Mi tulajdonképpen vidáman és gondtalanul éltük az életünket. Mindenki jól keresett. Az ember nem gondolt mindig a szegényekre. Most sem a szegény szírek járnak álló nap az eszünkben, akik elvesztették az otthonukat és a tengerbe fulladnak. De a tévé előtt ülve az embernek mégiscsak ez jár az eszében: nem lehet, hogy újra megtörténjen. De lehet. És száz év múlva is lehet majd, és nem csak száz év múlva, amíg ember él a Földön, addig megtörténhet.
„Szegények” alatt itt a deportált és megsemmisített zsidókra gondolt Brunhilde Pomsel, aki úgy halt meg tavaly 106 éves korában, hogy nem maradt utána olyan élő ember, aki belülről ismerte a legbelső náci kört. Pomsel 1942-től, a háború utolsó napjáig Joseph Goebbels propagandaminiszter titkárnője volt, azaz a Hitler után következő egyik legfontosabb náci vezető mellett dolgozott az Endlösung végrehajtásakor.
A titkárnő 2013-ban – majdnem hetven év néma csend után – harminc órán keresztül beszélt, amiből Egy német sors címmel készült film. Ez alapján Thore D. Hansen újságíró könyvet írt Pomselről, és ebben olyan részleteket is közölhetett, amelyekről kikötötte az interjúalany, hogy csak a halála után jelenhetnek meg. A könyv most magyarul is megjelent az Európa Kiadónál.
Milyen ember volt Brunhilde Pomsel, aki úgy dolgozott az egyik főnáci mellett a holokauszt éveiben, hogy sosem érezte magát bűnösnek? Egyáltalán annak kellett volna éreznie magát?
És miért jut eszébe a zsidók tömeges elpusztításáról a menekültválság? Jól látja a nácik felemelkedését és a holokausztot végignéző nő, hogy a XXI. században hasonló szörnyűségek felé kormányozzák az emberiséget az autoriter rezsimeket kiépítő jobboldali populisták? Vagy túlzó az aggodalom, hogy a történelem megismétli önmagát?
„Az ember csak úgy belesodródott”
Brunhilde Pomsel 1911-ben született Berlinben, középosztálybeli családban, a Südende nevű módosabb kertvárosban nőtt fel. A környéken sem éhező koldusok, sem ténfergő munkanélküliek, sem kommunista tüntetők, sem náci felvonulók nem zavarták meg a polgári idillt, azt az első világháború utáni valóságtól védő buborékot, amelyben a német lány felnőtt.
A városnak természetesen voltak olyan részei, ahol valósággal hemzsegtek a szegények, nyomorúság és nélkülözés mindenütt, de ezt senki sem akarta látni, az ilyesmit nem látta meg senki, az emberek egyszerűen oda sem akartak nézni
– mesélte Pomsel úgy, mintha mindenki olyan közönyös lett volna akkoriban, mint ő. A huszonéves lányt saját bevallása szerint főleg a külsőségek érdekelték, ezért kereste, kutatta a módját, miként tudná gyorsírói tehetségét pénzre váltani, amit aztán ruhákra, éttermi vacsorákra, luxuscikkekre költhet.
Egy zsidó ügyvédnél kezdett dolgozni, majd amikor az nem emelte havi bérét 90-ről 100 márkára, felmondott, és apja ismerősénél, a szintén zsidó dr. Goldberg nevű biztosítási alkusznál helyezkedett el.
Aztán valamivel 1933 előtt dr. Goldberg a felére csökkentette a munkaidőmet, mert nem ment jól az üzlet. Már akkor megéreztem, hogy nemsokára felszámolja az irodáját, és egyáltalán, a németországi lakását
– emlékezett vissza a titkárnő arra, hogy miért kezdett ekkor már egy Wulf Bley nevű náci párttagnak dolgozni. A Hitlerékhez lojális, de meglehetősen középszerű Bley volt az, aki közvetítette a Birodalmi Rádióban a nácik fáklyás felvonulását Hitler megválasztása után: hűségének köszönhetően riporterből fontos pozíciókba emelkedhetett, és vitte magával Pomselt a rádióba. A munkahelyváltáshoz a nőnek azonban be kellett lépnie a pártba: ekkoriban százával, ezrével léptek be az NSDAP-ba, sokszor zárlatot rendeltek el, mert nem bírták a tagsági igazolványokat kitöltők a tempót.
