Navy Photo by Jim Watson / Getty Images
Nagyvilág

Gyökeresen megváltoztatta a világot 9/11 – a hatása még ma is tart

A Simpson család című amerikai rajzfilmsorozat mindig is híres volt arról, hogy egy-egy epizódba frappánsan szőtte bele az aktuális politikai vagy popkulturális eseményeket, sőt, egy először 2004. május 2-án vetített epizódban alig harminc másodperc alatt tudta összefoglalni azt a jelenséget, amely meghatározta a 2000-es éveket.

Az ominózus jelenet egy vásáron játszódik, egy countryzenekar egy hatalmas amerikai zászló előtt állva éppen elkezd játszani egy Amerikáról szóló számot. A dalszöveg magyarra fordítva a következőképpen hangzik: „Akár szívességet is tehetnék Miss [Barbra] Streisandnak azzal, hogy leköpöm a[z amerikai] zászlót / Vagy hogy egy magazin címlapján fojtogatok egy fehérfejű rétisast / De szeretem ezt az országot, a szememben bűntelen / Ha nem veszitek meg a lemezemet, akkor az al-Káida fog győzni.”

Bár első hallásra a szöveg kicsit értelmetlennek tűnik, mégis könnyen dekódolható. Az epizód idején két és fél évvel vagyunk szeptember 11-e után, már javában zajlik a terrorellenes háború, amelynek egyes intézkedéseit keményen bírálták az olyan liberális, demokrata párti hírességek, mint Barbra Streisand. Cserébe őket a republikánusok hazafiatlannak nevezték, mert talán még arra is képesek lennének, hogy leköpjék az amerikai zászlót, vagy az USA egyik jelképének számító fehérfejű rétisast fojtogassák. Az igazi hazafiak számára Amerika tökéletes, bármi, amit az amerikai kormány, pontosabban George W. Bush republikánus elnök tesz, az jó, és még a legapróbb hazafias cselekedet is, mint a patrióta-jobboldali zenék hallgatása, a terroristák elleni harcot segíti.

A sorozat készítői ezzel a kikacsintással próbálták érzékeltetni az akkori amerikai közhangulatot, azt azonban nem tudhatták, hogy ennek még 2021-ben is bőven érezni fogjuk a hatását.

Paul J. RICHARDS / AFP George W. Bush és Donald Rumsfeld védelmi miniszter a Pentagon körkényén egy nappal a terrortámadás után

Támadás Amerika ellen?!

Spencer Ackerman újságíró idén augusztusban jelentette meg első könyvét, amelynek igen hangzatos címet adott: A terror uralma, avagy hogyan destabilizálta a 9/11 éra Amerikát és termelte ki Trumpot. Ackerman állítása, hogy bár nem lehet teljesen a szeptember 11-i terrortámadás és az azt követő időszak számlájára írni, hogy Donald Trumpot 2016-ban megválasztották az USA elnökének, de nagyban elősegítette azt. Hogy Ackermannak igaza van-e vagy sem, azt az olvasókra bízzuk, de mindenképpen érdemes kiemelni a könyvből néhány gondolatot.

A kötet a szeptember 11-i terrortámadásokkal kezdődik, illetve azzal, hogy már 2001 tavaszán és nyarán tudta a hírszerzés, hogy Amerikát vagy annak szövetségeseit a közeljövőben támadás fogja érni. A figyelmeztető jelzéseket azonban tompította a Security State-be, a „biztonsági államba” vetett hit, amely szerint a katonaság, a CIA, az FBI, a Nemzetbiztonsági Hivatal (NSA) és a hasonló hivatalok segítségével nem csak belföldön tudják megvédeni az amerikai állampolgárokat, hanem ahhoz is hozzásegítik Amerikát, hogy külföldön fitogtassa a dominanciáját.

A Security State-et megtámogatta egy, a 18. század óta jelenlévő fogalom, a magyarul nyelvtörőként is használható amerikai excepcionalizmus. Ennek lényege, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak különleges szerepe, küldetéstudata van a világban, amelyet részben a sorsnak, részben saját munkájának köszönhet, és amely felhatalmazza arra, hogy rendet teremtsen a világban, miközben saját magát nem kell alávetnie minden szabálynak. Másképpen fogalmazva:

Amerika cselekedetei befolyásolnak másokat, viszont nem hagyja magát befolyásolni.

Bár egy közel 3000 ember életét követő merényletsorozat önmagában is elég ahhoz, hogy nyomot hagyjon egy ország életében, a fenti két tényező csak felerősítette azt a sokkot, amelyet szeptember 11-e okozott: tényleg meg merte valaki támadni Amerikát?

