Erőszakspirál
Alig egy hete rakétatámadás ért egy észak-iraki katonai bázist, ahol egy amerikai civil és két iraki rendőr meghalt, több amerikai és iraki katona megsebesült. A Kirkuk melletti K1-es bázis iraki irányítás alatt állt, az Iszlám Állam elleni műveleteket indítottak onnan a helyi és az amerikai erők. Éppen emiatt először a terrorszervezetet gyanították a támadás mögött, aminek jellege és súlyossága sokakat meglepett. Atipikus volt a katonai bázis elleni támadás, ugyanis az elmúlt években nem hajtottak végre ilyet a dzsihadisták Irakban, amerikai katonák és az őket támogató szerződéses civilek nem szoktak áldozatul esni merényleteknek.
Csakhamar kiderült, hogy nem is a terrorszervezet, hanem a Kataib Hezbollah nevű, Irán-barát síita milícia állt a támadás mögött. Ez a terrorszervezet is jól ismert az Egyesült Államok számára, még a 2000-es évek megszállása idején komoly harcokat vívott az amerikai csapatokkal, majd később az iraki kormányerőkkel is. Mivel több amerikai katona haláláért felelős volt, Washington szemmel tartotta a szervezet és vezetője, Abu Mahdi al-Muhandisz tevékenységét.
A K1-es bázis elleni támadásra reagálva Washington válaszcsapást rendelt el a Kataib Hezbollah több iraki és szíriai bázisa ellen, mire a szervezet fegyveresei ostrom alá vették az USA bagdadi nagykövetségét. Miközben a hollywoodi filmeken felnőtt korosztály a líbiai Bengáziban játszódó valós történet megismétlődését vizionálta (a hiányosan biztosított főkonzulátuson 2011-ben meghalt az amerikai nagykövet egy váratlan támadásban), az amerikai vezetés nem evakuálta a nagykövetséget, csak megerősítette újabb tengerészgyalogos és különleges műveleti egységek átdobásával.
A tüntetők már éppen visszavonulót fújtak, és úgy tűnt, a konfrontáció nyugvópontra jut, amikor 2020 második napján egy amerikai drón kilőtte azt a konvojt, amelyben a támadásokért felelős Kataib Hezbollah vezetője, al-Muhandisz és az iráni Forradalmi Gárda egyik parancsnoka, Kászim Szulejmáni utazott.
Befolyásos vezető
A nemzetközi közvélemény persze nem az iraki milícia vezetőjének halála miatt bolydult fel, hanem Szulejmani likvidálása okán. A parancsnok volt felelős az elmúlt két évtizedben Irán iraki, szíriai és libanoni rejtett, félkatonai aktivitásáért (sőt egyes szakértők Afganisztánt, Gázát és Jement is ide sorolták).
Azóta, hogy az Egyesült Államok megtámadta Irakot 2003-ban, Irán mozgásterülete jelentősen megnőtt. Addig az iraki diktátor, Szaddám Husszein révén Teherán lehetőségei erősen korlátozottak voltak, az amerikai invázió okozta káoszban viszont az iráni vezetés kedvére szervezhette és irányíthatta iraki híveit és milíciáit. A 2011-ben kezdődő szíriai polgárháborútól fogva aztán ott is megnőtt az Irán-barát milíciák súlya, mivel az Aszad-rezsim a konfliktus elejétől fegyver- és emberszűkében volt, így örömmel fogadta a régi szövetséges, Irán anyagi és katonai segítségét.
Mostanáig úgy tűnt, az instabilitásból, legyen szó Irakról vagy Jemenről, mindenhol Irán profitál. Az amerikai sajtó démonizálta is Szulejmánit, úgy állítva be őt, mint aki a letéteményese mindannak a sikernek, amit Irán az elmúlt évtizedekben elért regionális térnyerésének köszönhetően.
