Már abból is elegem van, ha koncerteken csak idegenek telefonkijelzőjén keresztül látom a színpadot, de abban a környezetben még azt mondom, belefér, megoldom. Azon viszont már nem tudok ilyen elegánsan túllépni, amikor múzeumokban hadonásznak köztem és a művek között mobilokkal, csak azért, hogy megszülethessen a 13295. ugyanolyan kép az Instagramra. Főleg blockbuster-kiállításokon zavaró a dolog, mert nem fogynak el az instázók: jönnek szakadatlanul minden korban, nemben, formában, méretben, hogy lefotózhassák a Híres Képet. És nem fogynak el.
Soha többé nem lesz ilyen világszám
Pedig a korszakos jelentőségű Bruegel-kiállításon Híres Kép jön Híres Kép után, és annyian kíváncsiak rá, hogy kegyetlen közelharc folyik a festmények előtt. A telefonokat is ugyanúgy markolássza a többség, mint máshol, de Bruegel munkáit látva előbb-utóbb mindenki szégyenkezve süllyeszti a zsebébe a mobilját. Arról majd később, hogy miért, előbb tisztázzuk, hogy miért akkora durranás ez a kiállítás, hogy a fél világ emiatt utazik éppen Bécsbe.
A Baltikumból importált tölgytáblákra festett képek közül sok már annyira érzékeny, hogy a tulajdonosok nem fognak megkockáztatni még egy szállítást. Most még egyszer utoljára összeszedték a világból a bécsi Szépmű kiállításrendezői, amit össze lehetett, 2019. január 13-a után viszont soha többé nem lesz ilyen.
A számok szerelmeseinek: ez azt jelenti, hogy a kevesebb, mint ötven fennmaradt Bruegel-festmény körülbelül kétharmada, illetve az összes rajzának és metszetének fele felkerült a Kunsthistorisches falaira. Minden jelentős mű ott lóg a falakon az osztrák fővárosban, olyan képek is, amelyeket a magángyűjtemények homályából vettek elő az ünnepi alkalomra. Olyan évszázados szenzációk előtt lehet ácsorogni bokáig esett állal, mint például a
Kukucs fél évezredre vissza
Persze attól, mert valami nem történt meg évszázadok óta, még nem biztos, hogy jó: egy kiadós pestisjárvány miatt például nem indulnék Bécsbe. Ez a Bruegel-kiállítás viszont minden ízében olyan, hogy nincs olyan felmagasztaló jelző, amely ne hajlana el rajta.
Innen nézve vicces, hogy a nagyon részletes és informatív (és kétnyelvű: német és angol) kiírások Bruegel recepciójának, elismertségének időbeni változásának taglalásával kezdődnek, amelyből kiderül, hogy
Aztán szépen, fokozatosan a régóta megérdemelt piedesztálra emelték Bruegelt a művészettörténészek, olyanok mellé, fölé, akiknek a képeivel hiába van tele a bécsi Szépművészeti Múzeum, mégsem a Rubensek, Rembrandtok, Snydersek elől kell szolid erőszakkal kitessékelni záráskor az embereket.
Többek között azért, mert Bruegelt hiába fitymálták le sokáig azzal, hogy nem olyan technikás festő, mint a befutott kortársai, mégis érdekesebb 2018-ban: jobban szól hozzánk, mint az ájtatos puttók, dölyfös pofájú nemesek, és dicsfényben úszó szentek magasztos gyülekezete.
Pedig Bruegel festményeiről ordít a kora újkoriság, szinte alig mosakodtak ki a középkori mocsokból. De ez is előnyükre válik, mert azon a szinten is érdekesek ettől a képek, hogy
És nem csak az látszik, hogy milyen ruhákban, cipőkben jártak, milyen hangszereken játszottak, hogy dolgoztak, hogy szórakoztak a rég halott őseink, hanem az is, hogy hogyan képzelték el a világot. Az biztos látszik, hogy egy Pieter Bruegel nevű festő hogyan képzelte el, de ő pedig bármekkora géniusz is volt, a korának az embere volt, és nemesek, uralkodók rakták ki a képeit a kastélyfalakra, tehát nem lehetett végtelenül idegen a világa másokétól.
Krisztus, Pokol, fenék
Itt lesz páratlanul érdekes Bruegel, mert kortársai között egyedülállóan úgy ábrázolta korát, hogy azt egyáltalán nem heroizálta, és nem csak bemutatta, hanem folyamatosan kommentálta képein. Ráadásul úgy kommentálta, mint egy már kicsit részeg nagybácsi, aki vaskos vicceket kezd mesélni vihogó gyerekeknek, de közben ő szórakozik a legjobban.
– ha nem is egy képen, de ezek mind ott vannak. Nem egyenrangúan, de ugyanabban a világban, a helyükön. Ez a fontos Bruegelnél: mindennek megvan a helye a kozmoszban, de hogy éppen hol, az nagyban függ a körülményektől. Például a már említett évszakok sorozatban hiába hasonló a nézőpont, optikailag nagyon más távolságra van a civilizáció a Vadászok a hóban meleg házikók felé lépkedői vadászai, mint a nyálkás őszi tájban rőzsét gyűjtők számára.
Ez a relativizmus is szokatlan egy XVI. századi festőtől, az meg végképp, hogy a szakrális és a profán, a szent és a hétköznapi mennyire egy szinten kezelődik. A Saulból Pállá megtérő figura ugyanúgy elveszik a monumentális tájban és a színes emberi kavalkádban, mint a keresztet cipelő Jézus Krisztus. A Halál diadalán és a Dulle Grieten is már tüzesen lángol a Pokol a horizonton, de az előtérben még van idő lantozni, vagy kalapot felvenni egy furcsa tetűlénynek.
Ilyen apróságból, mint például a kalapos tetűlény végtelen számú van Bruegel képein. A Bosch-hatásokon túl pedig ott van a képek ezernyi apró részlete, jelenete, szimbóluma, történése. Képtelenség annyi időt állni egy nagyobb Bruegel-kép előtt, hogy olyan érzés legyen az emberben: „Na, ezt jól megnéztem!”
Szokatlan élmény hosszú, fárasztó perceket eltölteni úgy egy-egy kép előtt, hogy leginkább annyit szánunk egy képre, hogy átpörgessük az Instagram-feeden, és még ahhoz is lusták vagyunk, hogyha túltekertünk valamit, akkor visszagörgessünk nyomni egy szívecskét.
Egy Bruegel-képet viszont nem lehet nem megbabonázva bámulni. Nem véletlenül szólal meg gyakran a riasztó, mert miután elpakolták a telefonokat, mindenki hunyorogva hajol közel a Babilon tornyához, a Gyermekjátékokhoz, a Parasztlakodalomhoz. Inkább nagyítót kellett volna hozni. Sajnos azokkal sem lehet bebújni a képekbe, pedig azok garantáltan a bőrünk alá másznak egy életre.
Kiemelt kép: Vladimir Pesnya / Sputnik / AFP