„Bennünket, fiatalokat nem vonzott a politika. És befolyásolni sem befolyásolt. Hitler csak egy új ember volt” – mentegette később döntését már idős nőként. Csak később tanulta meg, hogy mennyire befolyásolta nemcsak az ő, hanem az egész német nemzet sorsát a politika, amihez tudatlanul asszisztált.
Fiatal, szerelmes lány voltam. Akkor ez egész egyszerű volt, az ember csak úgy belesodródott. Az utcán egyre többen jártak SA-egyenruhában. De minket ez nem zavart.
A titkárnő a politika helyett Heinz nevű szerelmével és rádiós kollégáival járkált moziba, sörözni, szórakozni, és egy pillanatig sem érdekelte, hogy milyen politikai kurzus propagandarádiójánál dolgozik – hiszen ő csak egy titkárnő, mondogatta magának. Szép bútorok és szőnyegek, elegáns és kedves emberek, kiemelkedő fizetés: ezeket emelte ki a Birodalmi Rádióról. Rögtön a neki tetsző igazgatósági irodában dolgozhatott, mert a korábbi zsidó felügyelőbizottsági tagokat Pomsel szavaival „kicsit félreállították”, azaz koncentrációs táborokba zárták, amit ő már akkor is tudott – csak ez kevésbé érdekelte, mint a menőnek tartott munkahelye.
„Még nem létezett zsidóüldözés, még minden rendben volt”
Akkoriban már nem létezett szólásszabadság, mindent lehallgattak. Mindenki tudta, hogy kell viselkednie, minden egyes részlegnél ott ültek már a párthű emberek. Ellenállásról szó sem lehetett, a száját sem merte kinyitni senki
– jegyezte meg csak úgy mellékesen Brunhilde Pomsel a rádióról, mielőtt arról beszélt, ami igazán aggasztotta.
A Német Lányszövetség tagjainak kék rakott szoknyát [kellett viselniük]. Ezt az én környezetemben rémesnek tartottuk. Akkoriban szűk szoknyát viseltünk, az volt a divat, ezek meg ilyen tenyeres-talpas tehenészlány-öltözékben szaladgáltak. Hát ezek voltak akkoriban az én gondjaim.
De 1936 vége felé, miután a berlini olimpián egy világ előtt parádézhatott Hitler, minden egyre komorabb lett, és ez már az ignoráns titkárnő álomvilágán is lukakat ütött. „Németország csodálatos volt. Még nem létezett zsidóüldözés, még minden rendben volt” – mondta a ’36 előtti időről, majd arról beszélt, ekkor tűnt fel neki, hogy egyre több zsidó bolt zár be, egyre több zsidó vándorol ki, és a környezetéből is kerülnek KZ-lagerbe emberek. De mindenre talált magyarázatot:
- az üzlet már csak olyan, hogy bezárnak a boltok,
- a zsidók a keleti részekre költöznek, a Németországba költöző szudétanémetek helyére,
- koncentrációs táborba a kormány ellenségei kerülnek,
tehát minden rendben volt Pomsel szerint. Az is, hogy egy kollégája KZ-be került: „Jézus Mária, ő buzi?” – lepődött meg, amikor megtudta az okot, majd nyugtázta, hogy végül is a homoszexuálisoknak hol máshol lenne a helyük.
Az 1938. novemberi Kristályéjszaka brutális pusztítása őt is megrázta, sokakkal együtt akkor jutott el arra a pontra, hogy képtelen volt tovább hazudni magának:
Ezt már mindenki iszonyodva hallgatta, az is, aki soha életében nem törődött a politikával
– mondta zsidók elleni pogrom látványossá válásáról, majd hozzátette, hogy a háború után úgy hallotta, ekkor már zsidókat pakoltak teherautókra: „Hozzám [akkor] mindebből természetesen semmi nem jutott el”.
„Minden ugyanúgy történt volna, ha én történetesen másutt vagyok”
Brunhilde Pomsel ezután még szűk négy évig dolgozott a Birodalmi Rádiónál. Közben kitört a II. világháború, férfi kollégái a frontra vonultak, majd onnan soha nem tértek vissza, Berlinben is gyakori látvánnyá váltak a zsidótranszportok, de ezekből a titkárnő állítólag egyet sem látott. Majd egy nap behívták a Wilhelmsraßére,a Propagandaminisztériumba (Promi), és gyorsírási készsége ellenőrzése után megmondták neki, hogy hétfőtől Goebbelsnek fog dolgozni.
