Nagyvilág

Erdogan terroristákkal barátkozik, majd terroristának kiáltja ki ellenfeleit, hogy háborúzhasson

Recep Tayyip Erdogan török köztársasági elnök hiú ember, nem bírja a kritikát, bírálóit nem egyszer terroristaként bélyegzi meg. Bő egy hét alatt több száz török állampolgár ellen indult eljárás, amiért a közösségi médiában elítélte a szíriai beavatkozást. Különössé csak azt teszi a helyzetet, hogy az Ankara által felfegyverzett és most a kurdok ellen küldött milíciák között nem egy köthető az al-Káidához és más szélsőséges dzsihadista csoportokhoz. Ám Erdogan pályafutása során nem ez az első eset, hogy szélsőséges csoportokkal került egy oldalra.

A kezdetek

Az al-Káida alapítója, Oszáma bin Laden 1976-ban beutazta a Közel-Keletet, hogy felkeresse a helyi iszlamista mozgalmakat, Törökországban az MSP (Nemzeti Megmentés Pártja) vezetőségével találkozott. A párt ifjúsági tagozatának akkori elnöke Erdogan volt: bin Laden naplójában is írt arról, milyen nagy reményei vannak a mostani török elnök politikai jövőjével kapcsolatban.

Az MSP-t az 1980-as katonai puccs után betiltották, mivel szembement az ország szekuláris berendezkedésével, politikusainak jelentős része börtönbe került. Aztán 1983-ban, amikor újra lehetett politikai pártokat alapítani, az MSP egykori tagjai megalapították az RP-t (Jólét Pártja), ami jó kapcsolatot ápolt nem is egy terrorszervezettel. Necmettin Erbakan, a párt elnöke például csak „Hamászunk”-ként emlegette a dzsihadista szervezetet. Az afgán szálat se felejtették el: a párt az afgán hadúrral, Gulbuddin Hekmatyarral állandó kapcsolatban volt. Hekmatyart kabuli mészárosként is emlegetik, az általa alapított Hizb-e Islam civilek sokaságának a haláláért felelős. A hadúr 1993-ban, Isztambulban személyesen is találkozott Erdogannal. Az akkor készült képen a török politikus a földön ül, az afgán hadúr lábai előtt.

Hekmatyar azóta is aktív. Néhány éve arra kérte híveit, minden erejükkel támogassák az Iszlám Államot. Ez semmit sem változtatott Erdoganhoz fűződő barátságán, két évvel később, amikor a kabuli mészáros megbetegedett, a török elnök betegszállító repülőt küldött érte Afganisztánba, és Isztambulba vitette, hogy a lehető legjobb orvosi ellátást kapja.

A Hizb-e Islam fegyveresei 1992-ben. Fotó: AFP

Erdogan és a Hamász: örök szerelem

Erdogannak a szívéhez egyértelműen a Hamász áll legközelebb az összes terrorszervezet közül. 2002-es hatalomra jutása után Erdogan nehéz helyzetben volt, egyszerre kellett bizonyítania a hadseregnek, hogy nem veszélyes iszlamista, miközben valamit fel kellett mutatnia az őt támogató konzervatívoknak is. Ebben a helyzetben mi máshoz is nyúlt volna, mint az iszlamista politikusok mindenkori adujához, a palesztin kártyához. Első körben csak a pártrendezvényekre hívott meg fontos Hamász-vezetőket, aztán rövid időn belül olyan jó barátságba került a terrorista vezérekkel, hogy Törökország de facto a dzsihadisták hátországává vált. A vezetők egy része török tengerparti városokban kapott villákat, ahova hozták családjukat is, a török államtól meg bőséges anyagi támogatásban részesültek.

A helyzet odáig fajult, hogy idén nyáron a Hamász egyik alapítójának fia, Suheid Yusef egy izraeli tévécsatornának fakadt ki arról, mi folyik Törökországban, elmondása alapján

a terrorszervezet vezetői undorítóan pazarló luxus körülmények között élnek, méregdrága autókkal járnak, és egyetlen vacsorára is képesek elkölteni több száz dollárt, míg a Gázai övezetben szűkölködnek az emberek.

