Nem csak az Európai Néppártnak volt kongresszusa a héten, hanem az Európai Parlament liberális frakciójának, az ALDE-nak is. Ezeknek a kongresszusoknak az lenne a célja, hogy a pártcsaládok tagjai a lehető legjobban rá tudjanak fordulni a jövő évi európai parlamenti választásokra, de van egy ennél kevésbé látható céljuk is: Az, hogy előre felkészüljenek a választások utáni erőpárbajokra.
Az európai parlamenti választásoknak ugyanis nem csak abban van fontos szerepe, hogy milyen képviselők ülnek majd az Európai Parlamentben is. Abban is legalább ennyire fontos az eredmény, hogy milyen vezetői helyeket tudnak megszerezni a pártcsaládok a választások után.
Az Európai Uniónak három fontos elnöki pozíciója van: az Európai Bizottságé, az Európai Tanácsé és az Európai Parlamenté. Ebből legalább kettőt befolyásol valamilyen módon az, hogy milyen eredményt értek el a pártcsaládok a választásokon.
Az igazán érdekes itt most az Európai Bizottság vezetése. Mivel a gyakorlatban a Bizottság működik az EU kormányaként, ennek a szervezetnek van talán a legnagyobb befolyása az unió napi munkájára. A Bizottság elnöke pedig a gyakorlatban az Európai Unió miniszterelnökeként viselkedik, bár valójában kisebb a hatalma, mint egy ország miniszterelnökének. Az Európai Unió leghatalmasabb szerve ugyanis a Tanács, amely a tagországok miniszterelnökeiből és elnökeiből áll fel.
Arról, hogy ki legyen az Európai Bizottság elnöke, végső soron a Tanács dönt. Jelenleg egyébként Jean-Claude Juncker az, és ő volt az első, akit az úgynevezett spitzenkandidaten-rendszerben választottak meg. Ez a csúcsjelölti rendszer azért született meg, mert a Parlament egyrészt azt szerette volna elérni, hogy az EU egyetlen igazán demokratikus szerveként nagyobb beleszólása legyen abba, hogy ki vezeti az uniót. Másrészt azért, hogy a Bizottság elnökének megválasztásakor legalább a látszatát keltsék annak, hogy a választás demokratikus és átlátható.
Maga a választás ugyanis zárt ajtók mögött történik. A spitzenkandidaten-rendszerben minden pártcsalád jelöl egy vezetőt, akit a Bizottság élére ajánlanak, ha ők szerzik a legtöbb mandátumot a választáson. Ezt a rendszer a Tanács nem fogadta el, mert úgy gondolták, hogy elsősorban a tagállamok vezetőinek kompetenciája az, hogy ki gyakorolja a végrehajtó hatalmat Európában. Jean-Claude Juncker kinevezését például Angela Merkel is ellenezte korábban.
A spitzenkandidaten tehát egy erőharc az Európai Parlament és az Európai Tanács között. De nem csak itt feszülnek ellentétek a rendszerben. Jelenleg mindhárom fontos elnöki posztot az Európai Néppárt politikusai töltik be. És ez valószínűleg így is marad, mert jelenleg is messze a Néppártnak van esélye a legtöbb mandátumot szereznie a választásokon.
A második helyre pedig valószínűleg a szocialisták futnak be, akik szintén egyetlen csúcsjelöltet indítanak, az Európai Bizottság jelenlegi elnökhelyettesének személyében.
Ezzel a felállással viszont a kisebb, de azért elég jelentős pártcsaládok a legkevésbé sem boldogok. Ott van például az ALDE, amely hiába számít a harmadik legnagyobb frakciónak a választások után, szinte semmilyen ráhatása nem lenne arra, ki vezeti majd a Bizottságot.
Egyrészt a pártcsalád nemrég szövetkezett Emmanuel Macron francia államfővel, aki régi ellensége a spitzenkandidat-rendszernek. Macron ugyanis jó politikusként nem támogat olyan rendszereket, amelyekben nem tud nyerni. Az ALDE persze korábban támogatta ezt a rendszert, de mostanra teljesen elfordult tőle.
A liberálisok verziója az lenne, hogy a pártcsaládok komplett listát indítanának, amelyen több név is szerepelne, a Tanács pedig ebből válogathatna a Bizottság elnöki posztjára. Ez elsőre nem tűnik logikusnak, pedig van benne gógyi.
Az ALDE a parlamentben nem számít nagy pártcsaládnak, de a Tanácsban más a helyzet. Kilenc olyan miniszterelnök vagy elnök van, akiknek a pártja az ALDE pártcsaládjába tartozik, ez pedig pontosan ugyanannyi, mint amennyi néppárti miniszterelnök ül a Tanácsban. Így a háttéralkuk során az ALDE sokkal ügyesebben tudja befolyásolni a Bizottság elnökének személyét, mint a csúcsjelölti rendszerrel.
Olyan európai liberálisok kerülhetnek majd fel erre a listára, mint a Magyarországon lelkesen démonizált Guy Verhofstadt, a sikeres versenybiztos Margrethe Vestager, vagy az igazságügyi biztos, Věra Jourová.
Fotó: Dursun Aydemir / Anadolu Agency / AFP
Az ALDE-nak egyébként ismét van magyar érdekeltsége, mivel a minap vették be hivatalosan is a Momentumot tagnak. Mivel az EP-választásokon nincsenek egyéni jelöltek, valamint néhány további olyan elem is hiányzik majd, amelyekkel a parlamenti választáson nagyon a Fidesz felé lejtett a pálya, a párt akár esélyes is a mandátumszerzésre az EP-ben. Ráadásul a Momentumnak viszonylag jó informális kapcsolata volt Macron En Marche-ával is.
Az igazi kérdés, folytatódik-e majd az a trend, hogy olyan liberális pártok erősödnek meg Európában, akik névben nem képviselik a liberalizmust, hanem mondjuk zöldpártoknak számítanak, mint például a német Zöldek. Ők ugyanis nem az ALDE-ban, hanem a zöldfrakcióban ülnek, ahogy az LMP is, ez pedig jelentősen megerősödhet a választások után.
Az ALDE ebből a szempontból eleve hátránnyal indul, hiszen nyíltan vállalja a liberalizmusát, amire nem csak a Momentum nem hajlandó, de Macron sem, mert Franciaországban a liberalizmus legalább annyira szitokszónak számít, mint Magyarországon. Macronékat egy darabig nehéz is volt meggyőzni a belépésről, és amikor sikerült, akkor is azon kezdtek el Mark Rutte holland államfővel együtt dolgozni, hogy az ALDE jelenlegi vezetését lecseréljék, mert felelősnek tartják őket a liberalizmus jelenlegi állapotáért. Ami ezt viccessé teszi, az az, hogy a liberálisok pedig pont a Néppártot és a szocialistákat tartják felelősnek, kicsit joggal is, hiszen az elmúlt években folyamatosan ez a két nagy pártcsalád irányította a brüsszeli politikát, ezért amikor a régi elitről beszélünk, akkor hiába gondolunk a liberálisokra, nem ők azok.
Kiemelt kép: Fernando Villar / EFE / EPA / MTI