STAN HONDA / AFP A World Trade Center mellett egy rendőr hajtja fejét egy autóra 2001. szeptember 11-én

Persze érthető, ha egy ország ezt követően ellentámadásba megy át, arról azonban megoszlanak a vélemények, hogy Amerika a megfelelő eszközöket választotta-e, nem esett-e túlzásba. Miután George W. Bush meghirdette War on Terror-t (WOT), azaz a terrorellenes háborút, az gyakorlatilag az egész amerikai politikát és közéletet is maga alá gyűrte – ahogy azt a Simpson család paródiája érzékeltette.

Ackerman is hoz több példát a jelenségre: a Strokes nevű zenekar a 2001 szeptemberében megjelent albumáról lehagyott egy olyan számot, amelynek a refrénjében arról énekelnek, hogy a New York-i rendőrök nem túl okosak. Egy ilyen dal megjelentetése azt jelentette volna, hogy a zenekar nem tiszteli az ikertornyok megtámadása utáni mentésben részt vevő vagy közben meghalt rendőröket.

Ahogy azonban erősödött a WOT, úgy erősödtek a kritikus hangok is. Ezek jelentős része a 2003-as iraki offenzívát támadta, amelynek során az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Ausztrália és Lengyelország katonái megszállták a közel-keleti országot. A katonai akciót George Bush és Tony Blair brit miniszterelnök azzal indokolta, hogy egyrészt fel akarták szabadítani az iraki népet Szaddám Husszein uralma alól, másrészt a diktátor tömegpusztító fegyvereket halmozott fel, illetve kapcsolatban áll a szeptember 11-i merényletet végrehajtó al-Káidával.

Később kiderült, hogy ez utóbbi állítások téves információkon alapultak, de már az offenzívát megelőzően is többen bírálták az akciót. Például a Dixie Chicks texasi zenekar, amelynek tagjai egy londoni koncertjükön kijelentették, nem értenek egyet a megszállással, és szégyellik, hogy George Bush texasi. A jelenet óriási botrányt okozott az USA-ban: több ezer country rádió bojkottálta a később nevet változtató Chicks-et, a tagok halálos fenyegetéseket kaptak, és visszaestek az album- és jegyeladásaik is. Az egyik tag, Natalie Maynes később bocsánatot kért a kijelentésért, majd 2006-ban visszavonta a bocsánatkérést, mondván, Bush nem érdemel tiszteletet.

A Chicks esete egy mélyebb problémára is rámutatott:

a neokonzervatív-republikánus politikusok és támogatóik úgy vélték, aki az amerikai kormány politikáját kritizálja, az a terrorellenes harcot akadályozza, vagyis a saját hazáját támadja.

eff Kravitz / FilmMagic, Inc / Getty Images A Dixie Chicks tagjai egy 2002-es fellépésükön

Bevándorlás = terrorizmus

Ennek következtében, már nem csak a terroristák számítottak Amerika ellenségének, hanem azok a (jórészt liberális) hangok is, amelyek úgy vélték, a Bush-kabinet túlzásba esik, vagy nem a megfelelő módszereket alkalmazza a terrorellenes háborúban. Ekkor épült ki ugyanis a Security State mellé a Surveillance State, azaz a megfigyelő állam, amelynek elvileg az a feladata, hogy folyamatos monitorozással szűrje ki a társadalomból a veszélyes elemeket, gyakorlatilag azonban számos kérdést felvet a működése.

A potenciálisan veszélyes személyek nemzetbiztonsági okokból történő megfigyelésének fontosságát valószínűleg kevesen vitatják, ennek törvényességi kerete azonban már más kérdés. Szeptember 11-e előtt az NSA-re nem volt jellemző az, hogy tömegesen gyűjtsön adatokat az USA-ban élő személyekről, főleg azért, mert ezt csak alapos indokkal tehette, különleges bírósági engedéllyel. Az erre vonatkozó törvényt aztán 2001-et követően több alkalommal is módosították, ennek következtében az NSA egyre nagyobb hatalmat kapott és egyre kevésbé kellett megmagyaráznia, hogy mit miért csinál.

Innentől kezdve a Nemzetbiztonsági Hivatal hatalmas mennyiségű adatot kezdett el gyűjteni, amelyhez hozzájárult az is, hogy az internet-, majd a közösségimédia-használat a 2000-es évek közepétől kezdett el igazán felpörögni. Az NSA már nem célzottan, egy-egy személyt kiválasztva szedte össze az adatokat, hanem mindenkit figyelt, és az adatokból, vagyis a telefonhívásokból, üzenetekből, emailekből, Facebook-ismerősökből kirajzolódó mintázatok alapján próbálta meg kiszűrni, hogy ki az, aki veszélyes lehet. Ez persze felveti azt a kérdést, hogy a terrorellenes harc mennyiben írhatja felül a magánélethez való jogot, és még ha nincs is rejtegetnivalóm és nem csinálok semmi illegális vagy veszélyes dolgot, miért kell az államnak tudnia arról, hogy mi történik a magánéletemben.

