Jose Jimenez / Primera Hora / Getty Images
Nagyvilág

Az ő gyászukból mindenki akart egy darabot – így nőttek fel 9/11 árvái

Közel háromezren haltak meg a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokban. A gyerekek, akik aznap veszítették el a szüleiket, valamivel többen, 3051-en vannak. Közülük 105-en még meg sem születtek, amikor a repülőgépek a Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba csapódtak.

A 2001. szeptember 11-ei terrortámadások mindenki életére hatással voltak a globalizált világban, de leginkább azokéra, akik aznap veszítették el a családtagjaikat. A Világkereskedelmi Központ ikertornyaiban zömében fiatal, középkorú férfiak, kisgyerekes apák haltak meg. Hátrahagyott gyerekeiknek nemcsak egy szülő elvesztésével kellett megküzdeniük, hanem a kéretlen hírnévvel is. A brit Guardian podcastjában hárman meséltek arról, hogyan nőttek fel: a Friedman ikrek, Mike és Dan tizenegy évesek voltak, amikor apjuk, Andrew meghalt, Robyn Higley pedig, akinek apja, Robert szintén az áldozatok között volt, csak hetekkel a terrortámadások után, novemberben jött világra.

Az ikertornyok

Mike és Dan Friedman egész életükben kimagaslottak a társaik közül. Mike 211 centiig nőtt, öccse alig öt centivel alacsonyabb nála. Égimeszelőknek számítottak már akkor is, amikor 2001 nyarán a szüleik elvitték őket egy kosárlabdagálára, ahol találkozhattak a legendás Magic Johnsonnal. Amikor autogramot kértek, Johnson rájuk nézett, és azt írta a poszterükre: „Az ikertornyoknak, sok szerencsét! Magic Johnson”.

A becenév rájuk ragadt, és attól kezdve mindenki ikertornyoknak szólította őket. A fiúk azt mondják, szeptember 11-ig egy átlagos, boldog családban éltek. Élénken él emlékeikben édesapjuk utolsó estéje, ahogy a kedvenc karosszékében ül, eszi a csípős csirkeszárnyat, hozzá kólát kortyol egy hatalmas palackból, és veszekszik a tévével, mert a New York Giants vesztésre áll a Denver Broncos elleni amerikaifoci-meccsen.

Az ikrek másnap iskolába mentek, de alig kezdődött el a tanítás, az igazgató mindkettőjüket kihívta teremből, és elmondta nekik, hogy egy repülőgép csapódott apjuk munkahelye, a World Trade Center egyik tornyába, de nem kell aggódniuk, az apjuk jól van, minden rendben lesz.

Az első sokk hatása alatt az őket körülvevő felnőttek igyekeztek a lehető legjobban óvni a fiúkat a tragédiától, távol tartani őket a szörnyűségektől. Nem mondtak el nekik semmit, csak kivették őket az iskolából, egy szomszéd vigyázott rájuk. Egész nap a medencében játszottak, rajzfilmeket néztek, este a kertben grilleztek. Bár kicsit gyanús volt nekik, hogy miért kényeztetik őket annyira, nem sokat gondolkodtak, inkább élvezték életük egyik (addig) legjobb(nak hitt) napját. Édesanyjuk csak másnap ültette le őket és mondta el nekik, hogy attól fél, az apjuk nem megy haza többé.

Rengeteg holttest nem került elő azonnal, százakat tartottak nyilván eltűntként. A hozzátartozóik próbáltak hinni egy utolsó reménysugárban, és szórólapokat osztogattak a romok körül. A Friedman ikrek is ott voltak anyjukkal a horrorisztikus káosz közepén. Mindez annyira szürreális volt, hogy Dan és Mike úgy érezték, mintha nem is velük történne. Aztán hetekkel később megkérték őket, hogy mondjanak beszédet az apjuk búcsúztatásán.

Akkor vágott mellbe, amikor ki kellett állnom kétezer ember elé, és arról beszélni, hogy most már biztos, apánk nem jön haza többé

– mondja Dan.