Szép bútorok és szőnyegek, elegáns és kedves emberek, kiemelkedő fizetés: ezeket emelte ki a Promiról. És szerinte mind közül a legelegánsabb Goebbels: „jó külsejű ember volt”, „kicsit mindig le volt barnulva”, manikűröztetett, „mindenféle filmszépségek és modellek vették körül” – mi mást lenne érdemes kiemelni az embernek a főnökéről, ha az éppen a holokausztnak megágyazó antiszemita propaganda nagyhatalmú megálmodója és irányítója?
Brunhilde Pomsel saját története szerint többet tudott a minisztériumi pletykákról, Goebbels nőügyeiről, mint arról, hogy milyen munkát végzett; mintha nem figyelt volna arra, milyen szövegeket diktálnak neki, vagy hogy milyen propagandaanyagokat gyárt (statisztikákat kellett hamisítania). „Mi a berendezéshez tartoztunk, az előszobájában álló íróasztalokhoz” – kicsinyítette szerepét azáltal, hogy szerinte csak egy cserélhető alkatrész volt.
Ami a Propagandaminisztériumot illeti, akkor is minden ugyanúgy történt volna, ha én történetesen másutt vagyok. Én személy szerint semmiféle szerepet nem játszottam az egészben
– összegezte, amikor életében utoljára megszólalt. „Az ember bement, ücsörgött, aztán legépelt valamit” – mondta, mintha teljesen ártalmatlan irodai munkát végzett volna. Mégis azt hangsúlyozta sokszor, hogy „soha semmi dolgom nem volt ezekkel az ügyekkel, csak azután tudtam meg, hogy hazaértem [a háború utáni fogságból]”, miközben biztosan tudjuk, hogy az Endlösungról szóló dokumentumokat is gépeltetett Goebbels, és Pomsel maga is elmesélte, hogy népbírósági iratok mentek át a kezei között.
„Az ember nem húzhatta ki magát alóla”
A kezdeti kétségek után nagyon jól éreztem magam ott. Az egész felhajtás körülötte, a szép berendezés, kedves emberek. De Sztálingráddal minden megváltozott
– 1943-ban a 6. német hadsereg kapitulációja után Pomsel elkezdte halványan azt érezni, hogy a vesztes csapatba igazolt, és ez nyomasztotta. Ezután nem sokkal mondta el Goebbels híres, totális háborúra buzdító beszédét a Sportpalotában.
A közönség ordított, éljenzett, magukból kikeltve üvöltötték ezrek, hogy „Igen! Akarjuk a totális háborút!” Egy SS a Sportpalotába vitte Pomselt is: a titkárnőben ez szörnyű emlékként maradt meg, félt a delejezett tömegtől, Goebbelst pedig szörnyűnek és undorítónak látta, egy „tomboló törpének”.
„Nem! Az ember nem húzhatta ki magát alóla” – Brunhilde Pomsel szerint csak a saját élete árán mondhatott bárki nemet a náciknak. A kiépült náci diktatúrára már igazabbak ezek a szavak, de hamisnak hatnak annak tükrében, hogy a rezsim kiépüléséhez Pomsel lelkesen tapsolt egészen a lejtő kezdetéig.
1943. augusztus 23-án éjjel a britek porig bombázták Südendét: Pomsel éppen vendégségből jött haza, ezért selyemruhában menekült a légópincébe. Az egész városrészt elpusztították a szövetségesek repülői, ezért a titkárnő attól kezdve sokat éjszakázott a Promiban. A selyemruháján kívül más ruhája sem maradt, ezért Frau Goebbels adott neki egy kosztümöt: „Fehér selyembéléssel. Csodálatos volt. Később sokat hordtam” – idézte fel szívesen Pomsel a ruhadarabot, ami túlélte eredeti tulajdonosát, a titkárnő még azután is fel-felvette, hogy 1950-ben hazaengedték az oroszok.
„Abban az értelemben, hogy ostoba voltam, bűnös vagyok”
Ki az, aki kézben tartja a sorsát ilyen mozgalmas időkben? Velünk egyszerűen csak megtörténtek a dolgok. A propaganda túlságosan körbeburkolt bennünket, mi pedig valahogy belecsúsztunk. Ehhez persze jó adag butaság is kellett
– vont mérleget később, de ez akkor mit sem számított, amikor a Promi bunkerébe kellett vonulnia kollégáival a Berlint ostromló szovjetek elől. Hitler születésnapja után egy nappal, április 21-én kellett lemenniük a pincébe, és Pomsel még akkor is hitt a náci csodafegyverben és a Wenck-hadseregben, hogy ezekkel fordul majd a kocka, és végül a németek győznek.