Kapcsolódó
Edward Snowden (Edward Snowden)
2013: a világ rádöbben, létezik a Nagy Testvér
Az év egyik legfontosabb nemzetközi történése Edward Snowden nevéhez kötődik: a férfi olyan dokumentumokat hozott nyilvánosságra, amelyek azt bizonyították, hogy az amerikai titkosszolgálatok jóformán az egész világot megfigyelik.

A biztonsági-megfigyelő állam és a – rossz értelemben vett – patriotizmus más területeken is megmutatkozott. Két hónappal szeptember 11-e után John Ashcroft igazságügyi miniszter arra utasította a szövetségi államügyészeket, hogy az FBI-jal karöltve hallgassanak ki nagyjából ötezer, nemrég Amerikába érkezett bevándorlót, akik 18 és 32 év közötti férfiak voltak. Bár a minisztérium a küldő országokat nem hozta nyilvánosságra, Ashcroft azt mondta, a kihallgatás célja az volt, hogy többet tudjanak meg az Amerika határain belül működő terrorista hálózatokról. Ahogy Ackerman fogalmaz: az amerikai állam azt várta el több ezer muszlim férfitól, hogy az USA iránti lojalitásukat a szomszédjuk megfigyelésével mutassák ki. Hozzáteszi:

Az igazságügyi tárca, az FBI és a bevándorlási szolgálatok olyan mintákat hoztak létre, amelyek a következő két évtizedben is fennmaradtak. A muszlim közösségekkel szemben a kollektív bűnösség elvét alkalmazták, feltételezve, hogy valakinek tudnia kell valamit a következő támadásról. A hatalom [a muszlimok esetében] nem úgy tekintett a bevándorlásra, hogy az az amerikaivá válás részét képezi, hanem hogy az a terrorizmus eszköze.

Az amerikai evangéliumi keresztény közösség számos vezetője pogányoknak nevezte az iszlám vallást követő amerikai állampolgárokat, és amolyan modern keresztes hadjáratként tekintett az al-Káida elleni küzdelemre. A muszlimellenesség aztán olyan szintre lépett, hogy elterjedt egy teljesen alaptalan összeesküvés-elmélet is, amely szerint Barack Obama nem Amerikában, hanem Kenyában született, ezért nem is lehetne elnök, ráadásul a középső neve Hussein, vagyis titokban még muszlim is lehet. Ennek a konteónak a lelkes követője volt Donald Trump is, aki akkor még üzletemberként és valóságshow-szereplőként követelte Obamától, hogy hozza nyilvánosságra a születési anyakönyvi kivonatát. Ackerman szerint ugyan ez a konteó megbukott, az azt terjesztő republikánusok azonban nemhogy nem tűntek el, hanem megerősödtek, és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egy olyan ember, mint Trump, végül amerikai elnök lehetett.

ALEX WONG / GETTY IMAGES NORTH AMERICA / Getty Images / AFP Donald Trump beiktatási ünnepsége a Capitolium előtt, mellette a távozó elnök, Barack Obama 2017. január 20-án

Black site

A muszlimellenesség és a terrorizmus elleni harc összefonódása nem csak abban mutatkozott meg, ahogy az amerikai társadalmon belül kezelték a muszlim közösségeket, hanem abban is, ahogy a hírszerzés az – állítólagos – terroristákat kezelte. A guantanamói katonai támaszpont, illetve az iraki Abu Graib börtön a rabokkal szemben elkövetett kegyetlenkedésekről vált hírhedté, de voltak titkos CIA-börtönök Pakisztánban és Lengyelországban is. Ezeket black site-nak, fekete helyszínnek nevezték, mert csak nagyon kevesen tudtak róluk, és gyakorlatilag semmi más feladatuk nem volt, mint a kínvallatás. Ackerman könyvében arról ír, hogy két pszichológust csak azért vett fel a CIA, hogy kidolgozzák a leghatékonyabb kínzási módszereket, amelyek az alvásmegvonástól kezdve a brutális veréseken keresztül a szexuális erőszakig terjedtek, és nem egyszer halállal végződtek.

A CIA nem nagyon válogatott abban, hogy ki az, akit bevisznek kihallgatni a különféle arab országokban elfogott és gyanúsnak nyilvánított személyek közül: Ackerman ír például egy olyan férfiról, akit az USA-val együttműködő szíriai hatóságok kerestek, és akinek letartóztatták a terhes feleségét is, utóbbit meztelenre vetkőztették, megkötözték, majd a férjével együtt átadták Szíriának. De egy olyan férfiról is tud, akit kegyetlen módon megkínoztak az amerikaiak, miközben semmilyen, a terrorizmussal kapcsolatos infót nem tudtak meg tőle, négy évvel később pedig az is kiderült, hogy semmi köze nem volt az al-Káidához.

