszország megtámadta Ukrajnát.
Az azóta eltelt napok fényében az ukrán nő úgy érzi, a valóság túl kegyetlen ahhoz, hogy elhiggyék.
A legrémisztőbb számomra arra gondolni, hogyan tudom megvédeni a 3 éves kislányomat. Aki a félelem miatt zokog, amikor meghallja a szirénákat, és menni kell az óvóhelyre. Azt ismételgeti, hogy »vissza akarok menni a saját bolygómra«. Ezzel azt akarja mondani, hogy haza szeretne menni. Azt hiszem, ez lehet a legrémisztőbb egy anya számára: egy olyan veszély, ami a gyermeke életét fenyegeti.
Oleksandra családjával a múlt hét végén menekült el Kijevből, megállás nélkül tettek meg egy 16 órás utat egy kisvárosig, ami az ország nyugati részén található. Ott jóval nyugodtabb a helyzet, habár olykor hallani a szirénákat, de legalább még nem kíséri őket rakétabecsapódás. Férjével csatlakoztak a területvédelmi erőkhöz, ahol humanitárius munkát végeznek, segítik a családokat, akik a háború által sújtott városokban rekedtek.
Az ukránok hálásak a világ különböző országaitól kapott példátlan támogatásért, jegyezte meg a kijevi nő, aki meglepődött azon, milyen gyorsan „egyesült” a világ Ukrajna megsegítéséért. Ugyanakkor szeretné, ha az ország több segítséget kapna ahhoz, hogy megakadályozhassák az orosz légitámadásokat. „Az ukránok az életükkel fizetnek azért nap mint nap, hogy megvédjék az európai értékeket”, tette hozzá.
A 31 éves Iryna a harkivi „Me and my school” nevet viselő oktatási központ vezetője, két gyermek édesanyja. A háború kirobbanása után azonnal úgy döntöttek férjével, hogy Oleksandráékhoz hasonlóan csatlakoznak a területvédelmi erőkhöz, de mivel fegyverekkel semmilyen tapasztalatuk nincs, így nem közvetlenül a harcokban vesznek részt: például főznek az ukrán csapatoknak, közreműködnek a segélyszállítmányok, gyógyszerek, ruhák eljuttatásában a lakossághoz és a katonákhoz, emellett pedig igyekeznek mentális segítséget nyújtani az embereknek.
„Harkiv egy békés, de mégis pezsgő város, közel Oroszországhoz, nem csoda, hogy meg akarják szerezni”, vélekedett. Az első napokban még nem jelentettek veszélyt az orosz csapatok a civil lakosságra, ám azóta már számos lakóházat is lebombáztak, rengeteg a civil áldozat. „Sok épület megsemmisült, direkt pánikot keltenek azzal, hogy kórházakat, iskolákat is bombáznak”, hangsúlyozta.
Iryna kétéves kislánya nem sok mindent ért abból, ami jelenleg történik, ám a kilencéves gyermeke már folyamatosan azt kérdezgeti, mikor lesz már vége a háborúnak, és persze minden alkalommal iszonyúan megijed, amikor hallja a rakéták becsapódását a környéken. Az édesanya ilyenkor nem tud mit mondani, próbál minél többet beszélgetni a gyerekeivel, és igyekszik nem sírni a jelenlétükben.
A legrémisztőbb az, amikor látod az orosz gépeket az ablakból, vagy a villanást a rakétabecsapódásoknál. Amikor nem tudod, két perc múlva életben leszel-e még egyáltalán.
Ő nem lepődött meg a háború kirobbanásán, viszont nem elégedett az európai reakcióval. „Nemcsak humanitárius segítségre van szükségünk, hanem arra is, hogy repüléstilalmi zónát vezessenek be Ukrajna fölött” – mondta. Szerinte Európa téved, ha azt hiszi, Oroszország meghátrál, ha nem állítja meg valaki, „Putyin nem viccel”, fogalmazott.
„Sok mindenre képesek vagyunk egyedül is, de a háborút nem tudjuk megnyerni nélkületek” – figyelmeztetett Iryna.
Ha pedig nem nyerünk, a következő Lengyelország, Magyarország és a balkáni országok lesznek. Ha Európa még emlékszik az értékeire, ideje, hogy felmutassa azokat. Egyedül vagyunk, és ti lesztek a következők.
Úgy érzi, sosem voltak még ennyire egységes nemzet, mint korábban, hiszen mindannyian egy célért dolgoznak: hogy megnyerjék a háborút. „Ukrajna a szabadság és a bátorság új szimbóluma lett a világon. Büszke vagyok arra, hogy ukránnak születtem.”