És ha éppen nem a török adófizetők pénzét szórják, palesztin fiatalokat szólítanak fel arra, legyenek merénylők népük és az iszlám érdekében. Mindemellett Törökország lényegében a Hamász pénzmosodája lett, tucatnyi „jótékonysági” szervezetnek lett fő profilja az, hogy a hozzájuk érkezett pénzbeli adományokat Ciszjordániában élő terroristáknak juttassák el. Nem véletlenül pont Ciszjordániába, hiszen 2007-ben, amikor Izrael kivonult Gázából, a területet átadták a Palesztin Hatóságnak, a Hamász viszont átvette tőlük a hatalmat, így a Palesztin Hatóság Ciszjordániába szorult vissza.

Fotó: Mohammed Abed / AFP

Az utóbbi években a radikálisok minden erejükkel azon dolgoznak, hogy káoszt keltsenek Ciszjordániában, hogy aztán azt kihasználva ott is átvegyék a hatalmat a Palesztin Hatóságtól. Erdogan alig két évtized alatt eljutott odáig, hogy mára Törökországban a Korán-iskoláktól a halal (vallási előírásoknak megfelelő) bankokig majdnem minden kapcsolatba került a Hamásszal.

Egy hónapja járta be a világsajtót, hogy egy amerikai bíróságon pert indítottak a kuvaiti török közös tulajdonú Kuveyt Türk Bank ellen, amiért komoly pénzösszegekkel támogatta a Hamászt. Sőt pénzt is mosott a szervezetnek, a peranyag szerint nem egy terrortámadást konkrétan a bank isztambuli székházában terveztek meg. A per vádlói egyébként négy izraeli kiskorú gyermek, akiknek szüleit, Eitham és Naama Henkint a szemük láttára mészároltak le a Hamász terroristái még 2015-ben a ciszjordániai Nabluszhoz közel.

A legbizarrabb terrorszál: Fethullah Gülen

Fethullah Gülen nevét a világsajtó a 2016-os sikertelen katonai puccs után ismerte meg, amikor Erdogan a száműzetésben élő hitszónokot gyanúsította meg a katonai hatalomátvétel kitervelésével. Gülen pár nap alatt az ország első számú ellenségévé vált, az elnök pedig hatalmas tisztogatásba kezdett, amelynek keretében a Gülen mozgalmához tartozás gyanúja is elég volt ahhoz, hogy valaki a rácsok mögé kerüljön.

Ez azért volt abszurd, mert Gülennek egykor ő maga volt a legnagyobb híve, sőt kapcsolatuk fénykorában, 1994 és 1998 között, amikor Erdogan Isztambul főpolgármestere volt, Gülen minden fontos eseményen ott ült az első sorban, a hozzá köthető iskolák, kollégiumok, sajtóorgánumok folyamatosan kapták a hatalmas támogatásokat az önkormányzattól, Erdogan még egy bankot – Banka Asya – is ajándékozott szellemi vezetőjének.

Kapcsolatuk nem csak politikai volt, a jelenlegi elnök minden barátjának és rokonának bemutatta a vallási vezetőt, még Hakan Sükür futballistával is ő hozta össze Gülent, sőt még arról is meggyőzte a csatárt, hogy őt kérje fel esküvői tanújának. A labdarúgó ezt meg is tette, az anyakönyvvezető pedig maga Erdogan volt az eseményen.

Aztán 1998-ban hatalomra került a radikálisan szekuláris Bülent Ecevit és a DSP (Demokrata Bal Párt), Erdogan pedig börtönbe került vallási izgatás miatt. Gülen mint befolyásos hitszónok nem tetszett a világi vezetésnek, így addig-addig „noszogatták”, míg „önkéntes száműzetésbe” nem vonult az Egyesült Államokba. Erdogannak, miután kiszabadult a börtönből, első útja a tengeren túlra vezetett, ahol felkereste régi mesterét és áldását kérte egy új párt alapítására. Ezt a támogatást meg is kapta, majd miután hazatért, megalapította az azóta is kormányzó AKP-t (Igazság és Fejlődés Pártja), amely győzött a soron következő, 2002-es választáson.