A különféle kínzásokról fényképek és videók is készültek, amelyek aztán hírszerzési-katonai körökben terjedtek, majd eljutottak a nyilvánossághoz is. A felvételek nem csak az emberi jogok megsértésének kérdését vetették fel, hanem azt is, hogy a brutális kihallgatások tényleg segítettek-e érdemben a terrorizmus elleni harcban, vagy csak arra szolgáltak, hogy egyesek kiélhessék a 9/11 miatti bosszúvágyukat.

Barack Obama elnöksége alatt megreformálták a hírszerzés hozzáállását, de számos szigorú intézkedés megmaradt. Ilyen például a repülőtéri biztonsági ellenőrzés, amely a szeptember 11-i terrorcselekmények előtt jóval lazább volt. Ma már például elképzelhetetlen lenne a romantikus filmek egyik elcsépelt eleme, amikor valaki jegy és beszállókártya nélkül, a repülőtéren átrohanva siet a szerelméhez, hogy bocsánatot kérjen tőle. 25 éve ez még talán a valóságban is megtörténhetett volna, ma már teljességgel kizárt: pár méter után lekapcsolnák a biztonságiak.

Biztonsági ellenőrzés persze korábban is volt, de a változást jól érzékelteti, hogy az amerikai Közlekedésbiztonsági Hivatal (TSA) a 9/11 után átkerült a 2002-ben a terrorellenes harc jegyében alapított Belbiztonsági Minisztériumhoz (DHS). A TSA repülőtéri alkalmazottjait azóta számos bírálat érte amiatt, hogy megkérdőjelezhető okok miatt emelnek ki egyeseket az utasok közül, hogy külön ellenőrzésnek vessék alá őket. A biztonsági személyzetnek vannak olyan tagjai, akiknek például csak az a feladata, hogy figyeljék a biztonsági ellenőrzésen áthaladó utasok viselkedését, és ha valakit gyanúsnak találnak, akkor arról értesítsék a kollégáikat. A kritikák szerint a színes bőrű vagy arab országokból érkező utasokat gyakrabban találják „gyanúsnak”, és hogy ez nem csak alaptalan vádaskodás lehet, az is bizonyíthatja, hogy idén tavasszal külön belső vizsgálatot indítottak a DHS-ben, hogy a szervezetben dolgozó, fehér felsőbbrendűséget valló radikális elemeket kiszűrjék.

Volt egyáltalán értelme?

A megfigyelő állam működtetése az elmúlt években elképesztő mennyiségű pénzt emésztett fel az USA-ban. A Mother Jones arról írt, hogy húsz év alatt 21 ezer milliárd dollárba került, évente 296 ezer milliárd forintba. Ez felfoghatatlan összeg, de talán egy kicsit segít kontextusba helyezni, hogy Magyarország 2021-es költségvetésének kiadási főösszege 23 ezer milliárd forint, vagyis a megfigyelő állam éves büdzséjéből több mint tíz évig lehetne állni hazánk költségvetési kiadásait.

Az elmúlt húsz évben rendre felmerült az a kérdés, hogy megérte-e. Az al-Káida ugyan meggyengült, helyette viszont megerősödött az Iszlám Állam, amely már nem csak az USA-t, hanem az egész nyugati világot támadta és támadja, továbbá véres háborút robbantott ki a Közel-Keleten, a hatása pedig az egész világon érezhető volt, sőt érezhető még most is.

És ott van persze Afganisztán, amelyet húsz évvel ezelőtt azért szállt meg Amerika és a NATO, hogy a megszüntesse a radikális iszlamista tálibok uralmát, most pedig, hogy Trump kezdeményezésére, Biden beleegyezésével kivonultak, a tálibok visszavették a hatalmat. És hogy még tragikusabb keretbe helyezzük az eseményeket: augusztus végén, a kivonulás közben 13 amerikai katona halt meg egy merénylet során – az egyik áldozat mindössze húszéves volt, pár hónappal 2001. szeptember 11-e előtt született. Egyes számítások szerint az afganisztáni megszállás során mintegy 115 ezer ember halt meg, beleértve a katonákat és a civileket, a hadművelet pedig több mint 2000 milliárd dollárt emésztett fel.

Kapcsolódó
Afganisztán: a magára hagyott ország
A nyugati katonai erők hivatalosan még ki sem vonultak, Afganisztán máris polgárháborús állapotokba süllyedt. A civil lakosság elleni támadások száma csakem a duplájára nőtt fél év alatt.

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.