Tény, hogy Irán a tágabban vett Közel-Kelet egyetlen olyan állama, amely érdemi külső segítség nélkül tudott fennmaradni, sőt terjeszkedni az amerikai jelenlét mellett. Ám az elmúlt két évtized iráni eredményeiben az is szerepet játszott, hogy nagyrészt „hazai” pályán mozogtak, vagyis nem az építkezésben jeleskedett Teherán, hanem Washington befolyásának feltartóztatásában.
Szulejmáni vélt vagy valós befolyását növelte, hogy szemben korosztálya politikai és katonai vezetőivel, látható volt a közösségi médiában. Gyakran mutatkozott a frontvonalakon és fontos megbeszéléseken is. Egyik nap milicisták szelfiztek vele, másik nap Irán vallási vezetője mellett ült a földön, szerényen, meghúzódva. Még a nyugati kommentárok is megjegyezték, amellett, hogy
Trump üzenete
Miként Abu Bakr al-Bagdadi vagy éppen Oszáma bin Láden halálakor, most is az a két leggyakoribb kérdés, hogy mi értelme volt a likvidálásnak, és várható-e a feszültség növekedése.
Senki sem pótolhatatlan, ráadásul nem egy illegalitásban működő terrorszervezetről van szó, hanem egy erős és szervezett államról, amelyben az intézmények szerepe a vezető mögött még fontosabb. Szulejmáni utódját már ki is nevezték a Forradalmi Gárda al-Kudsz nevű különleges egységének élére: Eszmáíl Gááni 2006 óta Szulejmáni helyettese volt.
Az egyes személyeknek, személyiségüknek ugyanakkor igenis hatásuk lehet egy-egy szervezet működésére. Miközben kevés kétségünk lehet afelől, hogy Szulejmáni halála után változatlan lesz Irán befolyása Irakra (vagy Szíriára), annak már nagyobb a valószínűsége, hogy a másik likvidált vezető, al-Muhandisz halálával az általa a kezdetektől irányított Kataib Hezbollah meggyengül vagy feloszlik. És mivel az egyik legvirulensebb és legerőszakosabb USA-ellenes szervezetről van szó, a hatás minden bizonnyal érzékelhető lesz.
Mindezek mellett sokkal fontosabb az az üzenet, amelyet Donald Trump az iráni vezetésnek címzett. Ennek a lényege, hogy
Szulejmáni és al-Muhandisz önbizalmára jellemző, hogy a napokkal korábban megostromolt amerikai nagykövetségtől nem messze érte őket a dróntámadás. Úgy gondolták, semmiféle kockázatot nem jelent, ha a fegyvereseik által megostromolt, a világ legerősebb nagyhatalma által birtokolt terület mellett autóznak el.
Trump viszont nem először adja annak jelét, hogy szívesen beleáll az ilyen „kihívásokba”. Azt más területen is láttuk, hogy a diplomáciát kevesebbre tartja az erőnél, és nem egyszer a tanácsadóinak kell visszafognia. Az amerikai elnök dönthetett volna úgy is, hogy mérsékli a konfliktust, amit eleve nem az Egyesült Államok kezdett. Ő azonban, szemben a korábbi elnökök óvatoskodásával, beleállt, és engedélyt adott a likvidálásra.
Mi lesz most?
A konkrét, az iráni és az amerikai reguláris erők közötti összecsapásnak ugyanakkor továbbra is igen kicsi esélye, ezen amúgy is főleg Irán vesztene. Ám az országnak
Teheránnak azonban az iráni lakosság reakcióját is figyelembe kell majd vennie, mielőtt egy újabb konfliktus valós és áttételes költségeit mérlegeli. Nemrég súlyos tüntetések rázták az országot, a szankciók jelentette terhek nehezen kezelhetők, és az országhatáron túli beavatkozások sem élveznek feltétlen népszerűséget a közvéleményben.
Noha az amerikai befolyás folyamatosan csökken Irakban, Washington most jelét adta annak, hogy vannak határok, és fájó választ küldött Szulejmáni és al-Muhandisz likvidálásával, olyat, amelyre az egész világ odafigyel, és amely Teheránt is tevékenységének átgondolására késztetheti.
Kiemelt kép: Ahmad Al-Rubaye / AFP