Aztán egy nap hírt kaptak a Führerbunkerből, hogy Hitler öngyilkos lett. Goebbels és a felesége is ciánt vett be, miután megölték mind a hat gyereküket. Pomsel a bunker borkészletét felélve várta, hogy rátaláljanak a szovjetek.
Már a félelemnek sem maradt hely
– idézte fel érzéseit, milyen hangulatban várta, hogy „megerőszakolja vagy fejbe lője” egy szovjet katona. Végül egyik sem történt meg, hanem kihallgatták a többi bunkerben bujkálóval együtt.
Én azt gondoltam, megmondom az igazat. Megmondom, hogy ott dolgoztam. Természetesen csak gyorsírónőként, annál a rettenetes dr. Goebbelsnél. Látni sohasem láttam őt, mert az egy nagy ház, én pedig csak egy jelentéktelen kis pont voltam
– hát ez volt az ő igazsága. Pomsel Buchenwaldba, később Sachenhausenbe került. Egy életlen kést végig magánál tartott, de győzött benne az élni akarás, és 1950-ben hazamehetett a fogságból.
De azért az mégsem a mi bűnünk volt, végtére nem is tudtunk róla. Én úgy éreztem, hogy engem igazságtalanság ér, és méltánytalan, hogy az oroszok éppen engem visznek el. Végül is én semmi mást nem csináltam, csak gépeltem Goebbelsnek. Nem, bűntudatot nem tudok érezni. Abban az értelemben, hogy ostoba voltam, bűnös vagyok
– takarózott sokadszor állítólagos tudatlanságával és jelentéktelenségével, máskor azonban elismerte opportunizmusát, önzését: „De végső soron ez az én egyetlen életem, a sorsom, és végső soron mindig mindenki csak magára gondol. Néha emiatt kicsit rossz a lelkiismeretem, hibáztatom magam, és aztán azt gondolom: te mindenek ellenére még mindig jól jártál. Az átlagosnál kicsit többet tudtam meg borzalmakról. De kibírtam.”
„Gyáva vagyok”
Hogy mit bírt ki Brunhilde Pomsel? Mik történtek, amikről „nem tudott”, mégis tovább dolgozott Goebbelsnek?
Először is Sophie és Hans Scholl lefejezését, ugyanis a Fehér Rózsa aktái ott voltak Pomsel kezében. „Persze részükről meg butaság volt ilyet tenni. Ha befogták volna a szájukat, ma is élhetnének még – ez volt a többség véleménye” – hárított később a titkárnő, akit megrázott a keresztény diákok kivégzése, de hozzátette:
Mélységesen tisztelem ezeket az embereket. És tudom, mindent megtettem volna, hogy eltérítsem őket ettől a szándékuktól. Mert ez a fajta bátorság mindig is hiányzott belőlem. Gyáva vagyok, nem álltam ellen.
1943-ban deportálták Pomsel zsidó barátnőjét, Eva Löwenthalt, akit 1945-ben öltek meg a nácik Auschwitz-Birkenauban. Ezt csak a háború után derítette ki Brunhilde Pomsel, amikor elment egy holokausztközpontba. Korábban állítása szerint ezt gondolta:
Ha meg koncentrációs táborba vitték, ott legalább biztonságban van. Senki nem tudta, mi folyik ott. Az ember persze nem is akart túl sokat tudni, nem akarta magát még jobban nyomasztani
– azzal takarózott, hogy ő nem látott semmi, nem hallott semmit, nem jutott el hozzá semmilyen információ sem a munkahelyén, sem ismerőseitől, sem a határon túlról sugárzó rádiókból.
A férfi Amszterdamba szökött 1936-ban, Pomsel becsomagolt bőrönddel várta, hogy utánamehessen, amikor szerelme üzent neki, hogy megfelelő egzisztenciát alakított ki a nőnek és a születendő gyermeknek. Még néhányszor találkoztak Amszterdamban, de Kirchbach nem teremtette meg időben a kívánt feltételeket, Pomselnek pedig abortuszt „javasoltak” az orvosok, bár a történet alapján inkább tűnik ez kényszerabortusznak. A háború kitörése után megszakadt a két ember között minden kapcsolat, Kirchbach pedig meghalt 1942-ben. Pomsel élete végéig egyedül, gyermektelenül élt, amíg el nem hunyt 106 évesen. Azt mondta az utolsó interjúban, hogy neki már minden mindegy, és csak el szeretne aludni.
