Brüsszel nem egy város

Rengeteg időt töltöttem már Brüsszelben, de még mindig nem ismerem a várost. Most az ősszel jöttem rá az Európai Parlament előtti téren, hogy miért van ez így: azért, mert ez nem egy város. Hanem kettő. Vagy egy város, aminek a közepébe telepítettek egy nem-városrészt. Zavarosnak tűnik elsőre, de elmagyarázom.

Otthontalanok otthona

Kezdjük ott, hogy egyetlen napot sem turistáskodtam a belga fővárosban, mindig dolgozni mentem. Ez azt jelenti, hogy az uniós intézmények – leginkább az Európai Parlament és az Európai Bizottság – épületeiben töltöttem az időm legnagyobb részét. És ha rajtam múlott, akkor kezdetben a lehető legközelebb foglaltam szállást is, hogy ne kelljen utazással töltenem az időt.

Ez meg is magyarázhatná, miért nem tudok semmit Brüsszelről. De pár út után elkezdett zavarni, hogy az EP épületeiben már vakon is tudok tájékozódni,

tudom, hová visznek a G-liftek, és hová a H-liftek, és hogy a teljesen ugyanolyan folyosókon hol kell keresnem a képviselők irodáit, ám arról gőzöm sincs, mi merre van Brüsszelben.

Ezért taktikát váltottam, elkezdtem távolabbi helyeken szállást foglalni, és letiltottam magam a földalatti közlekedésről. Akár egy-másfél órát is sétáltam néha hazafelé az uniós városnegyedből, hogy legyen valami fogalmam a városról. A helyzet javult, de mégis maradt a hiányérzet. Leginkább azért, mert 8-10 óra munka után a legtöbbször se kedvem, se erőm nem volt csinálni valamit, helyiekkel lógni úgy, hogy másnap is jött a meló, vagy egy korai gépet kellett elérnem.

Ekkor értettem meg, hogy így érzi magát sok eurokrata is, akinek szintén csak munkahelye Brüsszel, de az otthona sose lesz. 2015-ben a város 176 124 lakosa közül 39 066 külföldi volt az Európai Unióból, 24 691 külföldi az EU-n kívülről, összesen 163 nemzetiség képviselői. Azaz három brüsszeli közül csak kettő belga. De ezek az állandó lakosok, én azokról beszélek most, akik ingáznak Brüsszel és az otthonuk között.

Pontos számot nem tudok mondani, de néhány ezer ember simán van, aki ilyen félig-meddig lakója a városnak. Ez elég jelentős szám, ha azt nézzük, hogy milyen kevesen lakják Brüsszelt.

A problémámat innen nem személyes nyomornak éltem meg, hanem Brüsszel problémájaként kezdtem tekinteni rá:

van egy város, ami kapott a nyakába egy gigantikus multinacionális intézményrendszert, és ezzel együtt egy csomó otthontalan városlakót.

Majd fokozatosan kiépültek azok a szolgáltatások – menzák, Airbnb-lakáshálózat, hotelek, parkolóházak és így tovább –, amik ezeket az otthontalan brüsszelieket célozzák. És ez térfoglalással járt: kiépült az otthontalanok negyede, az európai negyed és vonzáskörzete.

Aki itt dolgozik, az a „hagyományos” Brüsszelből nem sokat lát, legfeljebb a kocsiablakból. Ezt azok is így látják, akikről írok: nagyon sok különböző nemzetiségű, különböző munkájú, pozíciójú emberrel beszélgetve mindenki ugyanezt érezte. Erre is használják Brüsszelben azt a kifejezést, hogy buborék,

van az uniós rész, és van Brüsszel, a kettő csak topográfiailag van egy helyen, de az előbbi igazából bárhol lehetne a világon.

A kettő között persze vannak kapcsolatok, átjárhatóak a határok, de aki nem az EU-nak dolgozik, az nem fog nagyon arra a részre menni, aki pedig igen, viszont nem brüsszeli lakos, annak nem sok elképzelése lesz arról, hogy milyen Brüsszel. Ezért írtam, hogy Brüsszel nem egy város, hanem kettő.

Nem-Brüsszel

Viszont van egy fogalom, ami nagyon jól leírja, hogy milyen ez az uniós városrész: Marc Augé antropológus nagy karriert befutott neologizmusa, a nem-hely.

Ha egy helyet tudunk definiálni identitása, viszonylagossága és történelme alapján, egy területet, amelynek sem identitása, sem viszonylagossága és történelme sincsen, definiálhatjuk úgy, mint nem-hely

– hangzik Augé definíciója, és rögtön lehetne kötekedni, hogy már hogyne lenne mondjuk az Európai Parlamentnek történelme vagy identitása. A válasz erre az, hogy a szubjektív jelentésadás is befolyásolja, hogy területnek lesz-e például történelme vagy identitása. És ahol mindenki átutazó, ott nem lesz, vagy legalábbis nem nagyon, illékonyan, bizonytalanul.

