Elképesztően bonyolult a helyzet a volt Szovjetunió peremvidékén, Ukrajnában és Belaruszban (Fehéroroszországban). Az ukrán-orosz határon orosz katonai egységek gyülekeznek, a belarusz-ukrán határon pedig fehérorosz csapatok gyülekezhetnek (igaz, ez utóbbi hírről csak egy angol nyelvű katonai blog tudósított, nem pedig a megbízható nagy hírügynökségek). Az Ukrajna keleti részét (Donyeck és Luganszk térségét, a Donbaszt) hatalmukban tartó oroszbarát szeparatistákkal hét éve vívott polgárháború pedig újraéledni látszik. Négy ukrán katona halt meg ugyanis március végén, ezután az ukránok is fokozták a harci cselekményeket, aminek áldozata lett a Donbaszt elfoglaló erők szerint egy civil áldozat, egy 5 éves kisfiú is. Erre hivatkozva az orosz parlament elnöke, Vjacseszlav Vologyin most Ukrajna kizárását követeli az Európa Tanácsból. A harcok feléledése miatt aktivizálta magát a háromoldalú egyeztető fórum, a Belarusz, Oroszország és Ukrajna által létrehozott konzultatív tanács is, hogy megerősítse a tűzszünetet a Donbasz térségében.
A konfliktusok sora ezzel azonban még nem ért véget a térségben: a Kreml által támogatott fehérorosz rezsim, Aljakszandr Lukasenka elnök rendőrsége márciusban sorozatban vett őrizetbe helyi lengyel aktivistákat. Legutóbb éppen egy hrodnai újságírót tartóztattak le a Belaruszban működő lengyel nemzetiségi szövetség emberei közül. Erre válaszul Lengyelország az áruforgalom korlátozásával fenyeget az EU és Fehéroroszország határán. Vagyis Minszk mintha Moszkva előretolt hadállásaként rombolná a kelet-nyugati kapcsolatokat, Lengyelországot pedig EU- és NATO-tagként is igyekszik próbára tenni.
És ez nem csupán egy lengyel újságíró letartóztatása miatt érdekes. Éppen a legutóbbi őrizetbevétel helyén, Hrodnában terveznek – egy márciusi kétoldalú egyezmény alapján – belarusz-orosz közös katonai támaszpontot a felek. Azaz Vlagyimir Putyin orosz elnök és Lukasenka belarusz diktátor a lengyel-litván-belarusz hármashatár közelében tervez közös katonai bázist – nem messze a NATO és az EU határától.
Közben immár Belarusz és Ukrajna között is éleződik a feszültség. A donyecki és luhanszki polgárháború miatt létrehozott trilaterális fórum ukrán tárgyalódelegációjának új vezetője, a veterán ukrán politikus, Leonyid Kravcsuk arról beszélt a napokban, hogy Moszkvának csak ellenségei és lakájai vannak a térségben, barátai pedig egyszerűen nincsenek. (Közben érkeztek meg nem erősített hírek a fehérorosz haderő egységeinek felvonulásáról az ukrán határra.) Kravcsuk szerint Moszkva Ukrajnát ellenségének, Belaruszt pedig a lakájának tekinti. Mindez Moszkvában óriási felháborodást váltott ki. (Az 1934-ben született, 87 éves Kravcsuk korábban Ukrajna elnöke is volt 1991-94 között, tehát szavainak komoly súlya van.) Kravcsuk „lakájozásával” persze nem sok újat mondott: a minszki diktátor, Aljakszandr Lukasenka egyetlen komoly támogatója ugyanis a Kreml ura, Vlagyimir Putyin. Az orosz elnök 2020-ban még a saját rendfenntartó erőinek fehéroroszországi bevetését is megpendítette, ha Lukasenka uralma veszélyben forogna Minszkben.