Erdogan ezek után rendszeresen hívta Gülent, hogy térjen vissza az immáron szekulárisoktól megtisztított Törökországba, sőt minden egyes választás előtt fel is kereste, hogy kikérje a véleményét. Gülen szervezetei pedig mindenhez szabad kezet kaptak az országban, ami persze sokaknak nem tetszett, többek között a szekulárisoknak, akik ezt nem egyszer szóvá is tették. Erdogan nem viselte jól, ha barátját kritizálták: újságírók, egyetemi tanárok, közéleti szereplők kerültek bíróságra csak azért, mert Erdogannak nem tetszett, ahogyan elmondták a véleményüket a hitszónokról. Aztán jött a puccs, és egyik napról a másikra minden megváltozott.

Fethullah Gülen. Fotó: Selahattin Sevi / Zaman Daily / AFP

A kormánypárttól egykor elválaszthatatlan Gülen-mozgalmat terrorszervezetté nyilvánították, kihirdették a szükségállapotot és a tisztogatás mellett egyszerűen átírták a történelmet. Erdogan kiállt, és azt mondta, mindösszesen párszor, akkor is csak véletlenül találkozott Gülennel, az internetes adatbázisokból pedig elkezdték kitörölni azt a több ezer képet, amin egymást ölelgetik, csókolgatják vagy épp mosolyogva avatnak fel valamit. Azokat az oldalakat, amelyekről nem sikerült ezeket eltüntetni, elérhetetlenné tették az országban.

Közben meg számtalan emberről be akarták bizonyítani, hogy ennek az állítólagos terrorszervezetnek a tagja. Volt, aki azért került börtönbe, mert a Bank Asyában volt számlája, de Hakan Sükür sem úszta meg, távollétében börtönre ítélték. Gülenhez való viszonyát esküvői képével bizonyították, amiről leretusálták Erdogant, sőt a lakájmédia még – az akkor már tíz éve halott – egykori kormányfőről, Bülent Ecevitről is azt állította, hogy Gülen híve volt. Annak ellenére, hogy Ecevit volt a fő oka annak, hogy a hitszónok elmenekült az országból.

Persze azok sem voltak jobb helyzetben, akik a puccs előtti időkben nyíltan támadták a vallási vezetőt, a Cumhuriyet ellenzéki napilap szerzői közül nem keveseket pár éve még azért ültetett le Erdogan, mert Gülent szidták, most pedig azért töltik büntetésüket, mert állítólag egy olyan ember terrorszervezetének tagjai, akit korábban állandóan kritizáltak.

Ugyanakkor a kormánypártban és holdudvarában nincs olyan, akinek ne lenne köze Gülenhez. Erdogan veje, a jelenlegi pénzügyminiszter, Berat Albayrak például az egyik iskolájába járt, elmondása alapján azonban szülei úgy nevelték, hogy ne legyen terrorista, éppen ezért ellene még csak nyomozás sem indult az ügyben.

A hatalomért még akár velük is: Kurdisztáni Munkáspárt

Tudják, hogy a Török Köztársaság történelmében kihez köthető a legliberálisabb kisebbségpolitika? Erdoganhoz. 2002-es hatalomra jutásakor, az ország délkeleti, kurdok által lakott területén közel polgárháborús viszonyok uralkodtak, és már majd egy évtizede szükségállapot volt elrendelve a térségben.

Erdogan bejelentette: ő lesz az a politikus, aki megoldja a kurdkérdést. Első körben feloldotta a szükségállapotot, majd pedig olyat tett, ami korábban török elnöknek még csak eszébe se jutott: újabb katonai beavatkozás helyett titokban tárgyalni kezdett a Kurdisztáni Munkáspárttal egy esetleges békéről.

Olyan jogokat kezdett adni hazája legnagyobb kisebbségének, amilyeneket korábban el sem tudtak volna képzelni: engedélyezte kurd nyelvű televízió csatornák alapítását, az önkormányzatok kifüggeszthettek kurd nyelvű feliratokat, kurd nyelvtanfolyamok indultak, sőt még kurd nyelv és irodalom szak is indult pár egyetemen.

