Véleményem szerint minden nemzedék életében egyszer elkerülhetetlen, hogy hisztéria támadjon a barbárok körül. Nincs a határvidéken olyan nő, aki nem álmodott volna arról, hogy egy sötét barbár kéz nyúl ki az ágya alól, és megragadja a bokáját, nincs olyan férfi, akit ne gyötört volna látomás, amelyben barbárok dorbézolnak a házában, tányérokat törnek, fölgyújtják a függönyöket, megerőszakolják a lányait.
Amikor John Maxwell Coetzee megfogalmazta ezeket a sorokat a nyolcvanas évek Dél-Afrikájában, akkor könnyű volt úgy olvasni, mint az apartheid rendszer elnyomóit gyötrő pszichózis leírását. De most itt vagyunk egy nemzedékkel később, A barbárokra várva főszereplőjének szavai pedig önbeteljesítő próféciává váltak. A 2010-es évek jobboldali populistái – vagy posztfasisztái, ha úgy tetszik – felpiszkálták bennünk a törzshöz tartozni akarás ősi érzését, és a nacionalista uszítás egyszeregyéhez visszanyúlva újra berendezték az ismerős politikai sakktáblát, ahol mi, a fehérek, a jók ismét szembetaláltuk magunkat a Másikkal, a fenyegető sötétekkel. A barbárokkal, akik mindig valami rosszban sántikálnak a horizont mögötti ismeretlenben.
„Hiába negyven éve íródott, teljesen a napjainkról szól” – mondta egy interjúban Filippov Gábor, a regény harmadik magyar kiadásának szerkesztője, majd röviden meg is magyarázta, hogy szerinte miért aktuális ismét a Barbárokra várva:
Ez a regény gyakorlatilag arról szól, hogy a félelem mesterséges gerjesztésével hogyan lehet kiépíteni egy zsarnoki rendszert. Egy nagyon civilizálatlan rendszert hogyan építhetünk a civilizáció védelmének a nevében
Ám ahogy minden ilyen tömör magyarázat, úgy ez is csak a felszínt kapargatja, mint ahogy azok is, akik magukban már biztos kézzel húztak egy egyenlőségjelet az apartheid és a tízmilliárdokból bevándorlásellenes propagandát ontó NER közé: Coetzee ennél sokkal összetettebb képet rajzolt, olyat, ami mindenkinek fáj, álljon bármelyik oldalon, vagy gondoljon bármit. A regény globális aktualitását pedig mi sem mutatja jobban, mint hogy 2020-ban már a mozikban is látható lesz a filmadaptációja, Johnny Depp és Robert Pattinson szereplésével.
A Nobel-díjas Rorschach-teszt
A dél-afrikai születésű, de 2002 óta már Ausztráliában élő Coetzee egy évvel Kertész Imre után kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, az egyetlen író, aki kétszer nyerte el a neves Booker-díjat, a kortárs irodalom egyik legjelentősebb alakja. Viszont egyáltalán nem sztártípus, így nemcsak Magyarországon, hanem angol nyelvterületen sem számít annak az írónak, akiről minden háztartásban beszélgetnek. Szinte teljesen visszahúzódik a nyilvánosságból, a kulturális menedzserek, ügynökök rémálma az ilyen ember: nem nagyon ad interjúkat, és a nyilvános előadásait is úgy oldotta meg sokáig, hogy felolvasott egy történetet egy íróról, akit meghívtak megtartani egy nyilvános előadást.
Coetzee tudatosan játszik arra, hogy véletlenül se derüljön ki, ő mit gondol dolgokról, kerül minden határozott megnyilatkozást, állásfoglalást. Vérbeli posztmodern, aki hol teljesen elrejtőzik szerzőként a regényeiben, hol egy C. nevű dél-afrikai íróról ír, aki Ausztráliába költözik. Mindez most csak azért fontos, mert Coetzee így éri el, hogy ezt írhassa róla Shaun de Waal, dél-afrikai kritikus:
A dél-afrikai irodalom Greta Garbója, egy üres lap, amire az olvasó megszorítások nélkül vetítheti rá a fantáziáit.