Mindeközben Putyin az orosz Szputnyik-V vakcina szállításáról és esetleges nyugat-európai gyártásáról tárgyalt a német kancellárral és a francia elnökkel. Azaz Lukasenka Minszkben a „rossz ávós”, Putyin pedig Moszkvában a „jó ávós” szerepében tűnik fel, ám voltaképpen mindkét szerepet a Kremlben határozzák meg. A német és a francia külügyminiszter a napokban nem véletlenül adott ki egy eltökéltnek tűnő közös állásfoglalást arról, hogy Berlin és Párizs fontosnak tartja Ukrajna szuverenitásának védelmét. A két külügyminiszter különösen aggódott a Donbasz térségében fokozódó feszültség miatt. (Az orosz csapatoknak az ukrán keleti határon való összevonásáról van szó.)
Az sem véletlen, hogy friss hírek szerint az ukrán haderő bejelentette, hogy NATO-csapatokkal közös hadgyakorlatot terveznek a következő hónapokban. Ez viszont a Kremlt bőszítette fel: Oroszország szerint mindez tovább fokozná a feszültséget Ukrajnában.
Egy vészmadárkodó katonai szakértő, Pavel Felgenhauer már egy páneurópai, illetve világháború rémével fenyeget a csapatösszevonások láttán. Az orosz elnöki szóvivő, Dmitrij Peszkov viszont azt mondta: a Kreml nem fenyegeti Ukrajnát.
Európa a belarusz diktátor, Lukasenka ügyei fölött már rég napirendre tért, s a Nyugat gyakorlatilag elfogadta, hogy Fehéroroszországot Vlagyimir Putyin saját territóriumának tekinti. Ugyanezt a tétlenséget Brüsszel és az európai vezető országok, illetve az Egyesült Államok nem tanúsíthatják viszont Ukrajnában, ahol egyfajta alacsony intenzitású háború zajlik 2014 óta a Donbasz térségében.
Ha ez a háború eszkalálódna, az – ha nem is vezetne világháborúhoz, de – Kelet-Európa status quóját fenyegetné. Éppen ezért Kijevért kénytelenek sokkal erőteljesebben kiállni a nyugati hatalmak, amikor az ukrán keleti határon éppen orosz csapatok gyülekeznek.
Oroszország 2014-ben egy furcsa körülmények közt rendezett „népszavazásra” hivatkozva a Krím-félszigetet bekebelezte, és ekkor kezdődött a fegyveres harc a Donbasz térségében is. Ez két „önálló” oroszbarát szeparatista köztársaság kikiáltásához vezetett Donyeck és Luhanszk központtal. Ezeket még Moszkva sem ismeri el, de a bábállamocskák polgárainak hivatalos okmányokat biztosít. Miközben persze a Kreml váltig tagadja az ukrán vádakat, hogy részt vett volna vagy beavatkozott volna az Ukrajnában zajlott polgárháborúba.
Putyint belső problémái – gondoljunk csak az Alekszej Navalnijjal történtekre (mérgezés, orosz kórházi ápolás, külföldi gyógykezelés, letartóztatás, elítélés, börtönbe vetés) – arra ösztökélik, hogy olyan külső ellenséget keressen, amely elég gyenge ahhoz, hogy eredményt lehessen elérni vele szemben. Másrészt pedig levezeti az oroszországi belső feszültségeket.
Talán ezért próbálkozik Ukrajnában, de nem biztos, hogy ez jó választás volt, mert itt nemcsak Nyugat-Európával, sőt Amerikával találta szemben magát, hanem az erősödő ukrán nacionalizmus miatt nem is biztos, hogy annyira gyenge ez az ellenfél, mint 2014-2015-ben, amikor három nagy térséget (Krím, Donyeck, Luhanszk) is sikerült leválasztani Ukrajnáról.
A Kijev fennhatósága alatt maradt területeken ugyanis egyre erősebb az ukrán nemzettudat (ennek hatását a kárpátaljai magyarok is érzékelik sajnos), és az ukrán haderő sem olyan gyenge, mint hét évvel ezelőtt volt.
Biden óvatosságát indokolhatta, hogy Zelenszkijt azzal vádolták, nem lép fel elég erőteljesen az ukrajnai korrupció ellen, így például a Privatbank bedőlésének felelőseit nem állítják bíróság elé. Ez amúgy nem lenne véletlen: az ukrán elnök választási kampányát 2019-ben állítólag éppen a Privatbank csődjén gazdagodó oligarcha, Igor Kolomojszkij is támogatta, akinek tévéjében vált ismertté humoristaként Zelenszkij.