Míg a török nacionalisták egyre jobban szembefordultak vele, a kurdok között csak nőtt a népszerűsége, 2013-ban például végighaknizta a kurd tartományokat Sivan Perwer kurd zenésszel, aki mindig is nyíltan támogatta a Kurdisztáni Munkáspártot, ami Erdogant akkor még kicsit sem zavarta. Még abban az évben meg is született a régóta várt békemegállapodás a török állam és a szakadár kurd szervezet között, amelynek fegyveresei elhagyták az országot és Irakba tették át székhelyüket.

Eközben viszont a szintén jelentős kurd kisebbséggel rendelkező Szíriában mind jobban elvadult a polgárháború, a Törökországgal határos területek pedig a Népi Védelmi Egységek (YPG) kurd milícia kezébe kerültek. Ezt a szervezetet viszont egyre több támadás érte az Iszlám Állam részéről.

Fotó: Nazeer Al-khatib / AFP

Erdogan némi hezitálás után megengedte, hogy iraki kurd fegyveresek Törökországon átutazva jussanak be Szíriába, hogy a YPG harcát segítsék. Sőt, a török titkosszolgálat még közös akciót is végrehajthatott a YPG-vel, amikor a dzsihadisták túl közel jutottak Szülejman Sahnak, az Oszmán Birodalom-alapító apjának sírhelyéhez. Attól tartva, hogy megszentségtelenítenék azt, a kurd fegyveresek segítségével a török állam saját területére szállította. Ankara köszönetet mondott a YPG-nek, az akkori miniszterelnök, Ahmet Davutoglu kijelentette: a YPG önvédelemre felfegyverkezett civilek csoportja.

Nem sokkal később meghívták Ankarába Salih Müslimet, a YPG politikai szárnyának szóvivőjét. Piros szőnyeggel fogadták, és arra kérték, legyen Törökország szövetségese, és küldje csapatait a szíriai rezsim ellen. Müslim ezt elutasította, mondván ők elsősorban a kurd nép érdekeit tartják szem előtt. Ezután

a szíriai kurdok egyik napról a másikra veszélyes terroristává váltak Ankara szemében.

Igazán keményre azonban 2015-ben fordult a helyzet: a júniusi országgyűlési választáson az AKP csak 40,87%-ot kapott, így nem tudott egyedül kormányt alakítani. Koalícióra senki nem akart lépni velük, így új választást írtak ki novemberre. Erdogan tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. Július 20-án a szíriai határon fekvő Surucban, az Iszlám Állam egyik öngyilkos merénylője felrobbantotta magát egy csapat kurd fiatal között, a támadásban harmincnégyen haltak meg, mind kurdok voltak.

A kormány reakciója különös volt. Pár nappal később bombázni kezdték Irakban és Szíriában a kurd állásokat, annak ellenére, hogy merényletet magára vállalta az Iszlám Állam. Erdogan ezzel végképp elvesztette kurd támogatóit, viszont megnyerte a nacionalistákat, akiknek a segítségével novemberben már 50 százalékot kapott az AKP a választáson, így egyedüli kormánypárt lett.

Hogy megtartsa támogatóit, politikája mind szélsőségesebben kurdellenessé vált. Mostani katonai beavatkozása is ennek tudható be: az ország egy igen súlyos gazdasági válsággal néz szembe, a tavaszi önkormányzati választáson pedig az ország legnagyobb városai mind ellenzéki kézbe kerültek, így a jelenlegi háborús helyzetben nem csupán a politikájából kiábrándult nacionalistákat akarja visszaszerezni, de egyúttal bizonyos ellenzéki csoportokat terroristának bélyegezve felszámolná a vele szemben kibontakozó ellenállást is. Máris százakat vettek őrizetbe, köztük újságírókat, amiért bírálták a hadsereg északkelet-szíriai offenzíváját.

Ez Birnakim

Kiemelt kép: Mustafa Kamaci / Anadolu Agency / AFP

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.