Ezt talán semmi nem támasztja alá jobban, mint hogy a Nobel-díját többek között regényei erkölcsi példamutatásáért kapta, a másik dél-afrikai irodalmi Nobel-díjas, Nadine Gordimer viszont többször kifejtette, hogy Coetzee igazi rasszista. Az írónő egy 2006-os interjúban úgy fogalmazott, hogy a Szégyenben – ezért kapta Coetzee a második Bookert – „egyik fekete szereplő sem igazi emberi lény”.
A búr telepesek leszármazottjaként felnövő Coetzee sosem védekezik, ha ilyen vádak érik, általában mások védik azzal, hogy legfeljebb egyes szereplők vagy a narrátor rasszisták, de hogy az író mit gondol, azt nem tudhatjuk.
A barbárokra várva is egy ilyen Rorschach-teszt, amibe minden újraolvasással mást lehet belelátni. És ahogy Rorschach-tesztből is keringenek kamu verziók, úgy ebből a regényből is: nem véletlenül adta ki harmadszor az Atheneum Kiadó a magyarul először 1987-ben megjelent regényt. Úgy tizenöt éve az első magyar kiadást olvastam, és az új kiadással összevetve ég és föld a különbség: nemcsak a regényen belüli utalások, szándékoltan valamilyen megfogalmazások nem voltak észrevéve a korábbi kiadásokban, hanem mondatok, bekezdések maradtak ki azokból. De nem csak ezért jelent meg újra a Barbárokra várva magyarul:
Az Atheneum Kiadónak van egy olyan elhivatottsága, hogy felvértezze az olvasókat a szabadságellenes, emberellenes rendszerek hatása ellen
– mondta Filippov a fent idézett interjúban. Majd azt is elárulta, hogy a regény borítója nem véletlenül hasonlít Anna Politkovszkaja Orosz naplójához: a Coetzee-regény szerinte „a fikció talaján” szól ugyanarról, mint amiről a meggyilkolt orosz újságírónő könyve „a valóság talaján”.
Barbárrá leszünk mindannyian, amíg vannak barbárok
Ha valaki ír erről a híresen idő- és helyszínmegjelölés nélküli világban játszódó regényről, akkor szinte mindig ugyanazzal a három irodalmi példával rakja fel a térképre:
- Franz Kafka: A fegyencgyarmaton,
- Arthur Koestler: Sötétség délben
- és Albert Camus: Az idegen (ez régebben valamiért Közöny címen futott magyarul).
És ez jól is van így:
A regény egy meg nem nevezett Birodalom határvidékén játszódik: a város bírája évtizedek óta gondtalanul éli a gyarmatosítók életét, amikor is megékezik Joll ezredes – a könyv két nevesített szereplője közül az egyik – a rettegett Harmadik Irodától, hogy utánajárjon annak a fővárosban terjedő hírnek, hogy a barbárok sereget szerveznek, és a Birodalomra akarnak támadni.
A bíró hiába mondja, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, a nomád törzsek alkalmazkodtak az előrenyomuló Birodalomhoz, és ugyan néha elrabolnak pár birkát, de folyamatosan hátrálnak; Joll azonban hajthatatlan és két foglyot addig kényszervallat, amíg az apa bele nem hal a brutális kínzásokba, a fia pedig összeszurkált ágyékkal, kiéheztetve, testileg és lelkileg megnyomorítva azt nem mondja, amit az ezredes hallani akar.
Először hazudnak nekem, tudja – ez történik –, először hazugság, aztán nyomás, aztán még több hazugság, aztán még nagyobb nyomás, aztán szünet, majd még nagyobb nyomás, aztán az igazság
– okítja a bírót Joll, aki szerint „így lehet hozzájutni az igazsághoz”. Ennek a kicsikart „igazságnak” az ismeretében aztán büntetőexpedíciót szervez a Birodalom, foglyokat gyűjtenek, és készülnek a megelőző csapásra.