MARIO TAMA / GETTY IMAGES NORTH AMERICA / Getty Images / AFP Járókelők a World Trade Center lángoló romjai előtt

Kamerák a szülőszobán

Robert Higley és a felesége, Vicky házassága közel volt a tökéleteshez. Egy buliban ismerkedtek meg, és rövidesen mindketten úgy érezték, rátaláltak a másik felükre. Nemcsak házastársak, de a legjobb barátok is voltak. Robert a déli torony 92. emeletén dolgozott. Amikor az első gép 8 óra 46 perckor az északi toronyba csapódott, a férfi azonnal felhívta a várandós feleségét. Elmondta, hogy történt valami a másik toronyban, de ne aggódjon, ő jól van. Vicky ekkor beszélt utoljára a férjével.

Robyn Higley évekkel később, kamaszként tudta csak meg, hogy az apja azért halt meg, mert másokon akart segíteni. Robert tizenkét kollégáját terelte be egy liftbe, de ő nem szállt be velük. Visszarohant az irodába, hogy még egyszer körülnézzen, biztosan kijutott-e mindenki. Egy nő, aki ott volt abban a liftben, évekkel később azt mondta Robynnak, szinte minden nap eszébe jut, hogy bárcsak megragadta volna Robert karját, és behúzta volna abba liftbe, mert ők tizenketten voltak az utolsók, akik élve jutottak ki az épületből.

Vicky Higley az első hetekben túlélő üzemmódra váltott. Héthónapos terhes volt Robynnal, és gondoskodnia kellett négyéves kislányáról, Amandáról is. Alig emlékszik a terrortámadást közvetlenül követő időszakra, de tudja, hogy több szerkesztőséget és újságírót is megkeresett. Először azért, hogy minél több részletet tudhasson meg a férje halálának körülményeiről, aztán pedig azért, hogy életben tartsa Robert önfeláldozó hősiességének emlékét.

A riportereknek feltűnt, hogy Vicky terhes, és rögtön össze is rakták magukban, hogy hamarosan világra jön majd egy baba, aki a történelem legnagyobb terrortámadásában veszítette el az apját, még mielőtt világra jött volna, ez pedig sztori a javából.

Robyn ma viccesnek tartja, hogy egy tévéstáb hamarabb ért oda a szülőbába, mint a vajúdó anyja. Nem képletesen, hanem a szó legszorosabb értelmében. Mire Vicky a szülőszobára ért, a stáb már be is állította a fényeket és a kamerákat, hogy a legelső pillanattól kezdve megörökíthessék egy „9/11-es baba” életét. Robyn egyfajta celebritás volt már a születése pillanatában, és azóta is az maradt.

Nemcsak a Friedman ikreknek, és a Higley családnak, de minden áldozat hozzátartozóinak szembesülniük kellett azzal, hogy az ő gyászuk nem lehet személyes, és intim.

Az ő gyászukból mindenki akar magának egy darabot.

Eric Feferberg / AFP Gyertyákat helyeztek ki a szeptember 11-ei terrortámadás áldozatainak emlékére Brooklynban 2001. szeptember 20-án

Mindenki vesztesége

A személyes veszteség és a nemzet tragédiájának összemosódása mindenkit összezavart, különösen a kisgyerekes családokat. Vicky Higley sem tudta, hogyan kellene kezelnie a helyzetet, hogyan kellene felnevelnie a kislányait. Bár a nővérek ma már jóban vannak, korábban kölcsönös irigység és féltékenység mérgezte a kapcsolatukat.

Amanda, aki négyéves volt 2001-ben, nem értette, hogy az újságírók és a közvélemény miért csak a húga fájdalmával foglalkoznak, miközben Robyn gyásza nem is lehet valódi, hiszen sohasem ismerte az apját. Közben Robyn azt a négy évet irigyelte a nővérétől, amit az apjukkal tölthetett. Robyn mindig tudta, hogy Amanda és Robert mennyire közel állt egymáshoz: apa-lánya táncmulatságokra jártak, Robert sokszor ment korábban Amandáért az óvodába, és elvitte gofrizni. A fiatalabb lány néha nehezen birkózik meg azzal, hogy neki ebből egyetlen perc sem jutott.