Augé szupermarketeket, metrót, benzinkutakat, repülőtereket hoz fel tipikus példaként. Ezek mind olyan terek, ahol az ember csak áthalad saját névtelenségébe burkolózva. Ezek a terek nem azért épültek, hogy az emberek kapcsolatot alakítsanak ki velük, hanem azért, hogy használják őket. Lehetnek persze valakinek szép emlékei egy reptérről vagy lehet szomorú metrós élménye, ettől neki szubjektíve tartalommal töltődik fel a nem-hely, de csak azért, mert valami olyan történt ott, ami egyébként nem funkciója a helynek. Például valaki találkozott élete szerelmével egy reptéren, vagy becsípte a kutyája lábát a mozgólépcső a metróban. Ezek rendszerhibák, ettől a nem-hely még nem-hely marad.

És a brüsszeli uniós városrész pont ilyen. Egy acélból, márványból és üvegből épített monumentális munkaállomása tízezreknek. Akiket etetni, itatni kell, és minden mást biztosítani, hogy szorgalmas fogaskerékként foroghassanak az Európai Unió nevű gépezetben.

Olyan az egész miliő, mintha Jacques Tati szürrealista filmjének, a PlayTime-nak a világa kelt volna életre. Vagyis nem mintha, hanem ez pontosan az. Uniformizált, steril, funkcionális, érzelmi viszonyulásra, és úgy általában a jóleső létezésre alkalmatlan nem-hely ez a városrész. Ezért opció, hogy Brüsszel nem két város, hanem egy, benne egy nem-városrésszel.

„Tehát azok ott Brüsszelben nem tudnak semmit a valóságról, mert egy buborékban élnek” – csettinthetnek elégedetten azok, akik szeretnék Brüsszelt megállítani. Rossz hírem van nekik: amit eddig leírtam, annak ehhez semmi köze. Ennek ahhoz van, hogy borzalmasan unalmas és lehangolóan semmilyen munkahelyük van az eurokratáknak. Cserébe sok pénzt keresnek, úgyhogy senkit nem akarok eltántorítani, aki uniós karriert dédelget, csak szóltam, hogy béna lesz a munkahelye. Hogy a munkahelyén kívül hol találkozik mondjuk egy EP-képviselő azzal a híres nagybetűs valósággal, az rá van bízva: lehetőségük van rá, de helyiekkel keveredni inkább az otthonában fog valószínűleg, mint az „igazi” Brüsszelben.

Az „igazi” Brüsszel

És hogy milyen Belgium fővárosa ezen a rideg irodakomplexumon túl? Az elején leszögeztem, hogy erről túl sok fogalmam nincs. De eddig nekem nem tűnt többnek egy nem túl izgalmas németalföldi kisvárosnál. Eurotripet nyomó turistáknak arra pont jó lehet, hogy félúton Párizs és Amszterdam között fújjanak ott egyet, de senkinek nem javasolnám, hogy kifejezetten ide akarjon utazni.

• Ha csak nem szeretne belga söröket inni Belgiumban, amiket egyébként mondjuk Budapesten is levadászhat.
• Ha csak nem szeretne sült krumplit és gofrit enni tonnaszámra, amikre olyan büszkék a belgák, de egyébként teljesen ugyanolyanok, mint máshol, ahol normálisan megcsinálják ezeket.
• Ha csak nem szeretné megnézni Brooklynt kisebb házakkal (Ixelles) vagy a saját bőrén szeretné megtapasztalni, hogy mennyire rémisztő egy no-go zóna, ahol többségben vannak az arab feliratok (Molenbeek). Amúgy semennyire, viszont arrafelé ettem a legjobbakat.
• És ha csak nem kíváncsi arra, hogy mennyire jelentéktelen a Manneken Pis, cserébe mennyire jól néz ki a Grand Place még úgy is, hogy ott derékig kell gázolni az ázsiai turistacsoportokban.

Persze nem muszáj nekem hinni, de amikor igazi brüsszelieket kérdeztem, hogy hová mennek, ha jól akarják érezni magukat, akkor általában azt mondták, hogy Gentbe/Antwerpenbe/Amszterdamba/Párizsba, tehát nem éppen a sarokra. De az éppen dzsentrifikálódó Saint-Gilles negyed egyébként nem tűnik rossznak bárok, kocsmák, klubok tekintetében. Csak hát ilyen negyedből is van néhány sokkal jobb még a pár száz kilométeres körzetben is.

Kiemelt kép: Az Európai Parlament fontos embereknek fenntartott bejárata. A szerző felvétele.