Az ezredesnek fogalma sincs a helyzetről: nomád harcosok helyett békés halászokat ejt foglyul, mert neki a barbár az csak barbár. A bíró hiába tiltakozik, a foglyokat a kaszárnya udvarán kell elszállásolni. A városlakók először kíváncsian nézik az idegeneket, de ez gyorsan átfordul:
Aztán egyszer csak minden rokonszenvünk megszűnik irántuk. A kosz, a bűz, a civakodás és a köhögés elviselhetetlenné válik
– meséli a bíró, hogy a fogvatartók hogyan undorodnak meg a hevenyészett táborba összegyűjtött foglyaiktól. Az események innen felgyorsulnak, a Birodalom katonákat küld a városba a barbárveszélyre hivatkozva, teljesen átveszik az irányítást, a kínzások és kivégzések mindennaposak lesznek, a Birodalommal egyet nem értők pedig gyanúsak, majd ellenségek lesznek.
Többet nem is árulok el a cselekményről és a végkifejletről, hogy vajon végül megérkeznek-e a barbárok, véres összecsapásba torkollik-e a határkonfliktus, mert a regény ezen a primer szinten is működik: a Barbárokra várva izgalmas, olvasmányos kalandregény is amellett, hogy sokkal több is ennél.
Azonban a főszereplő bíró bukása és önsanyargatása megér még külön pár bekezdést, mert sokszor elintézik őt azzal, hogy ő a Birodalommal szemben álló jó karakter, az erkölcsi iránytű, akit a gonosz hatalom eltapos. Miközben ez nagyon nincs így, és ezt álmatlan éjszakái egyikén be is vallja:
Én voltam a hazugság, amellyel a Birodalom béke idején hitegeti magát, és ő [Joll] volt az igazság, amelyet a Birodalom megvall, amikor viharos szelek fújnak. A birodalmi uralom két oldala, se több, se kevesebb
– lamentál a bíró, aki látja a barbárok elnyomását, kihasználását, átverését évtizedek óta, de közönyösen, megszokásból, tunyaságból asszisztál ezekhez. Odáig hátrál maga elől, hogy vezeklésből maga mellé vesz egy barbár nőt, akinek először profán Krisztusként mossa kínzói által eltört lábait, majd maga sem tudja, hogy a nőt lányává, szeretőjévé, szolgájává, szajhájává, védencévé vagy mivé teszi idővel.
A bíró bármivel próbálkozik, csak a hatalom nyelvét beszéli, képtelen közel kerülni a barbárhoz: a nő olyan idegen marad, hogy még a legállatiasabb szinten sem tud közeledni hozzá, és nem tud felülkerekedni saját impotenciáján. A két ember idegensége teljesen ellehetetleníti a kölcsönös megértést, az alá-fölérendeltségi viszony dominálja a kapcsolatukat.
Ennek a két embernek a kapcsolata hordozza a Barbárokra várva legnyomasztóbb üzenetét. „Azt hiszem, a legtöbb emberi lények közötti párbeszéd kivetített képzetek cseréje” – írta Coetzee Arabella Kurtz pszichoterapeutának egy levélben. A foglyul ejtett nő a bíró szemében végig barbár marad, hiszen abban a képzetben nőtt fel, és az a képzet határozta meg egész életét, hogy ő a civilizáció képviselője, nem pedig egy barbár, így a nővel képtelen egyenrangú félként bánni.
Legalább legyen, aki majd elmesélje, ha egyáltalán valaha beszélni fognak erről, ha lesz valaki a messzi jövőben, akit érdekelni fog az életmódunk, hogy a Birodalom legtávolabbi erődjében létezett egy ember, aki a szíve mélyén nem volt barbár
– amikor a történelmi igazságtételről álmodozik a bíró, még a Birodalom embereire is csak egy jelzőt tud találni, amivel megbélyegzi őket: „barbárok”. Az idegengyűlölők barbározzák hát az idegeneket, az idegengyűlölőket szintén barbározzák ellenségeik, és akik így az erkölcsi felsőbbrendűség trónjára ültetik magukat, nem veszik észre, hogy ítéletük ugyanazt a logikát követi, és ők is barbárok ezért. Barbárok, akik a barbárokra várnak. És barbárrá leszünk mindannyian, amíg vannak barbárok. Barbárok pedig csak akkor lesznek, ha barbárokról beszélünk.
Kiemelt kép: John Maxwell Coetzee portréja Fotó: Tiziana Fabi / AFP)