A Danhez, Mike-hoz, Robynhoz és Amandához hasonló gyerekek azonban az évek során arra is rájöttek, hogy bár osztozniuk kell a gyászukon másokkal, ez azt is jelenti, hogy sosincsenek egyedül a fájdalommal és a nehézségekkel. Az amerikai társadalom soha nem hagyja magukra őket. Amellett, hogy az áldozatok családjai magukénak tudhatják a nemzet együttérzését, különböző kormányzati és állami támogatásokat kapnak, hogy kényelmesen élhessenek, 9/11 gyermekei pedig minden évben elmehettek együtt táborozni. Az utóbbi azért volt különösen fontos, mert a táborban, ahol csak maguk közt voltak, nem számítottak különlegesnek.

„Vízisíeltünk, együtt tornáztunk, kötögettünk, táncoltunk és mindenféle mókás dolgot csináltunk együtt. Végre szimpla gyerekek lehettünk” – emlékszik vissza Robyn.

Ahogy az évek teltek, a teher egyre könnyebb lett, de vannak sérülések, amiket nem gyógyít meg az idő. Robyn pélául ma is csak akkor tud bemenni egy olyan épületbe, ahol még nem járt korábban, ha először az anyja megy be, és ellenőrzi, minden rendben van-e. A lánynak szeptember közeledtével mindig szembesülnie kell azzal, hogy hirtelen mindenkit érdekelni kezd, hogy hogyan érzi magát. Az emberek elvárják tőle, hogy szomorú legyen, és vigasztalhassák.

Nem akarok már összetört szívű, folyton szomorú kislány lenni. Mindjárt húszéves leszek, fáj, hogy nincs velem apám, hogy nem lesz ott a nagy pillanatoknál, nem lesz ott az esküvőmön, de tudom, hogy szeret engem, ezért nem vagyok szomorú az életem minden egyes napján.

A Friedman ikrek is tapasztalták, hogy az évforduló környékén, és ahányszor felmerül valami szeptember 11-ével kapcsolatban, hirtelen minden szem rájuk szegeződik. „Kemény dolog szembesülni azzal, hogy a nevedhez, az életedhez örökre hozzátapadt egy ilyen horderejű tragédia” – mondja Dan.

Tortával ünnepelt halál

Szeptember 11. gyermekei megtanultak együtt élni a tragédiával. Majdnem mindegyiküknek van valamilyen személyes emléktárgya az elveszített szülőtől. Az ikrek egyike például az apja egyik golfütőjét őrizte meg, és ma ott tartja a szekrényében, abban a golfklubban, ahová ő jár játszani. Ez megnyugvást, biztonságérzetet ad neki.

TED WARREN / AP POOL / AFP Mentési munkálatok a Világkereskedelmi Központ roncsai között 2001. szeptember 24-én

Robyn Higley legnagyobb kincse egy rózsaszín plüssnyuszi, amit az apja akkor vett neki, amikor az ultrahangos vizsgálat kiderítette, hogy a felesége kislányt vár. Robyn azt mondja, nemcsak azzal nehéz megbirkóznia, hogy ő sohasem ismerhette az apját, hanem azzal is, hogy az apja sem ismerhette őt. A nyuszi az egyetlen bizonyítéka, hogy valamit mégis tudott róla, tudta, hogy kislány lesz, és szerette őt, mielőtt megszületett volna.

A múló idő szeptember 11. gyermekei számára azt is jelenti, hogy egyre többet tudtak arról, hogyan haltak meg a szüleik. Dan és Mike például már elmúltak húszévesek, amikor az anyjuk elárulta nekik, hogy azt az emeletet, ahol az apjuk dolgozott, rögtön az első gép összezúzta.

A becsapódás és a torony összeomlása között másfél óra telt el, és az másfél órányi pokol volt. Iszonyú hőség, falak dőltek össze, mindent elárasztott a füst, csak köhögés és fuldoklás hangjai hallatszottak, emberek ugrottak ki az ablakokon. Iszonyú fájdalmas volt ezt megtudni

– emlékszik vissza Mike.