„A Pomselek milliói szilárd alapját adják minden manipulatív és autoriter rendszernek”
Az aktív részvétel és tekintetének aktív félrefordítása között a bűnösség kérdése elmosódik, amikor személyes butaságát és naivitását hangoztatja. Erkölcsi tekintetben már a félrenézés is bűn, hiszen az élet egyszersmind együttélést is jelent
– írja Thore D. Hansen szigorúan, amivel nem muszáj egyetérteni. Brunhilde Pomsel opportunizmusa, egoizmusa, politikai közönye lehet antipatikus, de a kollaboráns (?) titkárnő morális megítélése már nehezebb kérdés.
Az erkölcsi igazságszolgáltatásnál több értelme van olyan nehéz kérdéseket feltenni magunknak, amelyek elől Brunhilde Pomsel újra és újra kibújt, ahogy a náci rendszer durvulását látta maga körül. Amelyek miatt elfojtásokkal, önhazugságokkal, a személyes felelősség kikerülésével képes csak elmesélni saját magának is az élete történetét.
A Pomselek milliói azok, akik mindig csak saját boldogulásukra és anyagi biztonságukra gondolnak, miközben jóváhagyólag tudomásul veszik a társadalmi igazságtalanságot, és mások diszkriminálását, és ezzel szilárd alapját adják minden manipulatív és autoriter rendszernek
– vádol Hansen mindenkit, aki akár passzívan is segíti egy autoriter rendszer kiépülését. Vajon igaza van? Mindenki bűnös, aki nem vesz részt politikai cselekvésben ilyen esetekben? Vajon mindenki ugyanúgy képes lenne erre, legyen bármilyen társadalmi helyzetben?
Bűnös az, aki személyes előnyök keresése közben érzéketlenné válik a politikai, társadalmi történésekkel szemben? Elég az embernek azzal védekeznie, hogy ha ő nem, más úgyis betenné helyette a maga tégláját egy diktatórikus állam hatalmas épületébe?
Hansen óvatosan keresi a hasonlóságokat az 1929-es és a 2008-as gazdasági válság utáni időszak történései között, de egyértelmű párhuzamot nem mer vonni, még ha fel is mutat hasonlóságokat.
Az igazságtalanság érzése egész lakosságcsoportokat képes radikalizálni, és a végén már csak egy alkalmas ellenségképre van szükség, és máris megnyerhetők egyszerű megoldásokra, vagy még azoknál is rosszabbra
– írja figyelmeztetően, majd sorolja a példákat a populisták megerősödésére: Erdogan, Trump, Orbán, a német PEGIDA és az AfD politikája különböző formákban és mértékben aggodalomra ad okot Hansen szerint. Mint megjegyzi, egy kiépült diktatúra ellen már nehéz tenni, de azt egy lopakodó radikalizálódási folyamat előzi meg mindig. A náci népirtást is zsidóellenes rágalmak, majd zsidóellenes törvények előzték meg, a zsidóüldözés már csak egy sokadik lépés volt, amikorra a társadalom nagy része már emberszámba is alig vette a zsidókat.
Brunhilde Pomsel története „lehetőséget nyújt arra, hogy felismerjük, miért térhetnek vissza és fejlődhetnek diktatúrákká jobboldali populista és autoriter rendszerek”, írja Hansen, és szerinte
És ebben mind a jobb-, mind a baloldali „polgári erőknek” is van felelősségük:
ha nem kötelezik el magukat és nem reagálnak a lakosság nagy részében uralkodó félelemre és fokozódó radikalizálódásra, és ha a kormányok nem fektetnek be a menekülés okainak leküzdésébe, akkor nem kell alakoskodni, becsületesen meg kell mondani, hogy az elzárkózás ára magas: elzárkózni az emberi jogok és a nemzetközi jog megsértésével és katonai eszközökkel biztosított határvédelmi berendezések létesítésével jár.
Ez viszont az 1951-es genfi menekültügyi konvenció felszámolásához fog vezetni. Annak a nemzetközi egyezménynek a felszámolásához, amelyet éppen azért hoztak létre, mert 1941-ben lezárták a Harmadik Birodalom határait, és a zsidók számára lehetetlenné vált, hogy a kiirtás fenyegetése elől külföldre meneküljenek. A Pomselek pedig csak „tették a dolgukat” a Harmadik Birodalomban és a nácikkal ellenséges országokban is.
Kiemelt kép: Blackbox Film & Medienproduktion – DPA/AFP