A Privatbank-botrány miatt még az USA-n belül is vizsgálatot indítottak 2020-ban. Az ukrán hatóságok most hirtelen letartóztatási parancsot adtak ki Volodimir Jacenko, a pénzintézet korábbi vezérigazgató-helyettese ellen (tehát nem Kolomajszkij ellen, ő Svájcból irányítja cégbirodalmát). Jacenko épp el akart menekülni Ukrajnából, és a Bécsbe tartó gépét fordították vissza a levegőben az ukránok, hogy letartóztassák. Talán nem véletlen, hogy ezután az amerikaiak rögtön támogatásukat jelezték Kijev felé.
Az amerikai kormányzat tehát túljutott a kezdeti gátlásokon, és még a washingtoni vezérkari főnök is felhívta moszkvai kollégáját amiatt, hogy orosz csapatösszevonásokat észleltek az ukrán határon.
Hogy pontosan mi is Moszkva célja Ukrajnával és Belarusszal, több elemző is találgatja. A legátfogóbb képet egy brit szakértő, James Sherr adja az oroszok ukrajnai terveiről. Sherr egy észtországi think-tank brit tanácsadója, korábban az Oxfordi Egyetemen is tanított. Szerinte kizárt dolog, hogy a Kreml azt tervezi, amit néhány lelkes orosz nacionalista, illetve moszkvai propagandista javasol, és a Donbasz térségét, a Kijevtől elszakadni vágyó donyecki és luhanszki bábállamokat annektálni, bekebelezni akarná.
Ez nem lenne ugyanis hasznos Putyinnak, aki valójában inkább destabilizálni akarja Ukrajnát. Ha viszont leválasztja az ország keleti részét (ahogy a Krímmel tette 2014-ben), minden befolyását elvesztené a kijevi politika fölött Sherr szerint. Putyin igazi háborút sem akar Kelet-Ukrajnában, az orosz csapatösszevonások az utóbbi hetekben azt sejtetik, ennél ravaszabb dologra készül. A brit elemző szerint alighanem a nemrég lezárult azeri-örmény kaukázusi háború megoldását szeretné Putyin Ukrajnában is alkalmazni. Ha sikerülne ugyanis az eddigi alacsony intenzitású háborút Kelet-Ukrajnában egy kicsit mégis csak „intenzívebbé” tennie, akkor a Kreml a szeparatista Donbasz és a „Maradék-Ukrajna” közötti tűzszüneti vonalra – azaz Ukrajna területén belülre – telepíthetne orosz „békefenntartókat”, akárcsak nemrégiben az azeri-örmény konfliktus lezárásaként tette ezt.
Egy Angilában született brit-ukrán elemző, Taras Kuzio, a kijevi Mohyla Akadémia professzora szerint azonban Putyin könnyen elszámíthatja magát Ukrajna esetében. Az Atlantic Council weboldalán megjelent tanulmányában Kuzio arra mutat rá, hogy Putyin 2014 óta nem volt sikeres az ukrán politika befolyásolásával.
Putyin „orosz világa” nem valósult meg, az orosz birodalomépítés nem lett vonzóbb Ukrajnában. Sőt az addig viszonylag népszerű oroszbarát pártok a kelet-ukrán polgárháború kirobbantása óta folyamatosan veszítenek szavazótáborukból. Korábban olykor többségbe is tudtak kerülni Kijevben, elnököt is megválasztottak körükből, ám mostanra 20 százalék körüli a támogatottságuk a Krím, Donyeck és Luhanszk nélküli „Maradék-Ukrajnában”.
Az orosz nyelv is határozottan visszaszorulóban van a brit-ukrán elemző szerint. Az orosz kulturális befolyás, az úgynevezett „soft-power” is gyengül: az ukrán hatóságok korlátozzák az orosz közösségi médiát, így a Facebookra és más közösségi oldalakra „menekülnek” az ukrán fiatalok. Ők az elmúlt években Oroszországból nem az „orosz világot” és nem Putyin álmát látják, hanem a polgárháborús uszítást, ami eddig legalább 14 ezer halálos áldozatot követelt Ukrajnában.