A srácok ugyanakkor nem csak a borzalmas részletekről szereztek tudomást az évek során. Ma is gyakran beszélgetnek az apjukról a rokonokkal, Andrew régi barátaival, ismerőseivel, és még mindig hallanak sztorikat, melyeket korábban sohasem, így egy sokkal teljesebb, életszerűbb képek tudnak kialakítani magukban Andrew-ról annál, ami az első tizenegy évük emlékei alapján kirajzolódott.

Robyn is hasonló történetekre támaszkodik. Az anyja azóta sem igazán tud beszélni a férjéről, mások történetei alapján viszont Robyn úgy érzi, az apja épp olyan bolondos és vicces lehetett, mint amilyenné ő is vált.

Bár egyre ritkábban, a szeptember 11-i események az elmúlt két évtizedben rendre felbukkannak a médiában, különösen az évfordulók közeledtével. Robyn Higley részben ezért a saját világába zárkózik, soha nem olvas híreket, cikkeket, nem néz híradót. Azt mondja, fizikailag taszítják a hírek. Legutóbb, amikor arról kérdezték, mi a véleménye az Egyesült Államok afganisztáni kivonulásáról, és arról, hogy újra a tálibok kezére került az ország, nem is értette, miről beszél a riporter. Tíz éve azonban történt valami, ami elől még ő sem tudott elrejtőzni.

Barack Obama elnök 2011. május 2-án jelentette be, hogy az amerikai haditengerészet egyik különleges alakulata, egy rajtaütés során végzett Oszáma bin Ládennel, az Al-Káida terrorszervezet alapítójával és vezetőjével, a New York-i terrortámadások kitervelőjével. Az Egyesült Államokban több helyen olyan őrült ünneplés tört ki, mintha szilveszter éjjele lett volna.

Robyn azt meséli, hogy a bejelentés a nővére tizennegyedik születésnapjára esett. Épp nekiláttak a torta felszeletelésének, amikor megtudták, mi történt, és onnantól kezdve nem Amanda születésnapját, hanem bin Láden halálát ünnepelték.

Tudom, szörnyen hangzik, de tényleg megünnepeltük egy ember halálát. Csokis jégkrémtortával. Nagyon finom volt.

Ünnepelt aznap Mike és Dan Friedman is. Bin Láden halála több volt számukra a bosszúvágyuk beteljesülésénél. Az igazságszolgáltatás győzelmét, egyfajta lezárást, megnyugvást jelentett.

Emléknap

Szeptember 11. új korszakot nyitott, ami mostanában zárult le. Az amerikai hadsereg húsz évvel a terrortámadások miatt indított háború kezdete után kivonult Afganisztánból, Robynnak, Amandának, Mike-nak, Dannek és több mint háromezer társuknak azonban a személyiségük alaprészévé vált, hogy az áldozatok gyermekei.

Dan és Mike úgy érzi, a tragédia erősebbé, önmaguk lehető legjobb verziójává tette őket. Vállalkozásuk magas emberek számára készült zoknikkal kereskedik. Az alapötlet a terrortámadások utáni napokban gyökerezik, amikor az anyjukkal szendvicseket és üdítőt osztogattak a romok körül dolgozó mentőknek, tűzoltóknak, rendőröknek, akik közül rengetegen mondták, mennyire örülnének egy pár száraz zokninak. A fiúk a bevételeik egy részével a terrortámadások, iskolai lövöldözések áldozatainak családtagjait segítő szervezeteket támogatnak. Mint minden évben, idén is azzal adóznak apjuk emlékének, hogy meghívják vacsorázni Andrew legközelebbi barátait, hogy meséljenek róla.

Robyn, ahogy ő fogalmaz, az előzetes esélyek ellenére független, erős nővé érett. Főiskolára jár, és önálló életet kezdett a barátjával. Azt mondja, bár büszke az apja hősies viselkedésére, olykor haragszik rá, amiért nem szállt be abba a liftbe, hanem visszament, az irodába, hátha másokon is segíthet. Robyn, Amanda és Vicky a huszadik évfordulón mennek el először a World Trade Center tornyai helyén létrehozott emlékműnél tartott központi megemlékezésre. Ő és Amanda ott lesznek azok között, akik egyesével felolvassák majd 2977 áldozat nevét, közöttük Robert Higleyét, az apjukét is.

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.