Ennek beismerése lehet tulajdonképpen az is, hogy a Lenta.ru orosz híroldal (amely korábban ellenzéki volt, de egy Putyinhoz közelálló oligarcha felvásárolta és egy Kreml-hű propagandaeszközzé állította át) éppen a napokban próbálta az ukrán fiatalok számára Moszkvát vonzó áttelepülési célpontként beállítani. Az ukrán fiatalok ugyanis Kuzio szerint nem Moszkvába emigrálnak mostanában, hanem nyugatra – ez ugyan nem az ukrán állam sikerét mutatja, de semmiképpen sem az oroszok hatékony propagandájára utal.
Az ilyen és hasonló, kevésbé megfogható jelenségekkel szemben Kuzio „keményebb” és szárazabb adatokat is sorol: az ukrán-orosz külkereskedelem jelentősen visszaesett a 2014-es hibrid háború óta. A kelet-ukrán konliktus előtt Ukrajna külkereskedelmének 30 százalékát bonyolította Oroszországgal, mostanra ez 7 százalékra esett vissza, miközben Kína és az EU aránya jelentősen nőtt.
Vagyis Moszkva 2014-es akcióival rövid távon elérte célját, és megakadályozta Ukrajna nyugati integrációját (sem EU-, sem NATO-csatlakozásról nincs már szó egyelőre, bár az ukrán lakosság valószínűleg mindkettőt pártolná). Mindazonáltal Ukrajnán belül a Kreml elveszteni látszik a kultúrharcot. Oly mértékben erősödött meg az elmúlt hét évben az ukrán nacionalizmus, amire csak évszázados távlatokban van példa.
Kuzio éppen ezért úgy véli, Putyin elnök végül úgy kerül majd be a történelemkönyvekbe, mint az az orosz elnök, aki végleg elvesztette Ukrajnát. Putyin népszerűsége közben Ukrajnában drasztikusan zuhan: a mutatón 2007-ben még 56 százalékon állt, 2019-re viszont 11 százalékra süllyedt. Az ukránoknak a konfliktus előtt 80 százalékban pozitív volt a véleményük Oroszországról, ez 2021 februárjára 40 százalékra zuhant.
Nem állnak ugyanakkor ilyen rosszul az oroszok Belaruszban – itt nem kell a „soft power” és a „hard power”, a befolyásolás és az erőszak között lavírozniuk. Lukasenka diktatúrája biztosítja számukra az orosz érdekek érvényesítését. Az Atlantic Council másik elemzője,
Formailag, államjogi értelemben végrehajtott bekebelezésről, Belarusz beolvasztásáról egyelőre tényleg nincs szó, jóllehet belarusz és orosz szárazföldi erők tartanak közös hadgyakorlatokat, és az orosz támaszpontokat is kiépítenek Fehéroroszországban. A két ország haderejének egyesítéséről azonban szintén felröppennek a Kreml által ugyancsak cáfolt „tévhírek”. A menetrendszerinti cáfolatot Dmitirj Mezencev, az épp távozó minszki orosz nagykövet szállította.
Belarusz akár egyesül Oroszországgal formálisan, akár nem, az orosz oligarchák máris megkezdték a nyomulást Fehéroroszországban. Egymás után próbálják felvásárolni a legnagyobb belarusz vállalatokat, és közös exportlehetőségeken is dolgozik a két állam. Orosz kikötőkből akarják ugyanis exportálni a belarusz termékeket.
Az sem véletlen, hogy amikor Zelenszkij ukrán elnök Joe Bidennel egyeztetett a kelet-ukrán határon felvonultatott orosz csapatok ügyében, a magára maradt Putyin elnök nem tudott mást felmutatni, minthogy Lukasenka diktátorral beszélt ugyanerről a kérdésről – mintha a Belarusz támogatása ugyanannyit érne Moszkva számára, mint Zelenszkijének Washington „rendíthetetlen” kiállása az ukránok ügye mellett…
